December 31. délutánja van, és marhára nincs semmi szilveszteri hangulatom.
Egyébként egy hete tart a szünet – ezért nem írtam eddig: túl sok volt a szabadidőm :-) – és ezalatt karácsonyi hangulatom sem nagyon volt.
A kéthetes szabadság csodálatos, az ajándékok is szuperek, a fát is feldíszítettük rendben, rengeteg az olvasnivalóm, de valahogy mégsem… Velem majdnem mindig így van, már rég túlhaladtuk az időpontot, amikor nekem megjön a hangulatom. Most például kb. novemberben járok lelkileg, és majd január végén fogom úgy érezni, hogy bár most lenne karácsony.
A szünet eddigi egy hetében a következők történtek:
23-án, hétfőn még elszaladtam vásárolni. A biztonság kedvéért kenyeret (három napig nem vásárolhatunk), Szamos marcipánt a biztonság kedvéért (mert mi van, ha a családtól nem kapok?), és Lush szilárd sampont sógornőmnek, mivel majdnem az utolsó percben jutott eszembe, hogy neki még születésnapja is lesz, szintén most a napokban.
A szilárd sampon roppant fantáziadús ötlet, mivel a karácsonyi ajándék is sampon, na de az csak Alverde, míg ez a Lush, amit kiválasztottam, igazi luxuscumó, és a sógornőmnek baromi sok haja van, amit időnként mind meg kell mosni, tehát a samponkorong igenis jó ötlet. És semmi más nem jutott eszembe :-D
Ha pedig neki valamiért nem jön be a sampi, a későbbiekben el lehet használni a kutyára, aki nyugodtan meg is eheti a maradékot, mert csupa természetes növényi összetevő van benne.
Hétfő délután még kitakarítottam a fürdőszobát, a zuhanyozót és a kis konyhát. Ezeket többnyire Fater szokta, de mivel láttam, hogy még nem állt neki, feltételeztem, hogy 1. ma már nem is fog, 2. holnap fog, amikor viszont anyám dühöng, hogy miért 24-én takarít? Tehát gyorsan megcsináltam én. Közben a fejemet bekötöttem a halálfejes kendővel, amit Barbitól kaptam karácsonyra, és amiben úgy festek, mint egy néger rapper, viszont praktikus volt, mert a hajam nem lógott az arcomba, és nem látszott, hogy mennyire meg kéne már mosni. – A mellékhelyiségek után a saját szobámat is kitakarítottam, noha ekkor már este 19.00 volt, de én még pörögtem, és gyűlöltem volna huszonnegyedikén azzal a tudattal felkelni, hogy most még takarítanom is kell.
Kedden becsomagoltam a legtöbb ajándékot, feldíszítettük a fát; viszonylag korán (20.15-kor, az szép eredmény nálunk) megtartottuk a szentestét. Meglepetésemre megkaptam a Szemfényvesztők DVD-t és Szamos trüffelgolyókat is (tehát most ebből két adagnyi volt), valamint mandulát, sajtot, nescafét. – Nescafét mindenkitől kértem, és mindenki adott is, így most annyi van, hogy az húsvétig biztosan elég lesz :-)
Vacsoráztunk, koccintottunk, utána Fater aludni ment, mi anyámmal belefeledkeztünk a Robin Hoodba. A Szamos trüffelek eközben elfogytak. (Amit én vettem, az még megvolt.)
Huszonötödikén megfázva ébredtem. Először arra gondoltam, csak nyitott szájjal lélegeztem és a kiszáradás miatt fáj a torkom, de nem. Tényleg nyitott szájjal lélegeztem egész éjjel, de azért, mert az orrom totálisan eldugult. Hála a jó égnek, hogy nem folyt annyira, mint átlagos náthánál, de azért elég rossz volt karácsonykor ez. Toltam a C-vitamint, ágyban olvasgattam, és délután aludtam is három órát.
Huszonhatodikán családi karácsony. Első körben Fater és én kimentünk Öcsémékhez. Anyám nem, mert neki az a mániája, hogy 25-én „kell” nálunk ebédelni Tesóméknak. Viszont a nagycsaládi karácsony mindig 26-án van. Tehát tesómék hozzánk 26-án akartak jönni, hogy majd tőlünk megyünk a nagycsaládira, viszont erre anyám bedurcásodott és közölte, hogy akkor ő nem. Ebből lett az, hogy aki akar, az megy Tesómékhoz, majd onnan tovább a száztagúra. Fater és én akartunk.
Algopyrinnel és orrdugulás elleni orrsprayvel felszerelve indultunk. A kutya üdvözlően ugatott, a kaja kellemes volt, és – végre – tudtunk beszélgetni is pár órát. Alapvetően ha anyám bárhol jelen van, akkor ő beszél. Szerintem a végtelenségig tudna beszélni, esetleg két nap után elaludna, de addig nonstop nyomná. Most hála a jó istennek négy órán át társaloghattunk mi négyen. Időnként kimentünk a kutyát tutujgatni, aki kedvesen törleszkedett hozzánk.
Tesómékkal hármasban indultunk tovább a nagycsaládi karácsonyra. Én tulajdonképpen szeretek ott lenni, bár minden évben úgy alakul, hogy a sarokban állok és többnyire nem beszélgetek senkivel. Az összes unokatesónk ott van, akik közül majdnem mindenkinek van gyereke, akik közül a legidősebb is csak hatéves. Tehát folyamatos gyerekcsipogás van, a felnőttek pedig többnyire a gyerekeket követik nyomon, eközben nem is igen lehet pár mondatnál többet társalogni; és tartok tőle, hogy az a pár mondat is a gyerekek körül forogna, olyan értelemben, hogy „Neked hogyhogy nincs? Én el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük stb.”
A gyerek nélküli unokatesókkal vagy a jelen lévő nagybácsikkal szoktam váltani pár szót, de idén nem voltam valami beszédes, mert most ráadásul meg is voltam fázva, csak az Algo és az orrspray tartottak össze. Este fél nyolc felé már nagyon vackul voltam, szerencsére akkor már leléptünk.
Otthon azonnal lenyeltem egy Algopyrint és kb. három evőkanálnyi C-vitaminport, és ledőltem az ágymelegítővel befűtött ágyamba. Ezeknek köszönhetően reggelre annyival jobban lettem, hogy fel tudtam kelni – első nyitvatartási nap! – és ügyeket tudtam intézni, továbbra is karácsonyi hangulat nélkül…
