Na, szóval…. A Loki születésnapjától Valentin-napig terjedő 5 nap volt az utóbbi idők legmozgalmasabb időszaka. Február 9. (a születésnap) vasárnapra esett – ez olyan elszántsággal töltött el, hogy felhívtam egy lakáshirdetést, ami ideálisnak tűnt és csak aznap jelent meg az albérletkereső portálon. Vasárnap ugyan nem illik ilyen ügyben telefonálni, de magánszemély volt a hirdető, nem iroda, és annyira tetszett a lakás – erkélyes, 3. emeleti, nem messze innen –, hogy arra gondoltam, akár már másnap megnézhetném.
Ez sajnos nem jött össze, mert az előző lakó még ott tartózkodik – akkor miért hirdetik? –, hanem majd február 22-én telefonáljak újra. Este azzal az elhatározással feküdtem le, hogy másnap, ha a fene fenét eszik is, most már végre legalább egy lakás megnézését meg akarom szervezni! Mégis abszurd, hogy egy hónapja keresek, de még csak a telefonálgatásig jutottam, és effektíve kiadó lakást megnéznem még egyszer sem sikerült!
Tök zaklatottan aludtam aznap éjszaka, és hétfőn elszántan mentem dolgozni, a táskámban a lakások adatait és a kapcsolatok számait tartalmazó jegyzetfüzettel. Isteni csoda történt: a főnöknél megbeszélés volt Rozi és Editke részvételével, e megbeszélés alatt pedig nem zavart meg senki, és így tudtam telefonálni! (Ilyen eddig szinte soha nem fordult elő.)
Felhívtam az összes, kicsit is rokonszenvesnek tűnő hirdetést, amit csak kijegyzeteltem. Ketten nem voltak elérhetők, az összes többit pedig már kiadták, de ajánlgattak helyette másokat. A legtöbben azt a 40.000 Ft-os, 20 négyzetméterest fent a hegyen, ami a festői környezeten kívül mással nem kecsegtet. Az egyik közvetítőiroda pedig azt ajánlotta, hogy menjek el hozzájuk a VIII. kerületi irodájukba, adjak 8.000.- Ft-ot, és majd ők akkor adnak címeket.
Hogy erre pontosan mit gondoltam, azt nem írnám le, de a lóval volt kapcsolatos.
Nyolc telefont eresztettem meg ezalatt az egy óra alatt, és semmire sem jutottam. Végül visszalapozgattam a noteszben és felhívtam egy olyant, ami már két hete kint volt, nem is hittem, hogy még szabad, különben is túl kellemes helyen volt túl kevésért. Itt azonnal felvette az ingatlanközvetítő. A lakás még nem kelt el, meg lehet nézni, akár ma is.
Okulva a nyolcezres irodától, rákérdeztem, hogy a megnézés ingyenes-e? Ó, persze, ők a tulajdonossal állnak megbízásban. Na, helyes, én is így gondoltam…
Tiszta ideg voltam a nap hátralévő részében, a munkára igen kevéssé tudtam csak koncentrálni. Fel voltam dobva, hogy végre, ma megnézek egy lakást!! Ami egyébként egyetlen metrómegállóra van a jelenlegi lakásomtól, így munkába is könnyen járhatnék onnan.
Késő délután találkoztunk az ingatlanközvetítővel, aki már várt rám. A ház egy nagy, zárt épület volt, ami rögtön tetszett. A gyerekkorom zömét a békásmegyeri lakótelepen töltöttem, a nagy, zárt lépcsőházas házakat megbízhatóbbnak érzem, mint az undok körfolyosósokat, ahol mindenki belelát a másik szájába. A lakás ráadásul az ötödik emeleten volt. Ez még jobb! Nem hallatszik fel az utcazaj, vagy ami engem még jobban zavar, az emberek hangja sem.
Előszobával egybeépített konyha, gáztűzhellyel, fürdőkádas fürdőszoba – egész tágas –, kis hűtő, konyhaszekrények. Eddig tetszett a lakás, aztán bementünk a szobába, és visszahőköltem. Megszoktam a lakáshirdetésekben a többnyire kellemes, otthonos bútorokat (kivéve amit direkt egyetemistáknak szánnak, és koleszjellegűek). Ennek a nappali / háló szobának a bútorozása azonban olyan volt, mint a balatoni SZOT-üdülőké. Praktikus, de nem valami szép. Kinyitható, nagy kanapé, amin aludni lehet, barna fotelek, kis íróasztal – hát, nem volt nagyon vonzó… Egyébként pedig megfelelt volna, még így alkonyatkor is látszott, hogy világos lehet, keleti fekvésű, sok ablakkal.
Úgy búcsúztam el az ingatlanközvetítőtől, hogy a „vacillálás” meg az „50 %” szavak a homlokomra voltak írva.
Tényleg nagyon gondolkoztam. Gyalog mentem hazáig – csak egy metrómegállónyi –, közben téptem az agyamat. Sőt, a nagy izgalomra – mert ez itt most egy uncsi beszámoló, amit másfél héttel később írok, de akkor nagyon fel voltam spannolva – lementem még futni is, öt kört lenyomtam, de annyira szétszórt voltam, hogy elfelejtettem stoppert vinni magammal :-)
Ezen a hétfői éjszakán azért aludtam zaklatottan, mert félálomban is ezen a lakáson gondolkoztam. Felsorakoztattam a mellette és ellene szóló érveket, és arra jutottam, hogy ellene igazából csak a szobaberendezés szól. A lakbér még alatta van a lélektani hatvanezres határnak, a rezsi is elviselhető, az internet beköthető; a fekvése szinte a lehető legjobb, beleértve az emeletet és a zárt folyosókat is. És hogy nem kis lakóközösségű a ház, ahol öt család él, és mindenki tud mindent mindenkiről, amit én gyűlölök.
Apámtól, öcsémtől és sógornőmtől állásfoglalásokat kértem, és én magam is lázasan töprengtem. Ezzel telt el a kedd: bizisten nem tudom, hogyan dolgoztam eközben a munkahelyen, mert minden gondolatom a lakás körül forgott. Kedves öcsém ugyan azt tanácsolta, hogy nézzek meg legalább tíz lakást, mielőtt választok, de hát már mekkora munka volt, mire ezt az egyet is sikerült megnéznem! Ha most hagyom elúszni, csak hogy még kilencet megnézek, lehet, hogy több ilyen kellemeset nem találok, csak a szokásos magasföldszinti, körfolyosós, udvarra nézőket, amilyeneket a legtöbbször hirdetnek.
Öcsém és sógornőm a megnézett lakás mellett tették le a voksukat, Fater viszont nem volt valami lelkes. Szerintem még azt is csak mostanra dolgozta fel, hogy el akarok költözni; az, hogy egy szinte teljesen megfelelő lakást is találtam, még nagy sokk volt neki.
Kedden meglátogattam Barbit, aki már igen jól volt. Vele nem beszéltem a lakásügyi vacillálásról, de ezen járt az agyam. Ezen az éjszakán szintén csak forgolódtam, mert most meg már azon aggódtam, mi van, ha elhatározom, hogy tetszik a lakás és kiveszem, és közben elviszi az orrom elől valaki más? Mikor már épp beleélném magam!
Szerdán megvártam a tíz órát, és egy kolléganőm zárható szobájába mentem telefonálni, ő addig az én szobámban őrködött. Felhívtam az ingatlanközvetítőt és mondtam, hogy végiggondoltam, nekem tetszik a lakás és ha megnyugtató választ kapok pár kérdésemre, ki is venném.
Mik azok a kérdések, mondjam nyugodtan. Öööö – otthon hagytam a papírt, azt gondoltam, lesz még egy kör a tulajjal, hogy én tetszem-e neki és majd akkor kérdezgetek – de azért felidéztem ezt-azt, amikre nagyjából megfelelő válaszokat is kaptam. Akkor pénteken alá is írhatjuk a szerződést!
Ööö… Máris? Ez ilyen gyorsan megy? – Aznap délután pedig öcsémmel találkoztam, aki némileg jobban ért az ingatlanokhoz, mint én, és ő mondta, hogy persze, albérleteknél ez ilyen szaporán megy. Nekem tetszik a lakás, ők megbíznak benne, hogy rendesen fogok fizetni, egyik fél sem fog tíz millát bukni, mint egy adásvételnél. Hát, így már érthetőbb, de az én aggodalmaskodó egyéniségemnek mégis olyan hirtelenül jött. Öccsel le is csekkoltuk kívülről a házat, megmutattam, kb. hová esik az ablak, belestünk a lépcsőházba. Neki is tetszett.
Ezután rádöbbentem, hogy a bérleti szerződés megkötésére többnyire oda kell vinni a kéthavi kauciót meg az egyhavi bérleti díjat. Ami 165.000 Ft készpénzt jelentett. Tehát a takarékszámlámról átutaltam százhúszat a folyószámlámra, majd két napi részletben kivettem, mert a napi limitem százezer. Pénteken tehát 165.000.- Ft-tal a táskámban mászkáltam. Mondanom sem kell, hogy a frász is kitört, a táskát az íróasztalomba zártam és ha elhagytam a szobát, ráfordítottam a kulcsot és zsebre tettem.
Fater is velem jött a szerződéskötésre, ami pénteken, Valentin-napon, munka után volt. Ott volt az ingatlanközvetítő, és a tulajdonos (egy korombeli pasas) képviseletében a mamája, akinek haszonélvezete van a lakáson. Feltettünk még pár kérdést a számlákról, biztosításról, villanyról stb., aztán mivel más már nem volt hátra, kitöltöttük és aláírtuk a szerződést. Nagyon érdekes, mert nem volt teljesen megírva a nyomtatvány, csak kipontozva a dátumok, összegek és személyes adatok helye, oda mi írtuk be a megfelelő dolgokat.
Kaptam ugyan egy kulcscsomót azonnal, de a tényleges birtokbaadást február utolsó hetére tettük. Engem semmi nem sürget, és az még a mostani felfokozott idegállapotomban is kicsit gyors lenne nekem, hogy hétfőn megnézek egy lakást, amibe szombaton már bele is költözöm… Arról nem beszélve, hogy március elsejével tiszta helyzet teremtődik, egy teljes hónap, nem kell napokat meg arányokat számolgatni. A kéthavi kauciót átadtam, az egyhavi lakbért majd a birtokbaadáskor. De azért jó, hogy már félre van téve készpénzben, mert legalább az első havi lakbérem már fixen megvan :-)
A bérleti szerződés egyébként egy évre szól, kéthavi felmondással. Mert azért előfordulhat, hogy történik valami tragikus. A tulajdonosok azért választottak engem, mert nagyjából fix állásom van, de mint azt én nagyon jól tudom, sajnos a közszféra sem annyira fix, mint a hetvenes években volt. A kéthavi felmondás tehát ezért van. A kaució pont annyi, ha nem tudnék fizetni – isten ne adja – lelakhatom a kauciót, végszükségben.
Most, másodszori látásra, jóval kellemesebbnek tűnt a lakás. Fényes nappal volt, és így teljesen világos volt a szoba. Ami viszont tágasabb, mint ahogy emlékeztem rá, és a bútorzat nem is annyira visszataszító. Sok polc van, sőt gardróbszekrény is, amit elsőre nem vettem észre, és azt hittem, azt nekem kell beszereznem majd.
Fater utólag már pozitívan állt hozzá a lakáshoz, miután látta azt, és a közvetítőt meg a tulajdonos mamáját is. Azért most sem mondanám őt felhőtlenül boldognak, végül is itt marad anyámmal kettesben, de nem a negatívumokra koncentrál, hanem inkább a költözési feladatokra.
Én tisztára felspannolva távoztam a szerződéskötésről, futottam három kört – nem felejtettem el stoppert vinni magammal –, és azt hiszem, beszedtem egy altatót aznap este, mert tudtam, hogy nem tudnék nyugodtan aludni most sem, márpedig egész héten olyan lázas, zaklatott éjszakáim voltak, mintha vizsgaidőszak lenne, vagy mintha társasutazáson lennék, ahol csak úgy fél szemmel alszik az ember, mert másnap ki kell pattanni az ágyból és rohanni tovább. Tiszta felajzott hangulatban voltam egész héten, ami nálam igen ritka :-)
