Szeptember 1. van. Engem ez nem zavar, mert nem megyek iskolába, sőt dolgozni sem, mivel ma még csúsztatok :-)
Igazi szeptember elsejei idő van: hűvös, esős. A fürdőszobát és a konyhát takarítom – jó kis hosszú, késői reggeli után –; a szobát tegnap már megcsináltam, de az egész lakást egyszerre végigtakarítani nem volt lelkierőm.
Pénteken tértünk haza a nyaralásból. Aznap bezzeg 28 fok volt és szikrázó napsütés, csak hogy az ember szívét fájdítsa!
A nyaralás kellemes volt, csak szokás szerint baromi gyorsan eltelt. Pedig mikor szombaton délután megérkeztünk a szállodába, hirtelen azt sem tudtam, mivel fogjuk elütni ezt a hat napot – olyan hosszúnak tűnt előzőleg. Aztán jártunk egy csomó helyen, kirándultunk Badacsonyban, Tihanyban, Szigligeten; fürödtünk a zalakarosi termálfürdőbe (tízéves korom óta először), sőt még a Balatonban is úsztam. Az idő tipikusan utószezoni volt: váltogatták egymást a napsütéses, 26-28 fokos és az őszies napok. Szerencsére a kirándulásokat sikerült mindig a szebb napokra időzíteni.
Én természetesen menstruáltam – mikor, ha nem nyaraláskor!? – így az első napokban nem fürödtem, aztán tamponnal igen; de a Balatonban ez nem okozott gondot. Viszont Zalakaroson szerdán jártunk, amikor a menstruáció még habozott, elmúljon-e vagy sem. Elég ciki volt: utálok tamponnal úszni, és kényelmetlen is, viszont a víz kristálytiszta volt, így nem mertem kockáztatni, nehogy a többi fürdőző észrevegyen valamit…. Végül a strandolós délután közepén a menstruáció abbamaradt, így már felszabadultan élveztem az utolsó órát, amiből is félórát a szabadtéri, de fedett meleg termálvízben töltöttünk, mert pont eleredt az eső, és félórán át szakadt.
Ez nagyon király élmény volt. Az összes strandoló rémülten elszaladt, mikor leestek az első esőcseppek, viszont vagy húsz bátrabb ember bevette magát a termálmedencébe, és a tetős rész alatt ázott. Még aludni is tudtam volna, olyan jólesett a meleg víz és az eső hangja, csakis azért nem aludtam, mert időközben állatira megéheztem és alig vártam, hogy az eső elálljon, átöltözhessünk és hazamehessünk, ami még szintén jó félóra volt.
Végiggyalogoltuk a sajkodi kirándulóutat, amit Öcsémmel hármasban már a kilencvenes években megtettünk. Akkor véletlenül keveredtünk arra valahogy – gyalog – most pedig tudatosan leraktuk a kocsit Sajkodon, és besétáltunk az erdőbe. Fater idővel vissza akart fordulni, de én nógattam, hogy milyen szép az erdő – tényleg az volt – így aztán csak mentünk tovább, addig, amíg el nem értünk egy nagy útjelző táblához. Ott kiderült, hogy voltaképpen már a turistaút felén is túljutottunk, vagyis már közelebb van a Club Tihany, mint Sajkod. Így továbbmentünk. Az út bevezetett az erdőbe, hol lejtett, hol emelkedett, és háromnegyed óra múlva megérkeztük a tihanyi révhez.
Itt csak az az egy gond volt, hogy a szállás Keszthelyen volt, a kocsink pedig Sajkodban. Én kész voltam gyalog visszamenni az imént megtett turistaúton, de Fater inkább a buszra szavazott, és mivel az csak húsz perc múlva volt esedékes, így stoppolt, és fel is vett minket egy becsületes kocsi, aki kitett a 71-es útnál. Onnan tíz perc volt a kocsiig, és irány hazafelé.
…. Illetve ezen a napon útközben hazafelé még megálltunk egy út menti helikopternél, ami sétarepülést ígért, de hálistennek ez 30.000 Ft lett volna, így elmaradt. Nagyon fostam a repüléstől, bár valahol mélyen vágytam is rá. Egyszer már sétarepültem egy négyszemélyes kisgéppel Füreden (akkor is Faterral) – és egész kellemes élmény volt, csak persze félájult voltam a félelemtől és mire élvezni kezdtem a dolgot, már szinte vége is lett a repülésnek. Ez jó pár éve volt, és akkor még feleennyit kellett fizetni érte.
Az út mentén aztán láttam még sétarepülési lehetőséget, de nem helikopterrel, hanem repülővel; de én sosem szóltam Faternak – paráztam –, ő pedig vagy nem vette észre, vagy a várható ár miatt szándékosan nem állt meg.
Aztán másztunk még a szigligeti várban is. Aznap volt talán a legmelegebb, és párás is, szakadt rólam a víz. Szigliget amúgy gyönyörű. Most a községet is megnéztük, eddig még csak a várban voltam.
Badacsonyt is megmásztuk – ez már hagyomány – de aznap kellemes idő volt, bár sütött a nap, de még a leghevesebb mászás során sem izzadtam meg. Ott az volt az egyetlen baj, hogy ezer turista volt, minduntalan beért minket egy családocska, vagy mi értünk be egy másikat, és nehéz volt tőlük leszakadni, mert ha leültünk pihenni, hogy magunk elé engedjük őket, továbbmenve azt kellett látnunk, hogy húsz méter múlva meg ők ültek le, hogy szusszanjanak.
A szálloda a régi törzshelyünk volt: közvetlen vízparti, kicsi, épp annyira kényelmes, amennyi kell egy közepesen igényes embernek. Félpanzióval együtt még mindig ez volt a legolcsóbb szállás, amit a Balaton mellett találtunk. Azért járunk ide évek óta, mert itt megvan a közvetlen vízpart, a félpanzió és körülötte egy normális város (értsd: nem egy vasútállomás, strand és lángososbódé az egész község, mint sok déli parti település). Minden évben napokig vadászunk másik szállást, de végül is minden évben ennél kötünk ki az ár/érték arány miatt.
Volt egy nagyon jó szálloda Füreden, de azt két évre rá, hogy felfedeztük, bezárták, és már évek óta „felújítják”. Aztán volt a Club Aliga egyik kis bungalója, az volt a legistenibb szállás, mert kétszobás volt, így mindketten nyugodtan horkolhattunk a saját szobánkban :-) Azt meg hol bezárják, hol kinyitják, és az áraikat is szépen felemelték. Így maradt ez a keszthelyi szállodácska.
Kutyafronton is jó volt a nyaralás. Több ízben molesztáltunk idegen kutyákat, akikkel összetalálkoztunk a strandon vagy bárhol :-) Először a keszthelyi Müller előtt láttunk egy goldie-t, aki a vásárló gazdáját várta nagyon aggódva. Annyira szép volt, hogy tanakodtunk, illik-e idegen kutyát megsimogatni, de hát biztosan örülne szegény, ha valaki tutjgatná; így aztán odamentünk hozzá. Még mielőtt odaértünk hozzá, a kutya már eldőlt, mint a rohadt nád, hogy az oldalát vakargassuk :-)) Gyönyörű selymes kis goldie volt, addigra a gazdája is kijött hozzá megnyugtatni, így a kutyával hárman foglalkoztunk.
Másnap a szállodánkban vacsorázott két nő egy sötétbarna, okos kutyussal, akit megsimogattunk, és aki szintén elfeküdt, hogy vakargassuk a hasát :-) Nekem még a kezemet is megnyalta.
A fonyódi piacon eladó kis vizslákat láttunk – őket mondjuk sajnáltam – de megcirógattam őket, ők pedig a nedves kis orrukkal nyalogatták a kezemet.
Egyszer a hajóállomásnál pillantottunk meg egy eszméletlen nagy fekete jószágot, ami akár medve is lehetett volna, de a farka alapján úgy döntöttünk, ez mégiscsak kutya lehet, mégpedig újfundlandi. Életemben kétszer ha láttam eddig újfundlandit, így követni kezdtük a dögöt (persze két emberrel ment, nem csak úgy magában). A kis csapat befordult jobbra, így mi utánuk, és begyorsítottunk, úgy néztünk ki, mint a zsaruk a filmekben, amikor letartóztatni készülnek valakit :-) Aztán beértük őket és kérdeztük, hogy miféle a kutya; de a tulaj egy német úr volt, de azért kábé megértettük vele, hogy mi a kérdés, és mondta, hogy igen, újfundlandi. Maga a kutya is érdeklődve nézett ránk a szép barna kerek szemeivel, egyszerűen gyönyörű volt és okos, mint az emberek közül kevesen. … Rögtön kedvet kaptam (volna) az újfundlandi-vásárláshoz, ha a körülmények adottak lennének.
A szállodánkban is szokott lakni egy bennszülött fekete, dundi spániel, aki a tulaj állata, de ő most családostól nyaralni volt, tehát nem találkoztunk vele. Viszont egy nap két kis fehér göndör kutyus jött a szálló gyepére sétálni, és ők egyből berohantak a szállodába; a gazdi mesélte, hogy a fekete spániellel haverok, és őt keresték. Szép látvány lett volna pedig az egy fekete és két fehér kutyus a zöld gyepen.
A kutyákon kívül még fagyival is gyakran találkoztunk, pedig azt én nem is igazán szeretem. Cukormentes fagyikat is lehetett már kapni, így Fater azt evett, én pedig ettem vele valami mást, hogy ne egyedül fagyizzon. Eleinte a hagyományos csoki/keserű csoki/eper variációkat kóstoltam, aztán Tihanyban megláttam, hogy létezik levendula- és ibolyafagyi is, de addigra a saját csokimat már kikértem. Pedig a levendulafagyi megmozgatta a fantáziámat. Ezért Hévízen már okosabb voltam, és mikor láttam, hogy rózsafagyit is lehet kapni, azt kértem. Ez meglepő finom volt, mint valami finom édes vanília (persze lehet, hogy egyszerűen színezett vanília volt, de én rózsának ettem, és igazán ízlett). Ezek után feltett szándékom, hogy itthon ellátogatok majd néhány extrább fagyizóba, és végigkóstolom az összes virágos fagyit :-)
Miután elmúlt a menstruációm, úsztam is a Balatonban, de mivel mindennap betoltam egy csomag franciadrazsét ÉS még ezen felül a fagyikat és a vacsihoz járódesszerteket, ezért mindig felöltözve mentem le a strandra. Ott levettem a fürdőruhára felvett göncöket, be a vízbe, ki a vízből;a nyugágyban napozva száradtam, és mielőtt bementem volna a szállodába, újra felöltözte, hogy a többi vendég és a személyzet ne lássa a hájas testrészeimet :-)
Különben a víz kellemes volt, de a levegő már nem volt elég meleg ahhoz, hogy vizes egyrészes fürdőruhában teljesen felmelegítsen. – Ha pedig van olyan meleg, hogy teljesen felmelegít a vizes egyrészesben, akkor a megszáradás után üti meg az embert a hőguta. – Ezért konkrétan a napra feküdtem ki száradni egy krimivel, de még így sem égtem le egyáltalán. Hiába, utószezon.
Pénteken délután értünk haza, a legnagyobb dugóban, és az utóbbi hetek legmelegebb napsütésében. Minden évben, nyaralásból hazatérve elrohanok egy moziba, hogy a hazatérés fájdalmát tompítsa a film (és, hogy addig se legyek otthon, míg anyám folyamatosan dumál). Idén haboztam, hiszen nem lakom otthon, nyugodtan lézenghetnék a lakásban egyedül; de végül mégis elmentem a Sugárba és megnéztem a Sin City második részét. Őrült jó volt, az első rész szintjét nem érte ugyan el, de pozitívan csalódtam.
A másik, amit elhatároztam, hogy futni fogok. Itthon már több hete nem futottam, és persze nyaralás alatt képtelen vagyok rávenni magam, hogy felkeljek és fussak; de a Balatonon annyi futót láttunk, hogy tisztára elfogott a vágy a futás után. A szokásos rakpartomon a várkert bazár sokadik átadása zajlott pont aznap – komolyan, tiszta röhej ez a cirkusz ezzel a várkertes izével úgy háromhavonta – így inkább a másik irányba mentem és a Szigeten futottam, ami pedig komoly kihívás volt, mert hónapok óta nem jártam ott. És az esetleg ott lebzselő tömegtől is tartottam. De annyira vágytam futni, hogy mindezzel hajlandó voltam szembenézni, csak persze megvártam a sötétedést.
Este nyolckor úgy hemzsegett a nép a Margitsziget bejárójánál, mintha tízezreseket osztogattak volna a szökőkútnál. Hálistennek, a futóútról nagyjából eltakarodtak a sétálók és csak a futók maradtak. Én igyekeztem magamhoz képest tempósan futni – vagyis nem a szokásos lassú kocogást nyomtam, hanem igazi futást – mert az októberi futóversenyre azért fel kellene kicsit gyúrnom magam. Ezért annyira gyorsan futottam, amennyire csak bírtam. Eleinte ez ment is, de az Árpád hídi forduló után egyszerűen csökkenni kezdett az erőm. A visszaút a budai oldalon annyira hosszú!! Odafelé valahogy könnyebb. De vissza? Fut az ember, kilóg a bele, és még sehol sem tart; aztán jön a Palatinus kerítése, aztán a Hajós Alfréd kerítése, aztán még egy kicsi és ott a MAC, de még innen is egy csomó a déli szigetcsúcs, és akkor még jó száz méter a célig (a pesti oldalon kezdek).
Azért így is 35:59 volt. Tőlem ez szép eredmény, és tekintve hogy a szigetkör állítólag 5,3 km, ez azt jelenti, hogy 6,79 alatt futottam egy kilométert. Ez nagyon király, mert eddig 7 vagy 7:30 percet számoltam egy kilométerre.
Persze a 36 perc röhejes idő, minden valamirevaló futó 30 perc alatt futja, még többen 25 perc alatt, sőt most olvastam valakit, akinek a 19 perc a célja. Nem is értem, ezek az emberek végig sprintelnek? Ha az igazi hajrázós tempómban futnék, akkor talán sikerülne 30 perc alá nyomnom az időmet, viszont a célnál álljon ott egy rohammentő, mert a szívem tuti, hogy felrobbanna.
Egyelőre titkos célom 35 perc alá menni. Két nap múlva újra futottam Szigetkört, akkor 36:28 lett. Hát, magamhoz képest ez sem (annyira) rossz.
