Már a tavalyi nyaralások után elhatároztam, hogy most már bizisten nem Faterral megyek nyaralni. Tudom, tudom, már eleve az gáz, hogy az apámmal járok nyaralni ennyi idős koromra, de ennek is van egy csomó oka. Eleve tök kevés haverom van, azoknak egy részével nem lehet nyaralni egy hetet, mert gyereke van, vagy pasija van, vagy nem bír/akar utazni; de ha mégis, mint ahogy szegény Zsuzsival már jártam Zalakaroson, akkor iszonyatosan horkol (például), és akkor meg én nem bírok pihenni.
A Fater habitusa nyaralás idején kb. hasonlít az enyémhez, így egy ideig jól megvoltunk, de aztán minden évvel egyre több olyan dolog lett, ami idegesít; eleinte még csak kevés ilyen volt, aztán már fele-fele, aztán most már több idegesítő dolga volt, mint nem. Így aztán elhatároztam, hogy nem megyek vele nyaralni; vagyis hogy nem vele megyek nyaralni.
Egy röpke pillanatig végiggondoltam, hogy akkor valaki mással megyek, de ahogy az 1. bekezdésből kitűnik, kb. mindenkit kirostáltam hamar. (Volt, aki javasolta, hogy gyorsan pasizzak be és akkor majd a pasival mehetek nyaralni; no de hát már eleve a pasizás is tök stressz nekem, pláne, hogy rögtön egy hetet töltsek aztán egy félig még idegen faszival …. na, nem.)
Szóval maradt az, hogy egyedül megyek.
Nyaralni még sose voltam egyedül. Két éjszakás hosszú hétvégék, jellemzően Sopronban, az igen, de hát akkor főleg túrázik az ember és alig van a szállodában. Eddig teljesen elzárkóztam az egyedül nyaralástól, mivel úgy érzem, hogy ha meglátja a szálloda személyzete meg a többi vendég, hogy te egyedül vagy, akkor az irtó ciki. És lehet, hogy tök magányosnak is érezném magam, ha minden este nem lenne kihez szólnom, vagy megjegyezni, hogy „Basszus, ez a Pendragon legenda még mindig milyen isteni, pedig már vagy huszadszor olvasom újra!”
De aztán belegondoltam, hogy Agatha Raisin is rendszeresen járt egyedül nyaralni; illetve, hogy ki nem szarja le? Se annyi szabim, se annyi pénzem nincs, hogy két nyaralást tartsak egy évben. Egy hosszú – hosszabbacska – nyaralásom lesz, azt pedig úgy akarom megtervezni, hogy én tudjak a lehető legkellemesebben pihenni.
Ezt tehát eldöntöttem. Faternak nem szóltam, mert utálom a konfliktust és tudom, hogy megsértődne. Jött a február és már éreztem, hogy lassan foglalni kéne szállást; egyáltalán hol, mennyiért… Végül eldöntöttem az Annabellát, mert annak több előnye is van (saját strand, nagy étterem, már ismerem). Utána pedig foglaltam Hévízre is egy rövidet, ahogy Faterral is szoktuk egyébként, mert a helyszínekkel nincs bajom.
Az Annabella rögtön kért is 50 % foglalót, amire nem voltam épp felkészülve, de hát elutaltam, mert most mit húzzam? Úgyis 5 napon belül kellett, de még másnap elutaltam, már csak azért is, mert a laptop aksija addigra már elképesztő szar volt. Már hónapok óta egyre gyengébb volt, folyton töltőre kellett tenni, a vége felé pedig már állandóan narancssárgán villogott, és töltés nélkül kevesebb mint tíz percet bírt ki. Ezért is utaltam el azonnal azt a foglalót, még mielőtt teljesen megdöglik.
Már utána is néztem a laptop akkumulátoroknak és láttam, hogy nem épp olcsók. De ez még hagyján, de én ugye nem is tudom kicserélni, tehát olyan szervizbe kell vinnem, ahol rögtön ki is cserélik. És hirtelen csak egy ilyent tudtam. Gondoltam is, hogy meló után odaviszem, de ránéztem a nyitvatartásukra és láttam, hogy 17.00-ig vannak csak nyitva. Én pedig 16.30-ig dolgozom, épp bezárnak, mire odaérek.
Emiatt elkéredzkedni a melóból nem igazán akartam, meg mi van akkor, ha épp nincs is ilyen típusú aksijuk, és akkor kéredzkedhetek el megint. Ezért aztán felhívtam Fatert, hogy esetleg nem-e tudná ő elvinni a laptopot a szervizbe, munkaidőben?
Mondta, hogy persze. Én akkor hétfőn kikészítettem a laptoptáskát, bele a laptopot, és marhára örültem, hogy Fater majd megoldja. És persze rögtön lelkifurdalásom is lett, mert konkrétan épp az előtte való napon foglaltam le az egyedül való nyaralásomat; most pedig szívességet kérek, és Fater mindig szokott segíteni az ilyesféle háztartási-műszaki dolgokban.
Hazamentem este és már ott is volt a laptop, benne a számla, ami marha kevés összeg volt ahhoz képest, amennyit a neten láttam. (Persze átutaltam neki.) Rögtön rácsörögtem Faterra, hogy köszi szépen, és minden rendben volt?
Mondta, hogy hát nem, mert az a bolt valamiért nem volt jó – már nem emlékszem a részletekre –, akkor ő elvitte a laptopot több szervizbe is, volt, ahol ki se tudták szedni az akkut; aztán elvitte az informatikus haverjához, és végül ő javasolt egy jó szervizt. Oda Fater elvitte, ott ki is cserélték marha olcsón.
Ráadásul Faternak aznap valami dolga volt délután, úgyhogy épp csak ledobta nálam a laptopot és még csak haza se mehetett pihenni, hanem ment arra a dologra.
Fantasztikus volt, hogy a laptop anélkül is órákig megy, hogy töltőre kellene tennem (azonnal meg is néztem a Mennyei teremtményeket újra).
De azóta is nagy bűntudatom van, merthogy Fater rögtön segített, amikor kértem; én viszont nélküle megyek nyaralni (még mindig nem mondtam meg neki). Mondjuk lehet, hogy már ő se akar nyaralni, mert esetleg fáradt már hozzá, vagy pedig az utazás miatt, mert gondolom, most már ilyen hosszú távra józan ésszel nem akarna vezetni. A vonat az meg olyan kényelmetlen. (Még én is elhatároztam, hogy zanza poggyásszal megyek, és majd esténként kimosom a fehérneműimet.)
Most már majd tényleg mondanom kell neki a nyaralás dolgot, de még egyáltalán nem került szóba, pedig többnyire ő szokta felhozni kb. március elején, hogy Macsi, mikor menjünk nyaralni? – most meg még semmi.
De az is igaz, hogy tényleg annyi dolga van, ami engem a halálba idegesít, hogy neki is biztos jobb, ha én nem baszogatom mindenért. Az út közepén megy; a strandon a bejárattól a partig a lehető legrövidebb úton megy és ott akar letelepedni, holott ott a legsűrűbb a csürhe, míg én inkább tíz percet kutyagolok a strand távoli vége felé, csak ne a csürhe közepén kelljen telepedni. A kis zalakarosi szállodában a telefonján hallgatta a rádiót reggelizésre menet, és úgy kellett rászólnom, hogy kapcsolja már le (minden behallatszik a szobákba, pláne azzal a hangerővel). És még annyi ilyen van! Meg aztán néha azt se érzem, hogy Fater konkrétan az én társaságomhoz ragaszkodna, inkább csak legyen, aki lefényképezi, meg megmondja, hogy merre kell menni, meg elrendezi a dolgokat, szóval, tkp. valaki, aki asszisztál neki, ő meg csak megy előre derűs mosollyal a naplementébe, míg én rendezek mindent körülötte.
Nem is igazán értem azokat, akik mindig ’társasággal’ meg másokkal nyaralnak, pl. van, aki családostól nyaral és úgy, hogy a kolléganője családjával együtt. Ezt fel se tudom fogni. Mert lehet, hogy a kolléganőmmel jóban vagyok, de az ő családja és az én családom is jóban van? És nem elég a saját családomhoz alkalmazkodni, még másik 4-5 emberhez is alkalmazkodjak nyaralás alatt? Nekem ez tisztára felfoghatatlan. Ennyi erővel a főnökömet vagy a szomszédasszonyt is vihetném magammal az apartmanba…
Meg hát sose lehet tudni, hogy kivel milyen a nyaralás, ami elvileg a pihenésről szólna…. Az első barátnős nyaralásom egy kolléganőmmel volt, aki velem majdnem egyidős, és egy évig dolgoztunk együtt. Aztán én elmentem, és az első diplomás állásomban voltam, ergo – a korábbihoz képest – tök jól kerestem, vagyis rögtön elhatároztam, hogy igazi balatoni nyaralásra megyek! Eldöntöttük a Bettivel, hogy együtt megyünk. De ez például kurva szarul sült el.
Egyrészt a Betti nem hozott pl. papucsot. De azért szeretett volna papucsot felvenni fürdés után, tehát mindig elkérte az enyémet. De vizes lábbal lépett bele, amit fel se fogtam, mert mifelénk előbb lábat töröl az ember és csak utána lép bele a papucsba. Aztán, mondtam, hogy menjünk el Tihanyba, és szeretnék a révtől gyalog felsétálni az apátságig. OK! Odaérünk, szállunk le a távolsági buszról, hát látom ám, hogy Bettikén magassarkú fapapucs van. (Alacsony volt és még álmában is magassarkút hordott, hogy majd úgy magasabb lesz.)
Mondtam, nem azt beszéltük meg, hogy felsétálunk az apátságig?
Tök meg volt sértődve, hogy hát tud ő jönni! – De természetesen fogalma sem volt, mekkora távolság, természetesen megfájdult a lába, akkor nagy durcásan levette a fapapucsát és jött mezítláb, mint valami szabolcsi cigány.
Ezenkívül – na ezt se egyeztettük le előre – Bettike „szórakozni” akart esténként, úgyhogy vagy kétszer elmentünk a helyi diszkóba, ahol ő táncolt, én meg őriztem a táskáját és vártam, hogy mikor megyünk végre.
Ezenkívül – erre rájöhettem volna – a Betti kurva lassú és ráérős volt (még hozzám képest is), így egyszer kora este, a strandon már ezerszer szóltam, hogy most már induljunk, siessünk, mert a panzióban lejár a vacsoraidő és nem kapunk kaját. Még sértődősködött és húzta a pofáját, pedig a strandtól jó kis gyaloglás volt a panzió. Persze hogy lekéstük a vacsorát; OK, adtak kaját, de látszott, hogy a halál faszára kívánnak minket.
A feszkótól napokig tartó migrénem lett, ami semmitől sem múlt el, csak egy Algopyrintől csitult valamelyest (azóta szeretem az Algopyrint).
Azt se tudhattam, hogy Bettikének fő célja a nyaralással, hogy felszedjen valami faszit – ez meg is történt, míg én lementem egyedül a strandra, ő gyorsan lefeküdt egy akármilyen csávóval, akiről csak annyit tudtunk, hogy a barátnőjével jött, aki pincérként dolgozik. A csávó nem dolgozott, ezért napközben ráért megdugni más csajokat.
Ezen én kurvára berágtam – persze semmi közöm hozzá, de a Betti korábban folyton előadta, hogy micsoda rettenet volt, mikor az ő papája folyton megcsalta az ő mamáját; és most tkp. ő is ugyanezt csinálja egy másik foglalt faszival, csak hogy elhenceghessen otthon; de ezt a párhuzamot már nem bírta beemelni.
A nyaralás végére nagy összeveszés lett és miután kicsekkoltunk, otthagytam a Bettit a picsába – addigra már úgyis tiszta hisztériás lett, az anyjával is veszekedett a telefonban, meg nekem is kezdte ugyanazt előadni –, és lementem a strandra, betettem a bőröndömet a csomagmegőrzőbe, és az utolsó vonatig ott heverésztem a fűben, vagy úsztam. Szerencsére a strand a vasútállomástól vagy húsz méterre volt, úgyhogy nem kellett sokat caplatni.
Következő barátnős nyaralásom az Éva barátnőmmel volt; ez már ennyire rettenetes nem volt ugyan, de a szerencsétlen Évának már eleve olyan elkámpicsorodott az arca, és mintha állandóan a sérelmein keseregne, meg a térde is elég tropa, és gyalogolni se nagyon tudtunk emiatt. Szóval ez se volt valami fasza nyaralás.
Őszintén szólva az Öcsémmel tudnék a legjobban nyaralni, mert neki jó a természete, és jól ismerjük egymást, és nem akar se idegen faszikkal kefélni, se nonstop a sérelmein rágódni, és voltunk is együtt pl. a velencei karneválon, és az nagyon jól is sikerült. Na de ez tisztára elméleti, miután az Öcsémnek családja van.
[Nagyon elméleti szinten végiggondolom most, hogy akár egy családi nyaralásba becsatlakoznék – de az se lenne felhőtlen pihenés nekem, hiába imádom a gyerekeket, merthogy introvertált vagyok, akik az egyedülléttől töltődnek fel. Én pedig imádom a csöndet és a nyugalmat; noha ugyanennyire a gyerekeket is, de őszintén megmondom, egy ilyen elképzelt nyaralás engem nem annyira pihentetne. Lelkileg persze feltöltődnék a családi közelségtől. De ezenkívül Öcsémék sátorba meg apartmanba szeretnek menni, én pedig szállodába félpanzióval, ahol a kávéért meg a rántottáért csak a kezemet kell kinyújtani, a szobában folyik a meleg víz, és rendszeresen kiürítik a szemetest.]
Miután ez a nyaralásfoglalás-laptopjavítás lefutott, nekem elsősorban lelkifurdalásom volt a Faterral szemben. De most már, őszintén bevallom, nagyon örülök, hogy volt merszem lefoglalni az egyedül nyaralást, és már terveket szövögetek, hogy mi lesz :-) Isteni fantasztikus lesz például egy szál bugyiban aludni, és hogy azt csinálok, amit akarok; akkor zuhanyozok, amikor akarok, nem pedig mikor a Fater már kijött / még nem ment be; nem kell az éjszaka közepén felriadnom arra, hogy a Fater a telefonján nézegeti a FB-értesítéseket és nekem rá kell szólnom, mint egy házsártos mama. Nem kell az étteremben lesnem, hogy megint merre csámborgott el, vagy égnem, hogy leállt jópofizni a személyzet valamelyik tagjával, akinek a háta közepére se hiányzik, hogy egy vendég feltartsa; de ezt Faternek nem lehet megmondani, mert azt képzeli, hogy ő nagyon népszerű, és hiába is mondanám, hogy „figyelj, a pincér csak azért mosolygott a poénodon, mert te vagy a vendég és jattot szeretne a végén”.
No hát ez van, egyrészt nagyon nyomaszt a dolog, de másrészt tényleg örömmel várom a nyaralást mégis…
Már csak azért is, mert a születésnap is beleesik – direkt így terveztem természetesen – és megint valamelyik kellemes étteremben akarok aznap ebédelni. Mert tavaly is ez volt ugyan, de akkor Fateron látszott, hogy csak úgy „elvisz engem”’ étterembe szülinapon, ahogy egy gyereket a cukrászdába, és egész szülinapi ebéd alatt láttam rajta, hogy unja az egészet és alig várja, hogy végre mehessünk. Na, hát ez biztosan nem fog hiányozni idén.
