Szerencsésen átestem a bemutatkozó látogatáson a – papíron – új munkahelyemen. Utólag belegondolva nem is tudom, miért izgultam annyira? Valamiért úgy paráztam, mintha esélyes lenne, hogy a leendő főnököm majd késsel ront rám, és élethalálharcot kell vívnom vele.
A próbaúttal ellentétben az éles út tökéletesen simán ment. A metró olyan gyorsan a végállomásra ért, hogy még húsz percet kóboroltam is a végállomás-komplexum fölé épült bevásárlóközpontban. A mamatampont is beélesítettem, bár nemigen volt már rá szükség, mert az előző napi 1 liter/óra vérveszteséghez képest mostanra egészen elcsitult a dolog. A Céghez vezető busz pontosan indult, gyorsan végigszáguldott az útvonalán, így bármilyen lassan gyalogoltam is az intézményig, tíz perccel hamarabb értem oda. Én!!
Aztán nem is volt semmi extra, öt percet beszélgettünk a leendő főnökkel, akivel már ismerjük egymást. További öt percet hármasban a pénzügyessel, további tíz percig körbekísért a pénzügyes – akivel szintén munkakapcsolatban vagyunk telefonon és e-mailen –, még öt percet beszélgettünk a kapuban, és már mentem is a buszhoz. Az épület különben nagyon szép, nem számítva a városközponttól való rettentő távolságot.
Közben lefénymásolták a magammal hozott bizonyítványaimat – ezen izgultam talán a legjobban, hogy mi lesz, ha netán kirabolnak, mert az eredeti diplomám ott van a táskámban, az, ami a diplomás fizetést garantálja, és amit szakadék választ el az érettségizett fizetéstől. Majd még orvosi vizsgálatra kell mennem, pár papírt begyűjteni, és néhány hét múlva visszamenni minden papírral, amikor is igazi munkaszerződésem lesz, és ami a legfontosabb: leadom a bankszámlaszámomat, ahová érkezik a fizetés.
Az egyetlen ciki talán maga a szituáció volt (legalábbis nekem): odamegyek, hogy szívességből felvegyenek olyan munkahelyre, ahol sosem fogok dolgozni, csakhogy a jelenlegi helyemen maradhassak… ez kicsit rossz érzés volt, annak ellenére, hogy természetesen nagyon hálás voltam. De talán nekik is kellemetlen volt, mert én meg a „vezetőségtől” érkezett külsős voltam számukra, kvázi a Főnökség küldötte, afféle protekciós. Még az is átfutott az agyamon, vajon azt hiszik-e, viszonyom van a közvetlen főnökkel, és azért protezsált be ide…
Annyira kimerültem az idegeskedéstől és a hosszú úttól, hogy aznap egyhuzamban végigaludtam az éjszakát, ami nagyon ritka, főleg mostanában.
Májusban már csak néhány napot dolgozom. Az egyhavi felmentés időtartamának több mint a felét végigdolgoztam, de az utolsó másfél hetet ki szándékozom venni, valódi pihenés céljára. A Cégnél tett látogatás után igyekeztem minden anyagomat gyorsan rendbe tenni, ez nagyjából sikerült is volna, csak ekkor beindult a jól ismert „szabi előtti dömping”.
Mindig, amikor szabadságra akarok menni, az utolsó két-három napban – a világért sem előbb! – hirtelen felbukkannak és összetorlódnak nem várt, sok munkát igénylő, bonyolult és SOS feladatok. Majdnem mindig, tehát úgy az esetek 90 %-ában. Békés nyugalomban szabira indulni szinte sosem sikerült.
Most is jött valami számokkal kapcsolatos hülyeség, amit már leadtam, de kiderült, hogy az úgy nem jó. Helyes értékadatokat egy másik cégtől kell kérni hozzá, őket tehát azonnal felhívtam, hogy nyomassátok, de ízibe’. Náluk viszont erre nincs szakember, mivel aki volt, az nyugdíjba ment, aki most van, az új, különben is jön a pünkösdi hétvége, „nem ígérik, hogy meglesz ezen a héten”. Na de most kell, mert utána én már nem leszek, és egyszerűen nincs ember, akire hagyhatnám!! Ez a feladat volt a fő meló. Részben cseszegettem ezt a céget adatokért, részben ígérgettem annak, aki tőlem kérte, hogy lesz, lesz, nyugi…
Ezen kívül még telefonáltak az egyik irodáról, hogy amit januárban írtam, az nekik nem tetszik, írjak helyette mást. Most május van. Eddig ugyan egy szót nem szóltak, mert miért is szóltak volna, én meg azt hittem, legalább az az egy szar mehet irattárba. Utolsó előtti napomon még írok valami istenverte hülyeséget arra a dologra.
Egy másik ember is telefonál, hogy erre a jelentésre miért ezt írtam, amikor az szerinte nem jó. Megkeresem az ügyintézőt, kérdezem, mi legyen azzal a dologgal? Ő is ideges, mert ezer dolga van. Nagy nehezen kitaláljuk, mi legyen. Megírom tíz perc alatt. Ezek után – mivel közvetlen főnök szabadságon – le kell vinni a Nagyfőnöknek, hogy írja alá. Aki hol bent van, hol nincs. Hol eltalálja, ahol alá kell írnia, hol nem…
Az értékadatokkal kapcsolatos sürgetésemre nem érkezett meg az anyag az utolsó napomig, tehát e-mailben – mert szó elszáll, írás megmarad – nagyon alaposan és világosan elmagyaráztam két értelmes kolléganőmnek, hogy ha én már nem leszek, mit kell vele csinálni, kinek kell továbbítani, és hol található a gépemen az a táblázat, amibe be kell írni a dolgokat. Félórát fogalmaztam, aztán elküldtem nekik. A küldést követő tizedik percben megérkezett az adat, amire vártam, és amire azt mondták, hogy nem lesz meg ezen a héten. Persze ennek csak örültem, de most feleslegesen csiszoltam az agyamat a hosszú magyarázólevéllel…
Szóval, az utolsó egy órában még megírtam a kijavított táblázatot, leküldtem a vén marhának aláírásra – és reméljük, másodszorra is eltalálja a neve helyét –, aztán kinyitottam a nyilvántartó programot, amiben szintén ki kell javítani az adatokat. Nagy asztali számológéppel számítottam ki a hülye értékcsökkenéseket meg nettó értékeket, és pont, mire befejeztem, jött el a munkaidő vége. Semmi különösebb felszabadultság-érzésem nem volt, annyira leszívott az utolsó pár nap, hogy nem is tudtam örülni – még – a pihenésnek.
Barbitól az utcán búcsúzkodtunk, mert én ugyan még egyetlen napot bejövök dolgozni, viszont ő pont aznap nem lesz bent (én csak ezért jövök be). És kicsit kellemetlen érzésem volt, mert Barbiban csak most tudatosult, hogy én tulajdonképpen nem leszek másfél hétig.
Ezt ugyan már hónap elején tisztáztuk – részidőben dolgozom, részidőben otthon leszek – sőt neki és a főnöknek is küldtem naptárértesítést az Outlookjukba, amit mindketten visszajeleztek, viszont mindketten kerekre nyitották a szemüket és csodálkoztak, amikor ma emlékeztettem őket szóban is, hogy ugyebár tudják, hogy már csak egyszer jövök be ebben a hónapban?
A főnököt nem sajnálom, ő valahogyan ellesz nélkülem, viszont szegény Barbira hárul majd a feladataim egy része, és szar érzés, hogy csak tegnap esett le neki, hogy most egyedül lesz másfél hétig. Na de hát mért nem figyelt?... Én persze sajnálom őt, de annyira nem, hogy ezért bejárjak dolgozni – nem mintha megvesznék egy kis május végi henyélésért, amire különben nem lenne szükségem, de ezen a tavaszon öt évet öregedtem úgy márciustól kezdve, amióta először felröppent a leépítések híre.
Tehát most igenis szükségem van rá, hogy másfél hétig ne lássam a kollégák pofáját. Nincs most velük különösebb bajom, de úgy összességében a fél hatkor kelés, a fülledt iroda, a telefoncsengés, a monitor nonstop bámulása, az, hogy egy kiflit nem tudok egyvégtében megenni, mert vagy bemászik valaki, vagy a telefon csöng – na szóval, ezt ki akarom zárni most egy időre.
Talán egy kicsit azért is vagyok feszült, mert nem futottam egy hete. Menstruáció alatt nem szoktam, és mintha valami sportsérülésem is lenne: a bal lábfejem felső felén ezek az inak vagy mik fájnak, ha behajlítom őket. Ha pl. a sarkamra ülök, az kimondottan fáj. Valószínűleg túlerőltettem, és az sem használ, hogy a bal lábammal mindig sokkal ’erősebben’ lépek. Tehát most még jó is, ha pihentetem pár napot, viszont így a futás pozitív hatásait sem élvezhetem.
Ezzel szemben a padlón és a fal mellett végzett fekvőtámaszok következtében már látszanak valamelyest a karizmaim, ott is, ahol korábban nem voltak. Hát ez is egy sikerélmény :-)
További jó dolog, hogy – szerintem a futástól – valahogy frissebb lettem. Először akkor vettem észre, mikor néhány napja anyámat mozizni, majd utána kajálni és vásárolgatni vittem (hogy azalatt otthon béke és csönd legyen), és míg máskor a harmadik óra táján már elájulok a kimerültségtől, most olyan kellemesen elvoltam, mintha ittam volna egy kávét. Pedig nem!
Sőt újabban, ha a szokott izmos kávét iszom – hát ilyen soha nem fordult még elő – dobog a szívem! Esküszöm, ezen a héten enyhébb kávét kellett csinálnom, mert a szokásos két kanál nescafé meglötyögtette a szívemet. Délután pedig abszolút nem ittam kávét, de nem is hiányzott.
Ez lehet jó dolog is (frissebb vagyok a futástól), vagy rossz dolog (a hibás szívbillentyűm vacakol), de ha én dönthetem el, melyikről van szó, akkor az előbbi mellett voksolok :-)
Múlt hétfőtől nem iszom szeszt, és néhány napja már nem is hiányzik. Eleinte még nagyokat nyeltem a közértben, a konyak és a sör előtt elhaladva, most viszont nem igazán érdekel. Olyan, mint mikor egy hete nem ettél édességet, kiürült a cukor a szervezetedből, és direkt nem kívánod azt a gejl vackot. (Na, ilyen – mármint az édességes verzió – igazán ritkán van :-)
Komolyan, tök spártai életet élek. Se pia, se cigi, se fű, az összes függőséget a mozzarella, a kenőmájas, a francia márványsajt, a szunyálás és egyes filmek jelentik :-)
