Még a munkanélküli időszakban foglaltam le az idei nyaralást, és mert nem tudtam, szerzek-e és milyen melót, ezért csak vasárnaptól szombatig. És mert gondoltam, hogy Faterral untig elég lesz ez a 6 éjszaka :-D
Utólag visszatekintve a nyaralás egész jó volt és gyorsan eltelt. Most toleránsabb voltam és mindenben igyekeztem a pozitív oldalt meglátni, mert a pszichológus – joggal – felhívta a figyelmemet, hogy hajlamos vagyok folyton a rossz dolgokra koncentrálni. Így most direkt a jó dolgokkal törődtem csak, és valóban jobb volt.
A Vámpírok Bálján történt baleset eléggé rányomta a bélyegét a nyaralás előtti készülődésre, mivel direkt úgy terveztem, hogy az a szabadság előestéje, örömünnep és csodálatos kikapcsolódás lesz, ezzel szemben másnap délutánig nem bírtam túltenni magam a dolgon, szerencsére addigra már nyilvánosságra került, hogy „csak” csuklótörése lett a szegény professzornak. – Elképzelni is rémes, hogy valami komolyabb tragédia is lehetett volna.
Indulás reggelén még futni akartam, de mivel a színház utáni éjjel alig bírtam aludni, így másnap mégiscsak bevettem egy melatonin kapszulát, hogy nyaralás előtt normálisan aludjak. Még ki is takarítottam a lakást, becsomagoltam, sőt, életemben először, futócuccot is vittem, mert elhatároztam, hogy futni fogok Füreden kétszer is. – Igazából ehhez is a pszichológus adta az ötletet; de már korábban is mindig kicsit irigykedve néztem a Tagore sétányon reggel futókat.
Én szeretek reggel futni, amikor csönd és friss levegő van, és minimális ember; de még jobban szeretek fél nyolcig aludni és ágyban megkávézni. A kettő együtt pedig nem megy, ezért eddig mindig azt tartottam, hogy nyaralás alatt a sportolás fel van függesztve (vagyis a kirándulás és úszás van helyette). De most mégis eltökéltem a futást, már csak azért is, mert előző héten csak egyszer futottam, a betervezett három helyett. A másik kettőt lefújtam, mert a Bálra kialudva akartam menni, indulás reggelén meg ugye, ld. az előző bekezdést.
Már márciusban, a szállásfoglalás előtt nagyon asszertíven közöltem Faterral, hogy most ne az M7-esen menjünk, a tavalyiak fényében, hanem inkább a 7-es úton. Ezt el is fogadta.
Erre indulás előtt pár nappal, mikor náluk jártam látogatni, már kezdte mondani, hogy igen-igen, de mennyivel gyorsabban leérnénk az autópályán!
Síkideg lettem, mert ha korábban tudom, hogy autópályázni akar annak ellenére, hogy megbeszéltük, le se foglalom a szállást.
De aztán hálistennek én „győztem”, és a 7-es úton mentünk, ami igaz, hogy jóval lassabb volt, de így is leértünk időben, és ellentétben az autópályával, nem lehet 130-cal repeszteni és közben elbóbiskolni, hogy egy török kamion elé becsámborogjunk, hanem folyton figyelni kell, meg lassítani a falvakban, meg körforgalom van stb., szóval mégis esélyesebb a túlélés.
A Lidóban most földszinti szobát kaptunk, ami igen tágas volt és nagyon meg voltam elégedve. Azonnal lementünk a strandra. Elhatároztam, hogy lehetőleg minden nap úszom legalább 500 tempót (és megyek 10.000 lépést). Ez sikerült is!
A Pendragon legendát olvastam, és ideális volt minden, leszámítva, hogy fájt a fejem. Nem tudom, front vagy a stressz miatt-e. A kocsiban a Belgát hallgattuk, ami három órán keresztül már kurvára idegesített. Mondtam Faternak, hogy tegyen be egy Rejtő-hangoskönyvet, de közölte, hogy ő azt nem hozott. Miért nem? Hát mert nem volt a listán.
De basszus, az utóbbi két évben már hangoskönyvet hallgatunk útközben, mert azt szeretjük mindketten, és megnyugtató; erre baszki nem hozza el, mert „nem volt a listán”. Én mondjuk a Pendragon hangoskönyvet és a Macskákat elhoztam, de azért Füreden beugrottunk a könyvesboltba hangoskönyvért – a Pendragont már hallottuk –, és végül megvettük a Sherlock Holmes és a Félelem völgyét, amit már olvastam, de régen, és így felolvasva nagyon tetszett.
Vacsoránál csak az asztalok kis része volt megterítve, ami nem tetszett, míg rá nem jöttem, hogy ez azért van, mert olyan kevés a vendég! (Vasárnap este volt.) Fülig ért a szám. Vacsora után séta a sétányon; palacsintát ettem egy helyen, ahová elhatároztam, hogy nem térek többet vissza, mert ellenszenves volt a pasi, aki kiszolgált. Innen Fater visszament a szállodába, én pedig elmentem még a hajóállomásig.
Este a teraszon, olvasás közben megittam egy Staroprament, ami nagyon jó volt ugyan, de nekem fájt a fejem, szóval annyira nem volt jó.
Az alvás jólesett, bár éjszaka jöttünk rá, hogy valamiféle reflektor pont az ablakunk előtt van, de így legalább nem kellett villanyt gyújtani, ha éjjel kimentünk.
Reggel ittam egy nescafét feketén – csak hogy fel bírjak kelni – aztán reggeli! Január óta nem ettem szállodai reggelit. Most ez remek volt, mert fincsi kaják voltak, jó volt a kávé, és még mindig nagyon kevés vendég volt. Egy álom!
A Koloska-völgyben jártunk, ami nagyon szép volt, és túraútvonal is van itt, szóval lehet, hogy majd máskor visszatérek és végigmegyek rajta. Egyelőre találtam egy jó kis matchboxot, amit Zéténynek szántam (oda is adtam neki). Ő is mindig talál jópofa dolgokat.
Ezután Tihanyba mentünk, ahol ezer fok volt, mint mindig Tihanyban. Bevettem egy Quarelint, mert a fejfájásnak a hőség pláne nem tesz jót. Ettünk egy fagyit, aztán még sétálgattunk. Vettem Zsófinak egy kis rózsaszínű karkötőt (ez hiba volt, mert mikor odaadtam neki, az első hevesebb mozdulatra leszaladtak a kövecskék).
Visszafelé menet beugrottunk a Tescóba – ekkor vettük a hangoskönyvet –, illetve én nagyon vágytam egy kínai csípős-savanyú levesre. Ezt sikerült is megenni, és nem volt rossz, de a Pesten evetteknél gyengébb volt.
Aztán vettünk kaját az Aldiban. Elhatároztuk, hogy nem fogunk mindennap szendvicseket készítgetni reggelente, de nem is fogunk napközben drága főtt ételt vagy lángost enni, hanem – középútként – az Aldiban fogunk szuper péksüteményeket venni. Én imádom a nosztalgiakiflit, meg a májast is, ami feleannyiba kerül, mint a Fornettiben, és marha jó. Még sajtost is vettünk, meg kis juhtúrós tekercseket, illetve én mentes sört is, mert a sört estére továbbra is kívántam, csak a fejfájás miatt az alkohol nem hiányzott egyáltalán.
Másnap reggelre terveztem az első nyaralási futást! Már megérkezéskor kérdeztem a recepción, hogy mikor nyit a szálloda? (Ugyanis addig erre nem gondoltam; valahogy úgy hittem, hogy a szállodák mind 0-24-ben nyitva vannak és akkor megyek ki, amikor akarok.) Kiderült, hogy ha 5.00-kor mennék ki, akkor szólni kell az éjszakásnak, de egyébként 6.00-ra járnak dolgozni a személyzet tagjai.
Túl korán nem akartam indulni, mert 8.00-tól van a reggeli, és mit csináljak futás és reggeli közt? Igaz, hogy otthon meló előtt 4.25-kor keltem és 5.40-re már vissza is értem, de most nincs az az isten, hogy 6.00 előtt felkeljek. Nyaraláskor!
De azért már 5.00 körül világos volt és többször felriadtam. Sajnos, a legrosszabb érzésre: éjszakai fejfájás… Márpedig én futni akarok!!! A futástól néha elmúlik a fejfájás, de ha nem, akkor nagyon szar tud lenni az a rázkódás.
Felkeltem hatkor, bevettem egy egész Algopyrint, aztán a szokott módon bemelegítettem, felöltöztem, megettem a fél Korpovitot és egy Oreót (vércukor ;-), aztán elindultam. A hallban egy takarítónő takarított. Szépen kikocogtam a sétányig, aztán a Tagore irányába, és kényelmes tempóban kocorásztam.
Gyalog olyan hosszúnak tűnt a szállodától a hajóállomásig tartó út, hogy úgy gondoltam, oda-vissza kiadja a szokott reggeli távomat. De meglepve láttam, hogy futva – még az én tempómban is – sokkal rövidebb az egész. A sétányon állt egy kukásautó, a hajóállomásra meg már tűzött a nap, így nem mentem oda, hanem tovább haladtam Tihany irányába, és a Marina szállóig elkocogtam. Aztán vissza. Ekkorra már a hajóállomásnál is voltak valamiféle köztisztasági emberek, tehát arra semmiképp se mentem volna. Sajnos, a sétányon meg pont akkor kezdtek kipakolni a vízparti építkezéshez a munkások. (Mert be kell ám építeni a Balaton-part minden egyes négyzetméterét :-( ) Utálok munkásokat kerülgetni még felöltözve otthon is, nemhogy nyaraláskor, sortban, ujjatlan futófelsőben. No mindegy.
Hazaérve már szuper volt, lenyújtottam, zuhanyoztam, kiültem a teraszra a nescafémmal, és akkortól egyébként el is múlt a fejfájás a nyaralás hátralévő részére.
Jah. Elfelejtettem említeni, hogy előző délután hazajövet meglepően sok autót láttunk már a parkolóban, és a vacsoránál, amire 18.15-kor mentünk le, sorba kellett állni. Hát, megjött a következő turnus! Most bezzeg meg volt terítve már minden asztal, de nem azért, hogy kényelmesen elférjünk, hanem mert jött egy halom új vendég. Sajnos.
Ezért reggelizni rögtön 8.00-ra mentünk, nehogy megint tömeg legyen; de ekkor meg az volt a ciki, hogy mi voltunk egyedül :-D OK, nemsokára mások is érkeztek, de konkrétan elsőnek lenni úgy, hogy nincs mögöttünk még legalább 1-2 fő, hát elég kellemetlen.
Veszprémbe mentünk, ahol most nem mentünk fel a várba, hanem a belváros más részein sétáltunk. Marha meleg volt. De ettünk egy jó fagyit. Hazafelé beugrottunk az Aldiba a szokásos péksütemény + üdítő + mentes sör kombóért. Aztán strand, most több tempót úsztam, és a Pendragont kiolvastam az este, utána pedig a Huan-ti átkát kezdtem olvasni, ami egyrészt épp nyaralásra való, másrészt már nagyon rég nem olvastam.
Az utolsó füredi napunkon tulajdonképpen csak lézengés volt, jártunk Sparban meg a vásárcsarnokban, de nagyon fülledt meleg idő volt. Mondták, hogy majd éjszaka/másnap vihar lesz. Ahogy hazaértünk a szállodába, valóban marhára befelhősödött az ég. Márpedig mi úszni akartunk, mivel ez az utolsó füredi napunk!! (Faternak nem mondtam, hogy én el akarok jönni még szeptember elején az Annabellába, de már egyedül.)
Csúnya borús volt az ég, és pár csepp eső is esett. Elhatároztunk, hogy egy szál türcsivel lerohanunk a strandra, csak megmártózunk és azonnal hazajövünk, ha esni kezd. Így is lett, polifoam meg könyv nélkül átszaladtunk a Kisfaludyra.
Ott beengedett a portás, de azt mondta: - Bemehetnek, de azt meg kell mondanom, hogy a vízbe nem lehet bemenni.
-Micsoda?!
Másodfokú viharjelzés van. Még csak a lábujjunkat se lógathatjuk a vízbe, mert a vízimentők úgyis azonnal kirúgnak minket, meg a vízirendőrök is le-föl cirkálnak. Ezért van ennyire kiürülve a strand (valóban tök üres volt).
Szomorúan azért bementünk a strandra, de eső egyáltalán nem volt, szél se igazán, csak borús. Az a maradék pár ember a parton ült és nézte a vizet. Én a fogamat csikorgattam. Úszni akarok!! 500 tempót!
No aztán láttuk, hogy egyetlen fickó csak bemegy óvatosan a vízbe. – Távolabb voltunk a bejárattól, hogy ne nagyon lássanak ide. …
Ekkor azt mondtam, én akkor márpedig bemegyek, majd ha jön a vízimentő, akkor kimegyek, de itt fogok a parttól egy méterre úszni fel-alá, hogy legalább valamennyi úszás legyen az utolsó balatoni napomon!
Csakugyan a parttól épp csak annyira távolodtam el, hogy a hasam ne súrolja a tó fenekét, és veszettül úsztam, mintha üldöznének. Időközben a felhők teljesen szétoszlottak. Bejött még egy ember a vízbe – Fater velem együtt már bent volt –, aztán még egy; a vízimentők kint ültek a parton és kólát ittak, egy szót se szóltak senkihez. Aznap háromszor mentünk be úszni, teljesen kisütött a nap, és csikorgattam a fogamat, hogy persze most nincs nálam sem könyv, sem polifoam; bezzeg ha most felmennék értük a szállodába, azonnal kitörne az évszázad vihara. Összesen 1100 tempót úsztam.
Esti sétámon láttam, hogy már csakugyan másodfokú viharjelzés van, de miután már a strand, mint strand, bezárt, és szabadon látogatható közparkká váltak a strandok, simán bement úszni egy csomó ember, vízirendőr sehol; most már, este hétkor, egészen nyugodtan meg lehet fulladni, csak délután négykor kell ám komolyan venni a viharjelzést.
Este aztán esett valami kevés eső és erős szél fújt. Én másnapra még egy futást beterveztem; és aznap indultunk Hévízre is. Szerencsére reggel nem esett; elmentem kocogni – még a Marinán is túl –, és ahogy visszafordultam, éreztem, hogy 1. jó lenne WC-közelbe kerülni, és 2. kezd beborulni az ég… Már egész közel voltam a szállodához, amikor esni kezdett. Szerencsére nem kellett a főbejárathoz kerülnöm, hanem a kiskapun jutottam be a kulccsal, így alig esett rám pár csepp eső.
Reggeliztünk, összecsomagoltunk és kicsekkoltunk. Badacsonyban megálltunk, WC és fagyi, illetve palacsinta miatt. Én megrendeltem a palacsintámat és míg arra vártam, Fater jött, a cukormentes fagyijával a kezében. Elhűlten láttam, hogy nedves folt van a nadrágja elején. Nem is akartam hinni a szememnek. Most be volt tűrve az inge és világos khaki színű naci volt rajta, így marhára látványos volt a dolog és kb. mindenki látta Badacsony központjában; egyedül ő nem vette észre, mert velem ellentétben kb. sosem néz végig magán, hogy mi van vele, csak bámul előre a nagyvilágba. Én szóltam később, hogy mi ez a nedves folt a nadrágodon?? Ja, nem tudja, biztos kézmosáskor lecsöpögtette. De rohadtul nem kézmosásos csöpögtetésre hasonlított.
Kisebb mértékben még láttam ugyanilyent a nap folyamán, marha szar hangulatom is lett a dologtól. Pláne, mikor Keszthelynél megálltunk az Aldinál, a szokásos ellátmány miatt, és ott kaptam az e-mailt a füredi szállodától, hogy ottfelejtettünk egy telefontöltőt!
Komolyan mondom, az agyam eldobom. Én mindig kétszer is benézek minden szállodai fiókba és szekrénybe, hogy tutira ne maradjon ott valamim. Fater szarik rá, erre most otthagyta a töltőjét. Sőt mint kiderült, még a laptop hosszabbítóját is. Komolyan, legszívesebben rákiabáltam volna, hogy „Figyelj már oda, bazmeg!!”
Ilyen légkörben értünk Hévízre. A Majerik teljesen ideális helyen van, és régi törzshelyünk, egy gond van vele, a hülye parkolás, mert egy kulccsal kell kinyitni a parkolóhelyet és aztán oda beállni. Most könnyű volt, mert a recepciós srác kikulcsolta a parkolót (én pedig jól megfigyeltem! :-D), de aztán Fater valami félórát szerencsétlenkedett, mire beállt a kocsival.
A szoba egész jó volt, a korábbiakhoz képest még viszonylag tágas is. Kipakoltunk, és rögtön rohantunk a tóra.
A Deák téri bejáraton mentünk be, és kérdeztem a pénztárost, hogy itt hátul is vannak-e jó kis öltözők és szekrények; mondta, hogy igen; hát nem voltak. Illetve azt mondta, hogy az órámat ha odatartom, akkor kiad szekrényszámot. Nem adott ki, csak a hátralévő időt. De rajtam utcai ruha volt, és márpedig én át akarok öltözni!! Így elrohantam a főépületbe – az én tempómban –, és OTT valóban adott szekrényszámot az óra. Átöltöztem, aztán irány a tó!
Szuper volt a tóban úszkálás, annak ellenére, hogy most nem láttunk sem nagy teknőst, sem kicsi denevért, mint a korábbi években. Az ötszáz tempó simán megvolt :-D Fater persze korábban kiment és én még úszkáltam kicsit egyedül.
A vacsora viszonylag kellemes volt, attól eltekintve, hogy pincérek rohangáltak, és az engem idegesít, vagyis inkább stresszel. Inkább a svédasztal! Na mindegy. Rántott sajtot ettem végül, amit amúgy is szeretek, és tényleg nagyon jó volt. A desszertet kihagytuk, helyette fagyit ettünk; Fater visszatért a szállodába, én pedig sétáltam. Az óramutató járásával ellenkezőleg megkerültem a tavat, aztán még az utcákban is mászkáltam, hogy a tízezer lépés meglegyen.
Másnap születésnap!! És, sajnos, az utolsó teljes nyaralási napunk. De – ahogy a pszichológus is javasolta – nem erre koncentráltam, hanem hogy születésnap van! És egy teljes nap Hévízen és Keszthelyen, úszás a Hévízi-tóban stb.
… Itt Hévízen jutott eszembe, hogy a Bált októberben játsszák legközelebb, és noha nekem már van jegyem vasárnapra (Katival), no de mi lenne, ha megnézném szombaton IS? (A júniusi felhőtlen kikapcsolódást nem kaptam meg, holott az nekem jár.) Ezért írtam Barbinak, hogy nem lenne-e kedve velem jönni, és volt! Ami külön jó, mert ő az egyetlen az összes ismerősöm közül, akit még nem hurcoltam magammal a Bálra :-) Így most lesz egy csodálatos októberi hétvégém, ahol két egymást követő napon, két különböző haverral megnézhetem a kedvenc musicalemet :-)
A születésnapon Keszthelyre mentünk, sétáltunk a Festetics-kastély kertjében, Fater fagyizott, én pedig ugyanott egy jó kávét ittam. Aztán még kicsit a parton is sétáltunk, aztán vissza Hévízre, ahol a „pulis helyen” terveztem szülinapi ebédet enni, ahogy tavaly is.
Most sajnos maga a puli nem volt jelen, noha igaza volt, mert marha meleg volt. Megnéztem volna amúgy a pulit, mert egyébként is kedvelem, de most állítólag rövidre vágták a haját. De végül a három nap alatt egyszer se láttuk sajnos.
Viszont a kaja isteni volt. A Gyógygödörben szerzett tapasztalatomból okulva köret nélkül kértem a cordon bleu-t, és Fater is ugyanezt; ezután pedig Gundel palacsintát ettem, és mindkettő király volt. És mintha mindkettő kisebb lett volna, mint ahogy emlékeztem, ami direkt jó, mert ha akkora lett volna, mint ahogy emlékeztem, nem is bírtam volna megenni őket :-D
Aztán még úsztunk egyet a tóban. Megint csak megpróbáltam nem arra gondolni, hogy „ez az utolsó délutánunk”, hanem hogy születésnap van és milyen kellemes dolog nyugágyban heverni a Hévízi-tó partján, a Huan-ti átkát olvasva!
A vacsorához kértem egy deci fehérbort, ami szintén jólesett, csak mikor felkeltünk, hogy megyünk, akkor közölték, hogy 350 Ft. Mondtam, hogy OK, írják a szobaszámlához. Ja, hát ők nem tudják a szobaszámlához írni, fizessük ki.
Fasza. Ahány szállodában alkoholt ittam a vacsorához, mindenhol simán a számlához írták, csak egyedül a Majerikben nem megy ez? De inkább csak röhögtem a dolgon; Fatert otthagytam zálogban, felszaladtam a szobába és lehoztam 400 Ft-ot. Születésnapi ünneplés, az…
Fater este egyáltalán nem jött sétálni, így egyedül mentem. Az egyik fagyizónál vettem egy étcsokis-velencei álom fagyit, az utcákon sétáltam, aztán inkább a tó felé mentem, megkerültem az erdős oldaláról, átmentem a parkolóhoz, el a Hévízi-lefolyóig. Ott még nagy élet volt, mivel este nyolckor is világos volt. És itt volt a tényleg szép bicikliút, amit Öcsém javasolt, hogy fussak el rajta Keszthelyig. Én viszont születésnapon végképp nem futok, és a futócuccokat is elcsomagoltam már.
Kényelmesen visszasétáltam a szállodáig, ahol zuhany után a teraszon kivételesen alkoholos, 3 %-os Aldis sört ittam (erősebbet nem kívántam). Jó sokáig olvastam, plusz keresztrejtvény; aztán szunya!
Sajnos ennek a szobának egyik fő hátránya, amit már előző reggel is észrevettünk, hogy keleti fekvésű, és már 6.00 körül ezerrel betűz a nap. A korábbi albérletemben is ez volt. Kevés rosszabb dolog van, mint mikor hajnalban arra ébredsz, hogy 40 fok van és valami ipari reflektor világít a szemedbe.
De most legalább felkeltünk, reggeliztünk, összecsomagoltunk és kicsekkoltunk. Én fizettem mindkét szállodában, ezért most elfeleztük a végösszeget, és abból levontam az útdíj meg a tankolás felét. A fennmaradót Fater kivette az OTP-ből és átadta. (Mondjuk halál ideges lettem, mikor láttam, hogy csak úgy a kezében tartja a 100+ ezer Ft-ot, holott mennyi bűnügyi hír van, hogy kikapják az ember kezéből a pénzt és elrohannak, de Fater mintha bűnügyileg 1962-ben élne Kádár apánk alatt.)
Mindegy, átadta a pénzt végül és én aztán vigyáztam rá (tárca, hátizsák, körülpillantás).
Ezután mentünk haza. Felkészültem, hogy megint vitatkozni kell a 7-es út ügyében, de már előző este, Mutterral való telefonbeszélgetésben szóba került, hogy „azért érünk haza később, mert nem az autópályán megyünk, hanem a régi 7-es úton”.
Badacsonyban megálltunk WC miatt és Fater evett egy fagyit. Aztán haladtunk tovább Füred felé, ahol még be kellett ugrani a Lidóba az ott felejtett töltő és hosszabbító miatt.
Itt a 71-es úton volt, hogy Fater többször is elkezdett bal felé húzódni a kocsival, én szóltam rá többször is, akkor észrevette magát és visszatért a sávba, de mintha nem bírta volna normálisan ott tartani a kocsit. Aztán egyszer úgy Zánka magasságában hirtelen azt vettem észre, hogy konkrétan át vagyunk menve a baloldali, szemközti sávba!! És jött is egy autó velünk szemben (szerencsére nem gyorsan, és relatíve távol is). Na akkor elkezdtem ha nem is ordítani, de kurvára emelt hangon mondani Faternak, hogy: Vigyázz! Mit csinálsz?! Figyelj már oda!
Akkor észbe kapott és visszatért a mi sávunkba; de én tisztára remegtem az idegtől. Nem is annyira megijedve voltam (azért persze az is), hanem inkább dühös voltam. Legszívesebben pofon basztam volna. A faszt álmodozik itt vezetés közben; komolyan kiszállok és megyek vonattal! Itt, ekkor elhatároztam, hogy most már sima autóúton sem fogok vele utazni, legmaximumabb távolságra Öcsémékhez (az még Budapesttel egybenőtt agglomeráció); de az M7-es életveszélyes vele, és most már a sima autóút is az.
Mondjuk egész nyaralás alatt be volt lassulva a Fater; egyrészt egy év alatt felszedett vagy húsz kilót, szerintem a sok inzulin miatt; azt persze nehezebben bírja cipelni; és „fáj a lába”, holott jár orvoshoz vele, de szerinte „megnézték, és minden rendben van”; de akkor a faszért nem bír járni. Vagy egyszerűen kurva lusta. De magas a vérnyomása is, és vérnyomáscsökkentőt szed rá, szerintem simán lehet, hogy az meg úgy levitte a vérnyomását, mint amilyen az enyém lenne, ha nem fogyasztanék napi 2-3 kávét.
Meg a szívgyógyszerére is mondta valamelyik este vacsora közben Hévízen, hogy eddig 50 mg-ot szedett, de most új dokihoz ment, az meg felemelte 200 mg-ra, ami négyszer annyi, de most teljesen jól van a szíve!
Hát, az lehet, hogy jól van, de úgy látom, hogy tisztára letompítja.
Innentől kezdve pislogni is alig mertem, le se vettem a szememet az útról, úgy figyeltem, mintha én vezettem volna.
A kisodródás után mondtam Faternak, hogy álljon félre és igyon valami koffeinest; mondta, jó, de aztán nem adódott alkalom; végül csak Füreden álltunk meg legközelebb a szálloda parkolójában. Akkor ilyet szól nekem:
- Egyébként ott, ahol kisodródott a kocsi, ott egy olajfolt volt az úton!
Jaj, bazmeg. Kurvára semmiféle olajfolt nem volt ott. Ha lett volna, a kocsi hirtelen/gyorsan csúszik, de nem így történt, hanem csak szép lassan fokozatosan csúszott balra, ahogy belealudt a kormány mögött. De még ha lett is volna olajfolt, nem mondta akkor, meg azóta se; hanem most félórán át töprengett, hogy mit vetítsen, és végül kitalálta az olajfoltot. Már írtam, képes bármit hazudozni, csak hogy jobb színben tűnjön fel.
Mondtam, hogy eddig miért nem említettél semmiféle olajfoltot. Hát ő nem akart vezetés közben beszélni.
Jó… Már csak legyintettem magamban, de mondtam, hogy szerintem a szívgyógyszer meg a vérnyomáscsökkentő miatt van ez a belassulása.*
A recepciós egyébként kijött és rögtön odaadta a cuccokat. Mi bementünk még WC-re a szállodába, habár én elég cikinek éreztem. Az eredeti terv az volt, hogy még eszünk ott a parkolóban; én ettem is pár falatot a nosztalgiakifliből, de Fater szép kényelmesen leült a padra, elővette az inzulinját, belőtte a hasába és nekifogott falatozni. Tisztára égett a pofám, főleg mikor a recepciós még elsétált előttünk és megkérdezte, hogy bent maradunk? (Éreztem, hogy azt akarja igazából mondani, hogy húzzunk a vérbe.) Mondtam is, hogy nem, nem, megyünk rögtön.
Még Almádiban is megálltunk, mert ott nagyon finom fagyizó van a főtéren, és én vágytam egy utolsó balatoni étcsoki & velencei álom fagyira. Meg is vettem, isteni is volt.
Ezután egyenesen mentünk haza, már amennyire a hetes úton egyenesen lehet menni. Figyeltem a telefont és az utat, felváltva. Ha kaméleon lennék, a két szememet egyszerre használtam volna. Most már nem volt semmi malőr, de eddigre már eldöntöttem, hogy Zalakarosra vagy egyedül megyek, vagy Fater jöhet kocsival, ha akar, de csak ő, én vonattal meg távolsági busszal fogok; most már kurvára nem érdekel, ha besértődik is, sőt ha rákérdez, megmondom, hogy én még élni szeretnék és itt volt a vége a közös hosszú autókázásoknak.
Hazaérkezés után nem mentem moziba – túl meleg volt, és még ehhez is fáradt voltam –, csak vásárolni mentem le, és annyit gyalogoltam, hogy a 10.000 lépés meglegyen. Levendula- és komlóteát ittam és örültem, hogy szombaton tértünk haza, és így a vasárnap még ott áll köztem és a munkakezdés között. Nem is akármilyen vasárnap, hanem olyan, amit Öcséméknél töltök, a két virgonc töpörtyűvel!!
* u.i.: a poszt megírása után jutott eszembe, hogy még szürkehályogja is van, de "nincs vele semmi baj, még nem kell megműteni". Na ez szerintem megmagyarázza a folyton balra húzódást.
