Tudom, hogy rajtam kívül mindenkinek olyan dolog a biciklizés, mint halnak az úszás, vagy nekem az olvasás: anélkül el sem tudják képzelni az életet; de nálam ez nem így volt. A bicikli marhára nem képezte az életünk részét gyerekkorunkban, először hatodik emeleti lakótelepi lakásban laktunk, aztán meg harmadik emeleti, lift nélküli körfolyosósban, aztán ötödiken, de akkorra már gyakorlatilag fel is nőttünk.
Tesóm közben valamikor azért megtanult biciklizni, és mióta a városhatáron kívül lakik, gyakran teker, olyannyira, hogy most már életvitelszerűen azzal jár. Szinte jobban teker, mint ahogy a lábain megy. De engem sosem vonzott ez a dolog, és egyáltalán: nincs egyensúlyérzékem, félszemű vagyok, mi a szarnak az a vacak, amit mindig oda kell kötni valahová, és aztán aggódni, hogy a kötés ellenére esetleg mégis ellopják.
Huszonnégy órája azonban biciklitulajdonos vagyok! :-)
Ennek csak annyi az előzménye, hogy harmincnégy éves koromban, a két évvel ezelőtti őrségi hosszú hétvégénken, a vendégházban, ahol biciklik is voltak, sógornőm és öcsém rávett a biciklizésre. Azt most nem akarom leírni, hogy egy egyensúlyérzékkel nem rendelkező, félszemű és egyébként is szemüveges, balkezes, harmincnégy éves nő hogyan tanul meg biciklizni, hogy mennyi időbe telt, hányszor estem el, és milyen állapotban volt minden testrészem deréktól lefelé.
Mivel a faluvégi betonúton gyakoroltam, ami egy kihalt murvás útban folytatódott, amelyen számtalan kis gödör és nagyobb mélyedés volt, komolyan örültem, hogy lány vagyok, és még így is sziszegve ültem le három napig.
Tulajdonképpen akkor megtanultam biciklizni, még ha ökörhugyozás-szerű volt is az iránytartásom, és a kanyarodás abból állt, hogy megálltam, leszálltam a bicajról, megfordítottam és újra felültem rá :-D De a végére szinte már alig estem el, és volt, hogy akár száz métert is tekertem egyhuzamban!
Borzasztó büszke voltam magamra, hogy ennyi idősen és a felsorolt tulajdonságokkal mégiscsak képes vagyok biciklizni. Aztán részemről feledésbe is merült a dolog. Öcsém ugyan minden egyes találkozásunkkor fellőtte a „Mikor veszel biciklit?” kérdést, igazából még a Szia! és a Hogy vagy? helyett is :-), de hát nem foglalkoztam a témával.
Most ősszel, két héttel ezelőtt, megintcsak az Őrségben jártunk kikapcsolódni, megint ott voltak a biciklik és megint tekertem rajtuk. Ezúttal nehezítésként Saláta kutya is ott volt, bár ő nem akadályozott a tekerésben, sőt inkább inspirált a tudat, hogy nagy fekete kutya kocog mögöttem. Odáig jutottam, hogy el sem estem egész idő alatt (!), csak az zavart, hogy a menetszéltől alig hallottam valamit és mindig féltem, nehogy egy autó jöjjön mögöttem. Valamint az is zavart, ha a családon kívül más ember is felbukkant a látótávolságomon belül.
Aztán pár nap múlva Öcsém talált nekem való gazdaságos női mountain bike-ot a Vaterán, és noha én még habozva vacilláltam – de nem mondtam nemet –, estére már meg is vette nekem.
Nagyon izgatott lettem, mert nekem kell átvennem a bicajt és hazajuttatni. És egyáltalán, mikor és hol tekerjek majd? Arról szó sem lehet, hogy életvitelszerűen, a forgalomban, autók között haladjak. Ennyire sem magamban, sem a többi autósban nem bízom. (Még autót vezetni sem merek a forgalomban, pedig annak van karosszériája.) De a környékemen található több, relatíve kihalt terep, ahol gyakorolhatok a későbbiekben. Esetleg hétvégenként kijárok, mire teljesen megtanulom a dolgot – már ha… – és aztán bicikliutakon, vagy széles, kihalt járdákon majd tekergetek, hisz rajtam kívül mindenki más ezt csinálta eddig is, nemde?
Úgy éreztem magam, mint aki felnőttkorában tanul meg olvasni, vagy úszni, vagy magassarkút hordani. A korcsolyázással is valahogy így voltam: tizenkilenc évesen tanultam meg (nna – szóval annyira, amennyire biciklizni tudok :-) Nagyon furcsa érzés.
A bicikli eladója szerencsére tőlem nem messze lakott. Pontosan a megadott időben találkoztunk, kicseréltük az árut és a pénzt, és aztán hazamentem a bringával.
Természetesen toltam, mivel azt semmiképp sem mertem megkockáztatni, hogy a népes körúton felpattanjak a járműre és azzal a lendülettel el is essek vele. De azért terveztem, hogy majd valami kihalt szakaszon felülök rá és tekerek kissé… Sajnos megdöbbentő mennyiségű ember volt az utcán, mert bár napközben tök hideg volt, estére kellemes langyos lett az időjárás, és mindenki kicsődült a közterületre. Egyszerűen nem akadt egy kihalt, széles és autók által nem fenyegetett járdaszakasz!
A biciklit hazatolni sem volt semmi élmény. Bár csak öt villamosmegállónyi volt a táv, de a tárgyat egyenesen kellett tartani magam mellett és még haladni is mellette, óvatosan, hogy semmibe ne akadjak bele. Mire hazaértem, már rendesen éreztem a karizmaimat annak ellenére, hogy a bicaj női volt és kimondottan kicsi, könnyebb és alacsonyabb, mint az, amit az Őrségben használtam.
A tolás eleve egy kicsit ciki volt: olyan érzés, mint mikor egy cowboy lovat vesz, aztán egymás mellett gyalogolnak :-D
De már majdnem a házunknál voltam, és még mindig nem volt alkalom, hogy tekerjek!! Bementünk hát ketten a bringával egy néptelen mellékutcába, ott addig mentem, míg egyetlen élőlényt sem láttam – sötét is volt már – és ekkor felültem a bringára! … És fennakadtam, mint majom a köszörűkövön. A nyereg egyszerűen túl magas volt nekem. Arról szó sem lehetett, hogy tekerjek, mert ha ültem a nyergen, a lábam már nem ért le a földig. Tudtam, hogy a nyereg lejjebb állításához valamiféle csavarhúzós szerelés kell, tehát ma este biciklizésről már szó sem lehet. Káromkodva visszafordultam a házunk felé.
A kaput nyitva tartani és egyidejűleg a biciklit betolni sem volt kis feladat, de még ezek után fel kellett juttatni valahogy az ötödikre. Öcsém már elmagyarázta, hogyan kellene betolni a – rohadtul kicsi, és befelé nyíló ajtajú – liftbe, hogy felszaladjon a falra, és hogyan kell behúzni a féket, hogy ne guruljon vissza a nyakamba.
Ennek a tolásnak háromszor futottam neki, mindháromszor sikertelenül, úgyhogy eldöntöttem, ha az eladótól két emeletnyit képes voltam lefelé cipelni ezt a biciklit, akkor a lakásunkig felfelé öt emeletnyit is képes leszek. Nekiindultam gyalog.
Azt nem tudtam – eddig – hogy a bicikli, noha nem nehéz, mégsem könnyen cipelhető, mert nincs rajta jó fogás. Olyan, mint Saláta: nincs neki egy korrekt fogantyúja, csak kifejezetten izomerőből lehet megemelni. A bicikli legalább nem ficeg, mint a kutya, viszont a kormány állandóan eltekerődött. Csúnyán káromkodtam. Végül találtam két stabil pontot a vázon, és azoknál fogva emeltem a szerkentyűt, félig-meddig a jobb vállamra. Kissé olyan volt, mint mikor Quark cipelte Odót a DS9-ben, csak még viccesebb :-D
Szerencsére voltam olyan jó kondiban, hogy majdnem egyhuzamban fel tudtam vinni ezt a vackot az ötödikre. Ott még be kellett vinnem a rácsos ajtón, aztán – mivel úgy terveztem, a szobámban vagy az erkélyen fog lakni – az előszobába is bejuttattam; ekkor szembesültem vele, hogy milyen rohadtul keskenyek nálunk a helyek. Én bicikli nélkül simán beférek a lakásba az 54 kilómmal, de a bicikli a maga széles kormányával nagyon szűkösen volt. Ekkor szerencsére előjött anyám, és tőle szokatlanul logikus módon javasolta, hogy a bicaj lakjon a folyosón, a lakás előterében, mivel leginkább csak ott fér el.
… Különben egész normálisan viszonyult a tényhez, hogy biciklit vettem, pedig aggódtam, hogy hápogni fog, de nem, vagy csak egy kicsit. Az volt az első kérdése, hogy ugye nem fogok vele a forgalomban menni?? Mivel ezt magam sem akartam, így megnyugtattam.
A biciklitolás és –cipelés úgy megizzasztott, hogy rájöttem, nem is szükséges tekerni ahhoz, hogy sportoljak: elég lesz lecipelni az ötödikről, körbetolni a háztömbön, majd visszahurcolni a helyére :-D
Azóta beszéltem öcsémmel, aki hasznos tanácsokat adott, és Fater is hazajött a konferenciáról. Ő is elhűlt kissé a bicikli láttán, de mivel megnyugtattam – őt is – hogy csak kihalt és csöndes helyeken, hobbiszinten szándékozom tekerni, nem idegeskedett tovább a témán.
Most tehát itt van a bicikli, nekem izomlázam van a bicepszemben, és holnap utána kell néznem, hol van felnőtt ember biciklitanulására alkalmas terep a közelben, kevés néppel és sima talajjal :-)
