Vége az utolsó munkahétnek! Elképesztően fáradtnak érzem magam, mint kb. minden évben… Részben nyilván azért, mert már marha rég nem futottam. De az utolsó hét egyébként is sűrű volt. Előtte szombati munkanap; aznap még kimentem Tesómékhoz, de sok köszönet nem volt benne, mert Zsófi nagyon lázas volt, szörnyű érzés volt látni, ahogy csak alszik és forró és rosszul érzi magát :-( És Zétény sem volt valami vidám, mert neki meg afta volt a szájában. Hamar el akartam jönni, bár nem tudtam, mi a jobb, ha nem zavarok, vagy ha „lefoglalom” Zétit, mert ő meg nekem diót festett karácsonyfadísznek :-)
Vasárnap délután még az ősökhöz mentem karácsonyi cuccokkal (na ez pláne fárasztó volt, mármint anyám ;-)
Hétfőn volt a karácsonyi munkahelyi ebéd, kedden Barbival találkoztunk volna, szerdán plazma. Kissé aggódtam, mert Barbival a Burgerben szoktunk dumálni, ott viszont zsíros kaják vannak, márpedig a plazma nem lehet zsíros; vajon mi a fenét egyek a BK-ban, ami nem (nagyon) zsíros… Ez aztán megoldódott, mert Barbi írt, hogy nincs jól, és így lemondta, amit kivételesen azért sem bántam, mert akkor nem 3 db hosszú napom van egymás után.
A melóhelyi karácsony az én hibám, mert valamikor novemberben megkérdeztem Pétert, a ’társamat’, hogy hogy szokott itt lenni a kari? Húzunk valakit és ajándékozunk, vagy koccintás van vagy mi? Mire ő a fejére csapott, hogy jaj, már elkezdték szervezni a karácsonyi vacsorát, csak tisztára elfelejtették, és milyen jó, hogy szólok, mert lesz vacsora meg bowling… A bowling szótól kirázott a hideg és azt kívántam, bár inkább ne szóltam volna egy szót sem.
Végül lefoglaltak egy éttermet, ahol van bowling is. Melóból egyenesen oda megyünk, előbb a bowling, utána a vacsora. Hogy miért nem fordítva!? Én megmondtam, hogy nem bowlingozom, majd később csatlakozom, mert sok a meló – ami igaz is –; meg majd én tartom a frontot. Hálistennek senki nem óbégatott, mint a hülye Éva annak idején, így mindenki elhúzta a belét és egyedül maradtam hálistennek. Mondjuk tényleg annyi meló volt, hogy igazából nem is lazsáltam, hanem tényleg dolgoztam :-D
Aztán felkerekedtem és odamentem a kocsmába. 16.55-re értem oda, 17.00-kor már be kellett volna fejezni a bowlingot, de csak gurítottak még egyet meg még egyet meg még egyet…. És már csak egy üres hely volt, pont az Ágoston főnökünk mellett; hát kurva jó volt pont ott ülni. Megfigyeltem amúgy, hogy aki nem játszott, azok mind ott ültek kényelmetlen székeken a fal mellett. Milyen zseni voltam már, hogy ezt két órán keresztül nem vállaltam be, inkább az irodában élveztem az egyedüllétet!
Már azt hittem, soha nem lesz vége, de szerencsére jött a pincér, hogy itt a következő társaság. Hálistennek! Ekkor átmentünk az étterem részbe. Elég igénytelen egy hely volt, mert abszolút nem volt előkészítve nekünk nagyobb asztal, úgy kellett részben nekünk összetolnunk.
Én annyira igyekeztem, hogy legalább most ne kerüljek az Ágoston mellé, hogy direkt az ellenkező oldalra ültem, viszont így meg mindössze egy ember választott el az idegesítő Timikétől (az az egy is a szobatársa volt, aki alig kevésbé idegesítő). Na mindegy… Hozzák a kaját, majd iszom egy sört és jókedvem lesz!
De a kaját csak sokára hozták, az Ágoston – persze!! – mondott egy beszédet; na végre érkeztek a kaják apránként. Felvették az italrendeléseket is, de mindenki szörpöt meg limonádét meg mentes sört ivott; hát nem én akartam az alkoholista lenni, aki sört vagy Unicumot rendel… Így inkább nem kértem semmit. Az asztal kellemesebbik végén – tőlem 5 fő távolságra – persze a Péter szobatársai rendes alkoholt fogyasztottak és ott volt is némi hangulat, de hát már nem manőverezhettem át magam oda.
A kaja mondjuk roppant finom volt. Persze a rántott sajtot nemigen lehet elrontani :-D Az áfonyalekvárt, amivel szeretik elrontani a rántott sajtot, szerencsére külön kis ibrikben adták, így megettem desszertként.
Elég feszengős volt a hangulat; az Ágoston tőlem messze, de sajnos pont velem szemben ült és láttam, hogy nem tetszik neki, hogy nem dumálhat. Aztán a Timike felkelt és kifizette a részét és elköszönt. Oh, hála a magasságosnak! – tisztára megfeledkeztem róla, hogy ez valahol rohadt messze lakik és nem maradhat túl sokáig a közlekedés miatt.
Miután a Timi elhúzta a belét, nekem is sokkal jobb kedvem lett. Egy-két ember még elment, és ahogy szellősebben lettünk, jobban lehetett beszélgetni is. Nagyon szívesen rendeltem volna sört, de olyan hülye helyen ültem, hogy a pincér nem fért volna oda; meg pofátlanul drága volt a pia. Elhatároztam, hogy nyolckor lelépek; de addigra már igen kellemesen éreztem magam, így végül kb. negyed kilenckor pattantam meg. Tök simán hazaértem a busszal – ami egyenesen hazavitt, micsoda mázli –, és kivételesen annyira kívántam a piát, hogy hazaérés után azonnal felpattintottam azt az egy doboz sört, ami még itthon volt :-D
Kedden felkészültem a plazmaadásra. Vasárnap este megrendeltem az új parfümöt, és majdnem seggreestem a megdöbbenéstől, amikor már kedden jött a mail, hogy átvehető! El is mentem meló után és simán átvettem, aztán hazamentem, feltéptem és rögtön fújtam egyet a csuklómra. Hát éreztem valamit, kellemes, érdekes illatot; sőt az volt az igazán különös, hogy az este folyamán később – egy óra múlva, két óra múlva – időnként az orrom elé rántottam váratlanul a csuklómat és beleszippantottam, és még akkor is éreztem valamit!!
Hogy mit, azt nem tudtam volna megfogalmazni, de valami kellemesféle illatot, kicsit talán púderes/hintőporos jellegűt. Mivel Dórival volt megbeszélve péntekre találkozó, előre felkészítettem, hogy szagoljon meg. Pénteken a Noát fújtam magamra és ő azt mondta, hogy jó illat, hasonlít a korábbihoz, és hogy édes.
Édes? Miért édes? Direkt nem akartam valami cukrászsütemény- vagy rózsabokor-szerű illatot. Én a kávéra meg a fűre gondoltam. Na mindegy, most már megvan a Noa és igazán szép az üvegje, de még nem kezdem állandó jelleggel használni, mert még a Laura Biagiottiból van kb. két ujjnyi.
Szerdán is sikerült betolni 4 liter vizet, és mentem a plazmaközpontba, reménykedve, hogy szerda lévén tényleg kevesen lesznek. És mázli, mert valóban viszonylag kevesen voltak, és keveset is kellett várni. Egyébként az egyik leggördülékenyebb plazmaadásom volt, 111/valamennyi vérnyomással; a sok folyadék ellenére nem kellett (nagyon) pisilnem, mert jól időzítettem a folyadékfogyasztást; a nővér jól szúrt, plusz ötezret kaptam, és simán végeztem.
Amúgy a Sebastian Bergman-sorozat legújabb részét olvastam, ami már rég itt pihent a polcon, de most vettem csak elő. Otthon, lefekvés előtt meg reggelizés közben a Háromtest-trilógia 2. részét (A sötét erdő) olvastam újra, de az még vastagabb, mint az első rész, úgyhogy azt már egyáltalán nem hurcoltam magammal – pláne plazmaadáshoz.
Ezen a héten ez a kettősség, a kínai sci-fi és a svéd krimi, nagyon érdekes és kellemes élmény volt :-D Eleinte mindig nehezemre esett visszazökkenni a másikba, de aztán két mondat után már ment. Most majd furcsa lesz megint 1 db könyvet olvasni egyszerre, ha ezekkel végeztem (még mindig tartanak).
Pénteken Dórival találkoztunk meló után, de még előzőleg be volt tervezve munkahelyi koccintás. Péter és szobatársai találták ki – nagyon helyeseltem –, szilvás Unicumot vettek az alkalomra, amilyen nekem is van, és ami nagyon finom.
Ezen a héten némi feszkó volt a melóban, mert a korábbi iktatórendszerünk megszűnik és majd új lesz helyette, tehát pénteken délig mindent el kellett rendezni, mert akkor állt le. Dolgoztunk Péterrel, mint a güzük, és kiszórtunk mindent.
Mivel a hónap utolsó munkanapja volt szabi előtt, ezért az elektronikus jelenléti ívemet is meg akartam csinálni, de az a rohadék egész délelőtt nem működött.
Péter szólt Eszternek – hála az égnek, Ágoston nem volt bent – hogy tőlünk lehet a koccintás akármikor…. Erre Eszter némileg ingerülten rászólt, hogy hát a többiek még dolgoznak; attól, hogy mi már nem tudunk dolgozni, itt mások még dolgoznak és így meg úgy.
Én elég pipa lettem, mert úgy hangzott, mintha mi magunkkal nem bíró alkoholisták lennénk (mert még hozzátette, hogy de mi ihatunk, ha akarunk) – pedig a többiek ha dolgoznak is, az már úgyse megy ki idén, mert nincs iktatórendszerünk januárig. ÉS december vége, péntek délután, a legtöbbünk ma van utoljára. Én rendesen berágtam.
Telt az idő, én hivatalosan fél kettőig dolgozom, Dórival 14.15-re volt megbeszélve a találkozás. A rohadt elektromos jelenléti ív hirtelen megjavult 13.30-kor; de akkorra már Eszter is összetrombitálta – végre – a koccintást. Akkor összegyűltünk 13.40-re; de mire kispoharakat előszedtünk, mire töltöttünk, mire a „kinek mit tölthetek?”-en végigmentünk; akkor még Eszternek muszáj volt mondania pár mondatot…. Mire vége a számba került az Unicum, kb. épp el kellett volna indulnom. Még szerencse, hogy már reggel jeleztem Dórinak, hogy esetleg késni fogok.
Késtem is, mert aztán még megbeszéltük a fiúkkal, hogy esetleg a szünetben összefutunk sörözni majd. (Bár esetemben ez a Tesóméktól függ, mert most már nagyon szeretnék összefüggően két óránál többet tölteni a gyerekekkel úgy, hogy mindketten egészségesek is.)
Dórival a szokott helyen sétáltunk és jó séta volt, csak rohadt hideg szél volt (kivételesen jó lett volna, ha van nálam sapka). És a pasijáról beszélgettünk, de őszintén szólva ez a kapcsolat számomra olyan, hogy én 1. bele se mentem volna, 2. de ha mégis belemegyek, 1 hónapnál tovább tutira nem bírom.
Még elrohantam a Bookline-ba a saját magamnak – részben karácsonyra – rendelt könyveket átvenni, aztán haza.
… Már hetekkel korábban elterveztem, hogy a szünet első napján kialszom magam – kivéve ha Öcsémék hívnak, mert akkor korán kell kelnem – de nem hívtak, így a terv életbe lépett. Bevallom, azt terveztem, hogy beveszek egy Sedut, mert az jól ellazít, jól alszom tőle és másnap is nyugodt vagyok. Most pedig úgyis feszült voltam még pluszban is, mert ráadásul küszöbön állt a menzeszem is, és szerettem volna, ha megjön és túl leszek rajta még karácsony előtt.
Így beszedtem a Sedut és valóban ellazultam és ágyba bújtam és kellemesen aludtam; csakhogy pont ezen az éjszakán kezdett ütemesen recsegni a szomszédban a parketta és/vagy az ágy, holott ott most egy vietnami nő lakik a 10-13 év körüli fiával, de van azért néha egy férfihang is, de még sosem hallottam kefélés hangját. Csakis ezen az éjszakán, amikor direkt ki akartam ütni magam, akkor kell parkettarecsegősen kettyinteni; ráadásul erre ébredtem éjjel fél egykor, meg öt óra után is valamivel :-D Azóta eltelt két éjszaka és persze hogy mindkettőn síri csönd volt…
Amúgy meg az utóbbi időben mindig pár nappal korábban jön meg, ami természetes a menopauza idején, így én ki is számítottam, hogy decemberben kb. épp lecseng, mire 24-én áthurcolkodom ott alvásra az ősökhöz – erre pont ebben a hónapban nem jött meg korábban, sőt ellenkezőleg. Amilyen az én formám, majd tuti ott fog rázendíteni, holott semmi kedvem betéteket cserélgetni pont az ősöknél, ahol elég sajátos a szemetes meg a vécé.
Na mindegy, ez legyen a legnagyobb baj… Az ajándékok már mind megvannak, kimostam az utolsó adagot, söpörtem, mindjárt áthúzom a paplanhuzatot az ünnepi pirossal. Sajna akkora tömeg van a városban, hogy tegnap szó szerint meg akartam ölni a rohadék turistákat a kisföldalattin (tele volt, mikor beérkezett; de én azért persze felszálltam …) – nemtom, a melótól, a menzesztől vagy a menopauzától voltam ennyire ingerült, vagy mindegyik egyszerre, de majd karácsony után most már bizisten veszek a DM-ben ilyen változókori gyógynövényes kapszulát.
