Hogy miért nem, arra egy csomó válaszom van, de most az egyszerűség kedvéért leírom a legutóbbit, ami tulajdonképpen egy remek összefoglalása a randizós élményeimnek. Egyfajta esszencia :-D
Augusztus végén kezdődött az eset, időben a zalakarosi kiruccanás és a lakbéremelés között – pontosabban a lakbérfizetés előtti héten. Lehet, a randi miatti stressz is oka volt annak a pszichés alapú náthának.
Dóri szobatársamnak elege lett a szingliségből, és regisztrált egy randioldalra. Találkozott is egy csomó sráccal, az egyikről pedig azt mondta, hogy az inkább hozzám illene, mert hasonló az érdeklődésünk, meg a srác kb. olyan lányt keres, mint én és effélék. A fickó amúgy is hozzám passzol korban, mert 51 éves, vagyis nálam tízzel több (Dóri pedig kettővel fiatalabb, mint én).
Küldhet-e képet rólam a Botondnak? Mondtam, hogy felőlem; menjen fel a Facebook-oldalamra, ott van egy halom kép. De Dóri csak a profilképemet tudta leszedni, mert nem ismerősöm (nem nyilvános a profilom), az meg szerinte nem jó kép. Én elmentem Zalakarosra, szinte el is felejtettem az ügyet, aztán utolsó nap eszembe jutott, hogy „jó” fotókat ígérem Dórinak. Így fogtam a telefonomban lévő hármat, amiket Szegeden, illetve Sopronban csinált rólam Fater – a szegedieken napszemüvegben vagyok, mert akkor volt a kötőhártya-gyulladásom –, és átküldtem Dórinak őket, nesze.
Mire hazaértünk, Dóri írt, hogy a Botondnak tetszettek a képeim, és megadhatja-e az e-mail címemet? Visszaírtam, hogy végül is igen. De ne ezt, hanem a freemailemet. – A freemailcímeimet már alig használom, csak mozijegyrendelésre meg effélékre, és ha netán egy pszichopata ez a csávó, én meg lerázom, kinek hiányzik, hogy a rendes, folyton használt gmailemre küldjön vírust?
Dóri meg is adta a freemailcímet, ez volt péntek délután. Én egész hétvégén nem mertem megnézni a freemailt, mert ki tudja, miket írt a csávó, meg egyáltalán, totál bestresszeltem az esetleges randi és pasizás gondolatára. Ezer éve nem volt kapcsolatom, olyan meg pláne, amiben én is jól éreztem volna magam. 2008-ban én magam is randizgattam, de egyik vackabb élmény volt, mint a másik, így felhagytam a dologgal. De a gondolat, hogy hátha most jön a sorstól az ajándék, egy igazi társ, az azért fellelkesített, de meg is ijesztett, szóval egész hétvégén magamon kívül voltam és nem mertem freemailt olvasni, aztán meg arról képzelegtem, hogy a fickó már anyázik, hogy miért nem válaszolok, és talán már meg se kéne nyitnom azt a freemailt, úgyis elküld a vérbe.
Végül hétfő reggel nyitottam meg a freemailt, munkába indulás előtt tíz perccel, mivel akkor már tökmindegy, milyen mail vár, úgyis mennem kell melózni. Kiderült, hogy fölöslegesen aggódtam, mert Botond eleve csak vasárnap este írt, és csak két mondatot, hogy lenne-e kedvem megismerkedni vele. Nagy kő esett le a szívemről, írtam, hogy OK. Megállapodtunk egy csütörtök délutáni találkozásban a belvárosban.
Dóri marhára örült, hogy sínen van a dolog, nekem voltak kételyeim. Mi van, ha szóba kerül, hogy mikor randiztam utoljára, vagy hogy hány kapcsolatom volt. Ezekre vannak elfogadható válaszok, az enyém nyilván nem az.
Természetesen rettentően paráztam egész héten. Egyébként is annyira nehezen bírom a társas szituációkat, hogy még egy pizzarendeléstől vagy orvoshoz menéstől is parázom, hát még randitól. Amitől elvileg jól kellene éreznem magam. Érdekes, vannak, akik izgalmasnak meg szupernek tartják a randizást, nekem mindig rettentő élmény volt, olyan, mint valami állásinterjú, csak míg ott tudod, hogy KELL az állás, addig egy idegen fasziról ugyan honnan tudd, hogy hosszú távon milyen lesz majd?...
Mindegy, eljött a csütörtök. Odataláltam a megbeszélt helyre, Botond ott volt. Én nem ismertem volna fel – csak Dóri mutatta meg egy fotón a randioldalas profilképén, ő viszont látta a szegedi és soproni képeimet, ismerjen meg ő –, és szerencsére felismert. Igazán nem nézett ki 51-nek, nálam csak kicsit magasabb, elég szikár, barna hajú, zöld szemű fickó volt. Első benyomásra egyáltalán nem tűnt antipatikusnak. Ezen kicsit megnyugodtam.
Egy közeli teázóba ültünk be, én szódát rendeltem, ami csak 60 Ft/deci volt, mert a., azt én is simán ki tudom perkálni, b., minden kommentelő sápog a neten, hogy a nők hogy lehúzzák a pasikat, meg „meghívatják magukat”, stb., hát gondoltam, ha Botond akar fizetni, az a 120.- Ft talán nem fogja megviselni. (Ugyanis az én személyes tapasztalatom meg az, hogy a fickók megsértődnek, ha a részemet én akarom fizetni a randin. Ugyanakkor a neten meg sipákolnak, hogy a nők kihasználják őket. Akkor most hogy van ez!?)
Leültünk egy sarokasztalhoz és beszélgettünk. Hála az égnek, 41 éves koromra addig már eljutottam, hogy némileg leplezni tudom a halálos idegességemet, és egy full idegennel is el tudok – valameddig – beszélgetni semleges témákról. Botond öt perc után közölte, hogy csak egy órája van, mert ötkor máshol kell lennie. Ettől azonnal megkönnyebbültem, hogy nem kell órákon át itt ülnöm, mert egy idő után kifogyok a témákból.
Egész kellemesen elbeszélgettünk filmekről, családról, munkahelyről. Volt némi politizálás is, mert Botond olyan helyen dolgozik, amit a jelenlegi kormány ezerrel basztat, így szidtuk a kormányt – tökéletes egyetértés!! –, bár ez igazán kézenfekvő téma :-D Semmiféle intim jellegű kérdés nem merült fel, én nem is akartam erre terelni a szót, ő meg biztos látta, hogy tök ideges vagyok. Lehet, hogy ő is az volt. Az én energiáimat lefoglalta az, hogy a saját idegességemet úgy-ahogy palástoljam.
Szerencsére hamar eltelt az egy óra, bár egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. De azért, ha mondjuk két óra lett volna, az már tutira megvisel. Botond fizetett – az én 120 Ft szódámat is –, aztán elindultunk, négy sarok után elbúcsúztunk. Én mondtam, hogy jól éreztem magam, és kezet nyújtottam, függetlenül attól, hogy illik egy randi után elköszönni (egyébként fogalmam sincs). Abban maradtunk, hogy majd keressük egymást.
Dóri tisztára örült másnap, hogy megvolt a randi – olyan megható a lelkesedése –, kérdezte, hogy tetszett-e Botond. Mondtam, hogy fogalmam sincs, ellenszenves nem volt így elsőre, az biztos, de őszintén szólva nem érzem azt, hogy meghalok, ha nélküle kell élnem, de azt sem, hogy soha többé nem akarom látni, egyszerűen passz, nem tudok mást mondani. Így is volt. Dóri ettől kicsit elszontyolodott.
De ez tényleg így van, egy-két óra semleges csevejtől honnan tudjam, milyen a fickó, vagy hogy illünk-e egymáshoz?
Ezután megint nem mertem kinyitni a freemail-fiókomat, mert féltem, hogy Botond esetleg azt írja, hogy ne találkozzunk többé (csapás az önérzetemre), vagy pláne, hogy találkozzunk (az pedig halálra rémítene, és bepánikolnék). Végül aztán – asszem – a következő hétfőn megnyitottam a fiókot, és láttam, hogy két mail is van benne: az elsőben mozizni hívott két napja, de mivel nem válaszoltam, a másodikban azt írta, hogy OK, ha nem, nem; soxerencsét.
Visszaírtam, hogy nem, nem lerázni akartam, csak nem néztem e-mailt eddig, és végül is OK a mozi. Megegyeztünk a következő hétben, és javasolt egy nem teljesen elvont művészfilmet az egyik artmoziban. (Nem értem, hogy engem miért mindig művészfilmre akarnak hívni, ha randizom egy sráccal. Én simán megnézek egy akciófilmet vagy thrillert egy plázamoziban.) De az sajnos este 18.45-kor kezdődött, ami tekintetbe véve a film hosszát és hogy 4.30-kor kelek, nekem már túl késői volt. Így megállapodtunk egy másik filmben és plázamoziban.
Megadtuk egymásnak a telefonszámainak, eltévedés esetére. (Eddig e-mailben zajlott az egész kommunikáció.) És most persze megint stresszeltem a mozis randi miatt…. Ráadásul éppcsak elmúlt a náthám, viszont a lakásfestés hetében voltunk. Szóval még az is nyomasztott. Na mindegy… Egy moziban hála az égnek nem lehet beszélgetni, utána meg már lassan hazamegyünk, szóval nem tart sokáig.
Már ott voltam a plázában és a mozi felé spuriztam, amikor belém nyilallt, hogy tulajdonképpen igazából nem is akartam moziba menni Botonddal! Csak nem hagyhattam, hogy azt higgye, nem-kommunikálva akarom lerázni és azért nem válaszoltam az e-mailjére… De most megígértem a mozit, ez már a második randi, és nincs valami szabályrendszer az ilyesmire? Hogy a második randi az már jelent valamit, harmadik randin meg szexelni kell és effélék??.... Hjujj….
Még szerencse, hogy már a mailembem lefixáltam, hogy én szeretném fizetni a saját jegyemet. Így is volt, összetalálkoztunk, és én rögtön vettem elő a tárcámat és kipengettem az 1.800.- Ft-ot. Azt nem tudom megítélni, hogy Botond megbántódott-e ezen vagy sem, a pénzt eltette mindenesetre (nekem pedig a Csajok & pasik blog törzskommentelői jártak a fejemben, miszerint minden nő lehúzós stb., és hogy ezt a skatulyát én ezzel elkerültem).
A nézőtéren eleinte csak mi voltunk, így dumáltunk pl. edzésről meg hasonló semleges dolgokról, aztán jöttek más nézők is és elkezdődött a vetítés.
A film tök jó volt ugyan, de arról szólt, hogy egy nő meg egy férfi, akik eleinte – persze – rühellik egymást, hogyan jönnek össze a végére. Igazán élveztem az első felét, de aztán mikor összejött a párocska, kezdtem egyre kínosabban érezni magam, hisz a mi szituációnk is hasonló volt, két idegen, akik esetleg összejönnek. Ettől full ideges lettem, mert továbbra sem tudtam eldönteni, tetszik-e Botond vagy sem, mindenesetre az ölemben tartottam a két kezemet, és összekulcsoltam őket.
A mozi után kifelé indultunk. Az előcsarnokban megláttam a filmplakátot, rajta a női főszereplő nevével, és felkiáltottam, hogy „Jaj, hát ő volt az!! Egész film alatt töprengtem, hogy ki lehet a nő!” Mire Botond rákérdezett, hogy hát nem olvastam el a linket, amit átküldött nekem a filmről?
Valamit hamukáltam, de az igazság az, hogy nem, mert az ő mailjeit még mindig csak reggel, indulás előtt nem sokkal mertem megnyitni – arra az esetre, ha kiborulnék tőlük –, és így már a port.hu-s linket elolvasni nem volt időm.
A metrólejáratnál még dumáltunk tíz percet, emlékeim szerint főleg sportolásról, úszás meg effélék, én elmeséltem a vicces sztorit, hogy hogy tanultam meg úszni Egerben; ő is mesélte, hogy gyerekkorában belökték a vízbe, aztán kérdezte, hogy nincs-e kedvem majd elmenni vele úszni. Nekem csak annyi jutott eszembe, hogy szeretek úszni, és mondtam, hogy elvileg jó, de egyelőre ne, mert most lesz nálam lakásfestés. (Az már csak másnap jutott eszembe, hogy nem bírnám elviselni, hogy fürdőruhában lássa a narancsbőrös és plusz kilókkal ellátott alakomat egy olyan pasi, aki sportol és 51 évesen nincs túlsúlya. De megint előbb beszéltem, mint gondolkoztam, illetve ha azonnal rávágom, hogy nem, akkor talán megsértődik. De ezt már csak másnap gondoltam végig.)
Ebben maradtunk, Botond puszit adott elbúcsúzáskor, aztán ő a metróba ment, én meg a villamoshoz.
Dóri megint kérdezte másnap, hogy mi volt, én megint elmondtam; aztán megint megkérdezte, hogy na tetszik-e a Botond, mire mondtam, hogy fogalmam sincs, egyszerűen nem tudom eldönteni, nem ellenszenves, de nem tudom, hogy tetszik-e igazán. Mire ő megint elszontyolodott :-)
Hétvégén meg is volt a lakásfestés, nem néztem freemailt – idő se lett volna rá –, csak következő héten, akkor pedig nem jött mail. Azutáni héten is megnéztem, akkor sem jött mail. Egyrészt megkönnyebbültem (hál’istennek, nem lesz több randi, amik előtt a halálba izgulom magam!), másrészt kicsit elszomorodtam (basszus, ez hihetetlen, hogy még egy 51 éves, 170 centis pasinak sem jövök be….)
Dóri bánatos volt meg kicsit mérges is, helyettem is, még azt is mondta, hogy majd ő ír Botondnak, hogy miért nem ír nekem, de mondtam, hogy eszébe ne jusson!! Botond tudja a mailcímemet, még a telefonszámomat is megadtam neki – abból csak egy van –, és azon sem hívott, szóval nyilván nem akar semmit tőlem.
És ez tipikus, már annak idején is több randim végződött így: annyira izgulok egy-egy találkozás előtt, hogy nem tudok lazán viselkedni, aztán mikor a második-harmadik alkalommal nagyjából eldönteném, hogy ez kedves pasi és igazából tetszik, addigra ő már rájött, hogy én nem tetszem neki, és továbblépett.
Na, hát ez volt egy tipikus randis élményem, minden benne van, ami az én randizásaimra jellemző.
