Szegény Barbi, aki cigizik, szeretne leszokni. A végső nagy elhatározás, hogy „na, akkor most” egyelőre még nem érett meg benne, de a szándék megvan.
Én persze biztatom ezerrel, hogy milyen jó lesz, mennyivel egészségesebb, mennyi pénzt fog megspórolni, mivel a cigi rohadtul egészségtelen, rohadt sokba kerül, de ami a fő, mostantól már csak ezekben az undorító kormánytrafikokban lehet kapni majd. Én, ha cigiznék, esküszöm az úristenre, már csak ez utóbbi miatt is azonnal leszoknék.
Önző hátsó szándékaim is vannak, mikor Barbi leszokását ilyen lelkesen támogatom, mert a cigijét többnyire én szoktam megvenni, mivel én majdnem mindennap kimegyek ebédszünetben – ha másért nem, a fejemet kiszellőztetni –, ő pedig szinte soha, így egyértelmű, hogy én veszem neki a cigit is. Már fejből tudom, hogy azt a mentolos fajtát, amit ő szív, melyik boltban lehet kapni, és hogy mennyibe kerül a kínainál, a közértben és az újságosnál.
Természetesen szívesen szállítom neki a cigit, mert jóban vagyunk, és pl. csokit is szoktunk hozni egymásnak néha, csak úgy ajándékba (a cigit persze kifizeti), de azért, amikor odakint +40 fok van, vagy éppen -5, és a lábamon kis elegáns magassarkú szandál/csizma, akkor nem a legkellemesebb még egy fél megállónyit talpalni a közérttől – ahol nem volt cigi – az aluljáróig, ahol tuti, hogy mindig van. Nem beszélve arról, hogy ez plusz időt is jelent, és zűrösebb napokon a főnök joggal húzhatja érte a száját.
Ezenkívül Barbi meló közben le szokott menni cigizni az udvarra. Mert az épületben természetesen nem lehet dohányozni. Most már, amióta ilyen drámaian megritkítottak bennünket, már csak Barbi és egy másik kolléganő dohányzik közülünk. Ez a másik lány konkrétan láncdohányos. Szakmailag ő a legjobb az egész csapatból, régebben fél kézzel dolgozott, másik kezével cigizett, és a napi nyolc órából nyolcat végigdolgozott. Most ha cigizni akar, leszalad az udvarra (odaút öt perc, dohányzás öt perc, visszaút öt perc, és akkor még optimistán számoltam) – ez óránként negyedóra kiesés, és munka közben sem koncentrál teljesen, hanem a cigizési időt várja. Hát mi a franc értelme van ennek? És persze, ha már lent vannak az udvaron, távol a figyelő fülektől, hát megbeszélik a napi dolgokat, hivatali pletykákat, nem félóráig persze, de mondjuk, kétszer annyi ideig, míg maga a puszta dohányzás egyébként tartana.
Szóval ha Barbi és a kollegina lemennek cigizni, az nekem tizenöt-húsz perc egyedül levést jelent. Nem nagy gond ez, csak ha épp egy izgága ügyfél jön, nincs ott velem senki más. Vagy, ha jön az ügyfél, és közben csöng a telefon, kénytelen vagyok az ügyfelet csendre inteni – hisz ki tudja, miféle fontosember van a telefonban –, mert nincs más, aki felvegye helyettem. És nem hagyhatom csengeni, hisz titkárság, tehát kvázi telefonközpont is vagyunk. És ha véletlenül rám jön a hasmenés, nem zárhatom be az irodát, hogy kirohanjak a retyóra. Ez tehát további ok, amiért támogatom, hogy Barbi leszokjon a dohányzásról :-)
Kevesebbet is keres, mint én, és ebből még dobozonként nyolcszáz forintot költ a cigire. Igaz, hogy nem szív sokat, egy doboz két-három napig is elég, de ez akkor is havi többezer forint olyasvalamire, amit (az én nem dohányzó szememmel nézve) nem lehet elolvasni, megenni, meginni, tehát semmi haszna nincs belőle az embernek. Ha csokira lefordítom ezt az összeget, én nyolcszáz forintért két tábla jó minőségű csokit tudok venni, és azt akár két hétig is elcsócsálgatom, már ha képes vagyok megállni, hogy még aznap ne faljam fel.
Továbbá a dohányzás marhára egészségtelen is, Barbinak meg úgyis van pont elég egészségi problémája, más sem hiányzik – sem neki, sem (önzőn nézve) nekem – hogy még valami érszűkülete is legyen, amivel hosszú betegállományba kerül.
Azonban mindezeket az érveket magamnak is nyugodtan mondhatnám, mert én az édességgel és általában a szénhidrátokkal vagyok hasonló helyzetben. Holott tudom, hogy egészségtelen is (családi hajlam a cukorbetegségre), hizlal is (épphogy lefogytam 51,8-ra) meg pénzbe is kerül (bár a ciginél még mindig olcsóbb). Nem zabálok fel mindennap egy tábla csokit, bár igaz, hogy tegnap pontosan ez történt :-) Hát ki tud ellenállni egy tábla egészmogyorós tejcsokinak?! Gondoltam, hogy megveszem és majd szépen beosztom, de sajnos ez valamiért nem jött össze.
Ha nincs itthon csoki, akkor eszem egy-két kanál mézet helyette. De ha bemegyek egy boltba és megveszem a szükségeset, olykor odatévedek az édességekhez is. És ha már az édességet megvettem és hazavittem, akkor evés után ott mocorog bennem, hogy enni kéne egy sort abból a Milkából… még ha történetesen nem is érzem azt az állati farkaséhséget a csoki után, a tudat, hogy ott van, egyszerűen nem hagy nyugton. Egyetlen módon lehet ezt kivédeni, ha megteszem azt, ami tavasszal többször is sikerült: nem veszek édességet. Végszükségben pedig ott van a még tavaly Erdélyből hozott nagy üveg méz, ami finom is, egészséges is és édes is.
Sajnos ma sem sikerült megállnom: bementem a boltba alkoholmentes sörért estére, és ott figyelt a zacskó franciadrazsé… gyerekkorom egyik kedvence… és az csak hetven gramm, tehát kisebb, mint a tegnap felfalt tábla csoki (ami száz gramm volt) – még nem ettem ugyan meg, de nemsokára ebédelni fogok, és utána, már érzem, a franciadrazsé ki fog susogni a fiókból, hogy „Egyél meg! egyél meg!” :-(
Érdekes, hogy az alkoholt letenni sokkal egyszerűbb volt. Nemcsak a hathetes teljes absztinenciára gondolok, hanem hogy azóta mindössze a szülinapomon ittam egy pohár fehérbort, és azóta nem is igen kívánom. Ma ugyan vettem – a franciadrazsé mellé – egy áfonyás cidert, ami 4,5 % alkoholtartalmú, de inkább az áfonya, mint az alkohol miatt. Sőt lehet, hogy meg sem iszom. Az áfonya íze ugyan jólesne, de az alkoholt tényleg nem kívánom, és bár hamar elalszom tőle, de éjjel felriadok (főleg komolyabb piálások után), és dobog a szívem. Egy ilyen enyhe cider valószínűleg nem okoz majd ilyent, de akkor is, lehet, hogy csak felbontom majd, és beleöntök a
mentes sörbe egy keveset. Bár, ha már felbontok egy dobozos piát, azt azért hamar meg kell inni. Lehet, hogy nem is bontom ki?
Ez vicces. Itt áll egy cider, és simán képes vagyok rá, hogy békén hagyjam. A szülinapra apámtól kapott tokaji bor is itt áll, és azóta hozzá sem nyúltam. A franciadrazsé pedig jobban kísértésbe ejt, mint az összes szesz a lakásban :-)
Nekem is le kéne szoknom az édességről, de tudom, hogy teljesen sosem fog menni. Az elképzelhető, hogy idővel képes leszek mérsékelni a mennyiséget, és egy teljes táblából tényleg csak egy csíkot megenni. Vagy nagy ívben elkerülöm a boltokban az édességes polcot, és az erdélyi mézre koncentrálok minden erőmmel :-)
U. i.: Az előző bekezdés óta eltelt egy óra, és jelentem, megettem a franciadrazsét. De meg tudom magyarázni: baromi izgalmas Maffiózók-epizódot néztem közben, különben is olyan fárasztó hetem volt, és a franciadrazsénak még mindig kisebb a kalóriatartalma, mint a csokinak, legalábbis ez van ráírva.
Igazság szerint van még egy teljes doboz kagylódesszertem is, amit tegnap vettem a Lidl-ben (ott a legfinomabb), de azt semmiképp sem fogom felbontani, különben farkasok tépjék ki a torkomat :-D
