Világéletemben szerettem totálisan kettéválasztani a munkát és a magánéletet. Nem járok bulizni a kollégákkal, nem hurcolom be a rokonaimat a munkahelyre, nem mászkálok el a munkatársakkal munkaidőn túl; egyáltalán, igazából azt szeretném, ha megszűnnének létezni, mihelyt kilépek a kapun, aztán másnap reggel megint életre kelnének. Nem gonoszságból, hanem mert egyszerűen nem érzem jól magam, olyan érzésem van, mintha túlóráznék, és ki tud úgy ellazulni a magánéletben, hogy közben kollégák figyelik, akik esetleg jelentést tesznek róla hétfő reggel a főnökségnek?
Gyerekkoromban természetesen ugyanez volt a helyzet az iskolával és az osztálytársakkal.
Minősített esetben teszek csak kivételt, olyan osztálytársakkal és kollégákkal, akikből idővel haverok lesznek, ezért van, hogy Barbit felkeresem otthon, mikor műtét után lábadozik, és Orsival együtt megyek a hétvégi futóversenyre, vagy együtt megyünk ki – napközben – vásárolgatni, de kb. ez minden.
Ehhez képest azt kellett tapasztalnom nemrég, hogy kolléga lakik a házban! :-(
… Már évek óta, amikor reggelente munkába megyek a metróval, rendszeresen szoktam látni egy jellegzetes hajviseletű, lófarkas nőt. Ez kb. mindig akkor ment munkába, amikor én. Mindig hátulról láttam a tarkóját, és ha láttam a Lófarkast, akkor tudtam, hogy nem vagyok ugyan elkésve, de éppenséggel nem félórával korábban fogok ma beérni.
Nem láttam minden egyes reggel, de elég gyakran ahhoz, hogy tudjam, valamerre az én munkahelyem környékére járhat ő is dolgozni. És mindig csak hátulról láttam, és a tarkójáról ismertem fel.
Egyszer aztán, már vagy egy éve, ahogy slisszolok be reggel félálomban a hivatal kapuján, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem a sorban ott áll a Lófarkas, és a belépőkártyájával hatol be az ajtón. Ejnye – gondoltam –, ezek szerint a Lófarkas egy kolléganő! No de hát nincs ezen csodálkozni való, elég központi helyen van a hivatal is, a régi lakásom is.
Aztán elköltöztem az albérletbe, ami állati nagy házban található, vagy kétszáz lakással. Ugyanazon a metróvonalon járok dolgozni, mint eddig, csak egy megállóval kevesebbet utazom.
Egyszer aztán, pár hónapja, ahogy reggel félálomban botorkálok kifelé a liftből, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy előttem a társasház kapuján ott megy ki a Lófarkas, kicsekkol a kapun és indul munkába.
Az istenit – gondoltam – a Lófarkas, vaze, nemcsak hogy kolléga, hanem még egy házban is lakik velem!! Hát ez nem lehet igaz!
Még aznap végigolvastam a postaládákon a neveket, és kizárásos alapon eldöntöttem, hogy ki lehet a Lófarkas: az a kolléga, aki hálistennek nincs velem munkakapcsolatban, de a neve elég jellegzetes, és mivel a házban lakik, és a neve is kint van a postaládán, nyilvánvalóan ő lesz az. Az mégsem valószínű, hogy a Lófarkas egy másik ember, és a jellegzetes nevű kolléganő is egy másik, és így KÉT kollégám lakjon a házban, hanem a Lófarkasnak kell ennek lennie.
Ezek után én már tudtam a nyáron, hogy a Lófarkas velem egy házban lakik, de valahányszor megláttam az utcán, vagy elébe vágtam, vagy hagytam, hogy ő menjen előttem, ilyenformán sosem szúrt ki, míg én többnyire kiszúrtam őt. Nekem szerencsére kevéssé feltűnő külsőm van, és simán elbújok a tömegben, míg őt a lófarka jellegzetessé teszi. A házben szerencsére sosem futottunk össze, de ha meg is történik, köszöntünk volna és kész, mert Ő, velem ellentétben, nem tudja, hogy én kolléga vagyok.
Mígnem aztán a múlt héten Zsuzsival indultunk hazafelé, és a hivatal kapujánál pont összefutottunk a Lófarkassal, aki szintén hazafelé indult. És aki így most már szemtől szemben látott, tehát ha összefutunk a házban, ő már tudja, hogy én kolléga vagyok!
Még az az egy reményem maradt, hogy talán sosem futunk össze a házban, vagy legalábbis én veszem észre előbb őt, és el tudok bújni előle.
Másnap reggel indultam munkába, de szándékosan nem lifttel, mert a Lófarkas valamelyik alattam lévő emeleten lakik, és ha ő is hívja a liftet, akkor a lift meg fog állni neki és pont össze fogunk futni. Ezért én gyalog loholtam lefelé. Az első emeleten aztán a folyosóról ki jön pont szembe, ha nem a Lófarkas!! Mert ő az elsőn lakik, mint kiderült, és így minek szórakozzon a csúcsforgalmas lifttel hajnali fél nyolckor!
Pont szemtől szemben találkoztunk, amit talán megúszhattam volna, ha lifttel megyek mégis, kivéve, ha ő pont akkor ér le a lépcsőn, amikor én kilépek a liftből.
Innentől kezdve már a Lófarkas is tudja, hogy én kolléga vagyok, de szomszéd is, csak éppen még a nevemet nem tudja, de ha összetalálkozik Zsuzsival, aki ezer éve dolgozik a hivatalban, azt is megkérdezheti tőle, és akkor már azt is tudni fogja, melyik lakásban lakom. Nem mintha attól félnék, hogy éjjel betör hozzám egy láncfűrésszel és lemészárol, csak … mint említettem, maximálisan szeretem szétválasztani a magánéletet és a munkát, beleértve ebbe az összes kollégát is!
Azóta nem találkoztam vele össze, igaz, hogy mostanában kissé késve indulok reggelente, szándékosan. Marhára ki voltam bukva, mikor rájöttem erre a dologra, bár azóta kissé megnyugodtam. Végül is ez rohadt nagy ház, csak el tudok lappangani a tömegben … Ha lifttel megyek, eleve nem futhatunk össze, és gyalog is csak a földszint és az első emelet közötti szakasz a veszélyzóna.
Szóval most már nem idegesít annyira a dolog, de azért nem szeretném, ha egyszer pl. részegen jövök haza, vagy futás után vörösen és lihegve, vagy valami kompromittáló pasival, és pont akkor jön szembe ez a disztingvált és a közvetlen kollégáimmal jó kapcsolatot ápoló Lófarkas… De jólesett ezt végre kiírni magamból, úgy nyomasztott a gondolat!
