Ma elég ingerült napom volt, úgyhogy levezetésként kiírom magamból ezt a témát, ami régóta idegesít.
Van ez a süket duma, hogy „a magyarok nem mosolyognak”, meg „rossz nézni reggel az utcákon azt a sok komor arcot”. Hát én ebből a szempontból tipikus magyar vagyok. De most komolyan: pl. hétfő reggel munkába menet mégis mitől mosolyogjon az ember?! „Ó, milyen jó, hogy vége a hétvégének! Most megint mehetek öt napig a számítógépet bámulni és a hülye ügyfelekkel beszélni, ráadásul a főnököm is cseszegetni fog!”
Nekem már az is elég ok a rosszkedvre, hogy 8.00-kor már bent kell lennem az irodában, holott a biológiai órám szerint épphogy felébredni kellene olyankor. A jó gondolatok, amiktől mosolyogni lehetne, hazafelé jutnak az ember eszébe. De azért én ilyenkor sem mosolygok látványosan, mert a nyilvános helyen való vigyorgás nem az én műfajom.
Szerintem, ha valaki egyfolytában mosolyog, ott valami baj van. Az én elméletem szerint az állandóan mosolygó emberek alapvetően négy fő kategóriára oszthatók:
1. Őszinte. (Őket udvariasságból veszem előre, mert szerintem ők a legkisebb csoport.)
2. Szed valamit.
3. Hülye.
4. Hazudik.
Akinek nem inge, ne vegye magára; illetve ha valaki sértőnek érzi a csoportosításomat, sorolja magát nyugodtan az 1. csoportba! :-)
Részletesebben:
1. Őszinte: Nem is igényel magyarázatot. Amikor valami jó jut eszembe, ha boldog vagyok; találkozom valakivel, akit szeretek (ember, kutya, mindegy), látok valami aranyosat az utcán, finom ételt kóstolok, kedves kolléga jön be, jó filmet/színdarabot látok, tetszik az új hajszínem, elmúlt a megfázásom, sikerült lefutnom 10 km-t stb. … Ha, például, Tesóméknál kiszállok a kocsiból, és a bolond fekete kutya boldogan rohan felém, az részemről az őszinte mosolygás iskolapéldája. Igazából a négy közül csak ennek a kategóriának kellene léteznie.
2. Valami antidepresszánst vagy hangulatjavítót vagy szteroidot szed állandóan, emiatt aztán örökösen vihorászik, mint akit b*szni visznek. A felületes ismerősök számára ez „milyen jópofa csaj”, nekünk viszont, akik folyamatosan látjuk és kénytelenek vagyunk együtt dolgozni vele, rohadtul idegesítő.
3. Aki annyira sötét, hogy ez leplezendő, felszögez a pofájára egy állandó, ostoba vigyorgást, mint Rejtő írta: „fagyott kirakatbábu-mosoly”-t. Azt hiszi, ezzel jó benyomást kelt, pedig inkább ijesztő. Ha kérdést szegeznek neki, a mosoly lehervad (bármilyen kérdésről legyen szó). Hülye kollégánk, Barom Tódor tipikusan ez a kategória, látni kellene, olyan, mint egy karikatúra. Legszívesebben beszúrnám ide a fotóját :-D
4. A kényelmetlen családi vendégségi mosoly, valamint ilyen a politikus, bolti eladó, ügyfélszolgálatos is. „Segíthetek?”-mosoly. Valójában az ügyfelet / állampolgárt / rokont a fészkes fenébe kívánja, enyhébb esetben csak lesz*rja, de ilyen-olyan okokból, saját jól megfontolt érdekében akár, muszáj jópofiznia vele.
Én igyekszem csakis akkor mosolyogni, ha az 1. kategóriás esetről van szó. Sajnos a munka közben kénytelen vagyok a 4. mosolyt is bevetni, ha valami fontos ember jön, akit utál mindenki, de tőle függ, hogy mekkora létszámleépítés lesz.
Vannak kombinált mosoly-esetek is, mondjuk, ha venni akarok egy könyvet és az előadóval beszélek, akkor az eladó ugyan nem érdekel (4.), viszont a könyvet szeretném (1.), és ehhez az eladón keresztül vezet az út. Avagy, ha egy agyondolgoztatott Tesco-pénztárosnál fizetek, aki egyáltalán nem érdekel (4.), de emberileg sajnálom szegényt, mert rohadt kevés pénzért végez nagyon szar melót, ezért legalább én legyek kedves vele, és akkor mégis rámosolygok (1.), hogy legalább kicsit jó napja legyen szegénynek. Ugyanezért mosolygok a Metropolt osztogató srácokra: nekem kell az újság, és ők meg ott állnak és dolgoznak (1. – 4. átmenet).
Ha alkoholt iszom, akkor pedig belecsúszom a 2. kategóriába, habár az időnkénti piálás mégsem ugyanaz, mint a folyamatos erőltetett feldobottság, ami a környezet számára állati fárasztó. Arról nem beszélve, hogy idejét sem tudom, mikor ittam utoljára.
Biztos vannak emberek, akik állandóan az 1. mosoly kategóriában leledzenek, például a Dalai Láma és hasonlók, de én személyesen elég kevés ilyent ismerek…
Később egy másik cikket is olvastam a magyar mosolygás témájában, és ott aztán leírták, amit én is teljesen így gondolok: igen, a magyarok ritkán mosolyognak, de akkor őszintén. Na, ez is így van! Én, ha egy kollégámra rámosolygok, akkor az illető biztos lehet benne, hogy őt tényleg kedvelem. A többiek véleménye pedig mitől érdekeljen? Sokkal fárasztóbb erőltetni és megjátszani a „hű de jól vagyok!”-hangulatot (Gyalog galopp! :-), amit valójában nem érzek.
