Olyan dolog történt a múlt héten, amilyen még soha: megcsináltam az adóbevallásomat! Tulajdonképpen egyedül. Mindig is paráztam az ilyen, munkaügyes, pénzes, számolós, hivatalos papíroktól, főleg, ha meg kell csinálni és határidőre beadni, ezért az utóbbi években legkedvesebb rokonomat bíztam meg ezzel a feladattal, mert ő tud számolni és van agya.
Meg is csinálta, és nem is fordult elő olyasmi, ami a munkáltatói adóelszámolásnál igen, miszerint áprilisban derült ki, hogy tavaly rosszul számfejtettek, és mire rájöttem, már le is vették a következő fizumból az elmaradt harmincezer forintnyi adót, csak úgy.
De idén bekeményített a rokon és mondta, hogy írjam meg én ceruzával, majd ő leellenőrzi. Mire én rémülten elzártam a fiók mélyére az egész borítékot (hogy még fel se bontottam, azt mondanom sem kell), és megpróbáltam rá sem gondolni. De május
A múlt pénteki munkahelyi jelenet után úgy éreztem, el kell terelnem a gondolataimat valami agyi feladattal, amúgy is eljött az idő, mikor már nem tényleg halogathatom tovább. Hál’istennek, egy másik kolléganőm javasolta, hogy a kitöltési útmutatót feltétlenül olvassam el a bevalláshoz. Magamtól kivágtam volna a fenébe, mivel ijesztően hosszú és bonyolult írásnak tűnt.
Kikészítettem balra a kitöltési útmutatót, jobbra a tavalyi bevallást, középre az idei bevallást, fölé a munkáltatói jövedelem- és járulékigazolást, kezem ügyébe a mobilt, amin számológép van, és keresztet vetettem!
… Nos. 10.00-kor kezdtem, 12.30-ra meglett az adóbevallásom. Ilyen csoda nem volt, amióta Jézus urunk borrá változtatta a vizet. A személyes adataimmal nem volt gond – bár valójában azt is a tavalyi bevallásomról másoltam át nagy alapossággal –, utána pedig az érdemi részt olyan szájbarágósan és könnyen felfogható módon magyarázta el a kitöltési útmutató, hogy szinte magától csinálódott az egész. „Azt az összeget, ami a munkáltatói papíron az x sorban van ide írd, ami meg az y sorban, azt ide, és a 25. sorba írd be a 19. és a 17. sor különbözetét szépen!”, „Ha önnek nincs eladott lakása vagy adócsökkentő gyereke, akkor ezt a papírt nem kell kitöltenie!”, „Amennyiben ez az összeg nagyobb, mint az az összeg, akkor… „ és így tovább, egyszercsak azon vettem észre magam, hogy már csak az 1+1 % felajánlásokról kell döntenem. Beugrottam a gépbe, kikerestem a vakvezetőkutya-kiképző iskola meg a krisnások adó- és technikai számait, és megvoltam az egésszel.
Olyan büszke és boldog voltam, és utólag olyan könnyűnek tűnt, hogy mikor apám megjegyezte, hogy ő azért a sajátját továbbra is szakemberrel csináltatja meg, kis híján kicsúszott a számon, hogy: „Add ide nekem, majd én megcsinálom!” Ami nagyobb poén, mint a Gyalog galopp és a Trópusi vihar együttvéve.
Másik kellemes hivatali jellegű meglepetésben is részem volt mostanában, ez pedig a személyi igazolvány. Utoljára valamikor a kilencvenes évek közepén csináltattam, 2013. nyara akkor még a ködös messzeségbe tűnt, de most rádöbbentem, hogy nemsokára itt van ez az idő is. Érvényes személyi nélkül nem szabad létezni – az más kérdés, hogy lehet –, és noha engem még soha nem igazoltattak, de a román határt évente egyszer átlépem (hála Istennek érte), és nagyon nem akarnék határőrökkel vitatkozni, hogy „de hát épp csak egy hete járt le, tessék átengedni engem!”.
Annak idején az ember odaült az igazgatásrendészetre és megcsinálta a zsarunéni, na de most? Okmányiroda? Rémtörténetek keringenek róla, hogy az állampolgár januárban bejelentkezett, de már csak szeptemberre volt időpont, 8.00-ra, de csak 17.30-kor került sorra, akkor is leköpték és vasvillával kergették.
Tesóm javasolta, hogy ne telefonáljak és ne kérjek időpontot, csak állítsak be, mint betyár a csárdába. Ezt meg is tettem végül, csak nem abban a kerületben, ahová ő ajánlotta, hanem abba, amelyikben Barbi lakik. Aki szintén épp most csináltatott személyit, és ott bankkártyával is lehetett fizetni. Ez utóbbi eldöntötte a dolgot, inkább kártyázok, mint postára meg házipénztárba szaladozzak. Szerdán este nyolcig vannak, Barbinak pont elkészült a személyije, így munka után együtt odacsattogtunk. Az remek dolog, hogy nem vagyok a saját kerületemhez kötve, hanem válogathatok.
Az okmányirodában már voltak vagy nyolcan, és a portás bácsi közölte, hogy ügyeleti rend van, csak ketten dolgoznak. Amúgy kompetensebbnek tűnt, mint minálunk egyes ügyintéző kollégák: szépen kikérdezett minket, van-e nálunk minden, ami kell, bankkártya, régi személyi, lótüdő. Eltelt félóra. Behívták az egyik várakozó családot, öt perc múlva a másikat; kettőt sem pislogtunk, és már mi következtünk. Barbinak a kezébe nyomták a kész személyit, tőlem elvették a régit, aláíratták az aláírásmintát, lefényképeztek, elkérték a mobilszámomat, lehúzták a bankkártyámat. Mire egyáltalán kinyitottam volna a számat, már kint is voltunk az utcán a személyi-igénylő adatlappal (rajta a fényképem, ami meglepően jó volt, tekintve hogy nálam kevésbé fotogén ember nem él a Földön).
Csodálkozva hápogtunk egymásra, nicsak, egy darabka Svédországba csöppentünk?... De akkor csodálkoztam csak igazán, amikor 30 nap helyett 16 nap múlva megkaptam az sms-értesítést az igazolvány elkészüléséről !
Holnap már mehetek is érte, és lesz új kártyás igazolványom a régi jó lapozgatós helyett. Azért hiányozni fog…
