Szóval, elhatároztam a plazmaadást,és nekifogtam súlyt növeszteni. Ami nem egyszerű, holott annak hittem. A másik nagyobb gond a vérnyomásom növelése volt, ami mindig probléma.
1. állomás: előzetes orvosi vizsgálat. Időpontot telefonon kellett kérni, mert egyrészt sokan vannak, másrészt nem öt perc az egész.
Megmérték a súlyomat (sikerült!!), a vérnyomásomat (sikerült!!), a hőmérsékletemet, a lappangó megfázás miatt. Az alacsony vérnyomás egyik előnye, hogy nagyon ritkán emelkedik meg a hőmérsékletem, néha még betegség esetén sem. És most sem.
Az adataimat betáplálták a gépbe (TAJ-kártya, személyi), lefényképeztek (nehogy magam helyett valami hasonszőrű havert küldjek később), és jött a donorkérdőív. Már ezer ilyent kitöltöttem a véradásoknál, szóval rutin volt. Itt azonban rövid ismertető anyag is volt a plazmaadás szempontjából kockázatos dolgokról, meg a helyes kajálásról és effélékről, utána pedig rövid teszt, hogy felfogtam-e. Funkcionális analfabéták kizárva.
Ezután jött maga az orvosi vizsgálat. Egy fiatal srác volt a doki, aki végigment a kérdőívemen, megbeszéltük a tesztemet, rákérdezett a tetkókra (nincs), piercingekre (kettő, fülben, öt éve). Majd megtapogatta a hasamat, és megnézte a szívemet. – Bogi azt mondta, neki nem nézték a szívét, holott neki D-s kosarú melle van, nekem pedig A-s, így kissé váratlanul ért a dolog…
És még ezután mehettem be magába a plazmaadási terembe, ahol vettek tőlem egy csupor kis fiola próbavért. Nyilván, hogy csak állítom-e, hogy nem vagyok hepatitises, vagy tényleg nem vagyok az. Közben figyeltem az igazi donorokat, akikből jött a plazma, ami jópofa átlátszó zacsiban csüngött és világossárga volt – érdekes dolog. Ezenkívül még az érdekelt, lehet-e majd könyvet hozni, mert 45 percet egy tűvel a vénámban nem bírnék olvasás nélkül. Végül a recepción megállapodtunk egy időpontban a tényleges első plazmaadáshoz.
Eltelt egy hét, miközben nagyon küszködtem a súllyal, ami nem akart stabilan 54 kg, és a vérnyomással, ami nem akart stabilan 100 fölé menni. Ettem a vasat meg a vitaminokat, kerültem a betegen bejáró kollégákat, mint a pestist, és a plazmaadás előtti napon rengeteg folyadékot ittam.
- állomás: plazmaadás napja. Előtte nap és aznap úgy ittam, mint egy veszett víziló, merthogy sok folyadék kell. – Utólag rádöbbentem, hogy én egyébként is sokat iszom, a napi 2, de inkább 3 liter mindig megvan; az ’igyon sokat’-intés az ilyen napi 3 pohár vizet megivó átlagemberekre vonatkozott…
Szóval sokat ittam, jó részét fekete teában, hogy feltornásszam a vérnyomásomat; emiatt – meg az izgalom miatt – aztán napközben úgy négyszer volt hasmenésem, ettől aztán megint lement a nehezen felszedett súly egy része, de hát akkor már mindegy volt.
Kissé késve indultam, tehát ezerrel repesztettem, mint állat, hogy nagyjából időben odaérjek. Ahogy odaértem, rögtön következett a mérés. Súly 54 kg, vérnyomás 121/75, pulzus 97.
Következett az előzetes orvosi vizsgálat. Megint. Sorban álltunk a doki ajtaja előtt, jó negyedórát vártam. A doki, egy idősebb nő, ahogy meglátta a papíromat, már csóválta is a fejét a papírom láttán, hogy hát 97 a pulzusom, ez de magas… Mondom, bocsi, de rohantam. Jaj, hát miért rohanok, miért nem indulok el időben, és most ez benne lesz a gépben, és nem lehet tudni, hogy én gyógyszert szedtem-e be vagy buliztam-e előző nap, és azért magas a pulzusom! (Bulizni, én??)
Meg a súlyom! Hát ez kevés, nagyon kevés az 54 kg, bár 50 a határ, de az 54 is kevés (kevés??? Bazmeg, nem bírok még több hizlaló ételt tömni magamba!!!) – mert hát csak a testsúly x százalékát vehetik le plazma képében, tehát tőlem most csak 600 ml-t. És egyek sok fehérjét! Főleg, ha tornászom – bár, tette hozzá, „nem nézem ki magából” – erre muszáj volt közbeszúrnom, hogy futni szoktam. Köszike! :-( Ebben az évben úgy 800 kilométert futottam le, de ne is foglalkozzunk vele!
És gyúrjak karra, mert attól lesz jó a véna!
Na, hát az én vénám kimondottan király, harmincegy véradáson vagyok túl, de hát ez a doki is bedőlt a látványnak, midőn bő blúzban (plazmaadásra nem megyek sztreccsben, hogy tűröm fel az ujját?) ültem előtte, és nem látta a seggemet, ami viszont nagy, de nincs szem előtt. Most komolyan, Bogi 15 kg-val nehezebb nálam, de liheg, ha egy emeletet megmászik, és kettőnk közül ő a strammabb?
És szedjek C-vitamint, mert az is jó az ereknek. – Erre már nem mondtam neki, hogy napi több ezer milligrammot szedek aszkorbinsav képében, plusz almát; mert már negyedórája hallgattam a nőt, és mert tudtam, hogy odakint sorban áll a többi donor és hamarabb szabadulok, ha befogom. Nincs értelme orvosokkal vitatkozni, az anyám szokása; különben is, még azt hitte volna, hogy valami drogos prosti vagyok, aki annyira rá van szorulva a pénzre, hogy bármit megtesz, csak hogy plazmát adhasson; és még a végén kizár. Így befogtam a pofámat.
Azért még egyszer megmérte a vérnyomásomat. Próbáltam úgy összpontosítani, hogy a pulzusom alacsonyabb, a vérnyomásom meg magasabb (= normális) legyen. Nem volt egyszerű, de csak sikerült, a pulzus ekkorra lement 86-ra. – Persze mikor feltűrtem a blúz ujját, rögtön módosította a vénámra tett megjegyzését, hehe.
Ezután már mehettem volna a plazmaterembe, de inkább elszaladtam előtte WC-re – egész nap ittam, és 45 percig egy tűre leszek kötve! – és felmarkoltam a magammal hozott könyvet. Aztán végre, végre mehettem plazmát adni!
Ez a része volt a legsimább és legkellemesebb, bármilyen perverzül is hangzik. 31 véradás után már meglehetősen rutinosan telepedtem fel az ágyra, nyújtottam a bal csülkömet, jött a nővérke, megtalálta a vénámat, beszúrta a tűt – az mondjuk fájt, de aztán a tű valahogy megtalálta a helyét és onnantól már nem fájt –, és szokás szerint levett pár fiola előzetes próbavért. Itt nem hisznek az ember puszta szavának, helyesen.
Ezután elmagyarázta a szabályokat. A vér normális véradás módján kicsoffan belőlem, bele a gépbe, az kicentrifugázza, majd a plazma megy a zacsiba, a sűrűje meg jön vissza a tűn keresztül a vénámba. Lehet pumpálni!
Kezdtem is pumpálni, s közben olvasni a Fehér éjszakát. Öt perc után elengedett a felkaromon lévő szalag szorítása – ekkor jöttek vissza a kis vörösvérsejtek. Bevallom, ettől a perctől féltem a legjobban, hogy ha majd megérzem a vénámba érkező sűrű izét, akkor bepánikolok és elájulok. De ilyesmi nem történt, mert az égvilágon semmit nem éreztem, de komolyan semmit! Kb. öt percig tartott ez is – addig nem kellett pumpálni – aztán a felkarszorító izé megint felfújta magát, és én tovább pumpálhattam. Öt perc után megint kiengedett a mandzsetta, és lazítottam. Továbbra sem éreztem semmit. Ez a ciklus ismétlődött jó sokszor, közben semmiféle rossz érzésem nem volt, nem is szédültem. Aztán, mikor pontosan 45 perce voltam a gépre kötve, kész lettünk.
Nyomókötést kaptam, mint mindig, és szemügyre vehettem a saját plazmámat. Nagyon érdekes volt, sörszerű sárgás folyadék, még kis hab is volt a tetején.
Mehettem újra a recepcióra, ahol adtak szendvicset, mégpedig mikor meglátták, hogy az első alkalmam, „Úristen, itt a szendvicse, üljön le gyorsan!” felkiáltással, holott tök jól voltam :-) Felfaltam az előrecsomagolt szendvicset – bár nem voltam éhes – ittam több pohár vizet a vízautomatából, ittam kakaót a kávéautomatából. Majd vissza a recepcióra! Itt következett a legkellemesebb pillanat: megkaptam a négyezer forintot. (Egyhavi villanyszámlám.) És rögtön új időpontot is megbeszéltünk, egy hét múlvára.
Talán korainak tűnik, de elvileg 3 naponta lehet plazmát adni, és a levett plazma gyorsan visszatermelődik. Azért három naponta nem járnék, már csak a vénám miatt sem.
- állomás: plazmaadás után. Picit ványadt voltam, de talán csak pszichésen. Hazafelé vettem egy sört, megittam; éjszaka pedig alig tudtam aludni – valszeg a sör miatt, ami gyorsan kiüt, de aztán mindig felébredek éjszaka és nem tudok visszaaludni. És/vagy az előző napi idegeskedés és sok-sok fekete tea miatt.
Másnap pedig ványadt(acska) voltam, de nem tudtam eldönteni, a plazmaadás-e az oka, vagy az éjszakai hiányos alvás? Délután szunyáltam egy-két órácskát, és jobban lettem. A plazmaadást követő második napon pedig már lenyomtam 40 perc futást, igaz, hogy még csak itthon, helyben, mert mégsem akartam kockáztatni egy esetleges margitszigeti elszédülést.
Szóval, két nappal a plazma után már teljesen jól voltam, pedig a véradások után hosszabb ideig gyenge szoktam lenni.
Plazmaadás össz-, bruttó időtartama: percre pontosan 2 óra, ajtón való belépéstől ajtón való kilépésig.
Ebből a lényeg: 45 perc.
Ha valahogy át lehetne ugrani a hosszas várakozást az orvosi vizsgálatra, utána a hosszas várakozást a plazmaterem ajtaja előtt; és rá lehetne szólni a hosszan és feleslegesen locsogó dokikra (ahelyett, hogy a lényeget mondaná: „Alkalmas” vagy „Nem alkalmas”!), és csak maga a nettó lényeg maradna, kimondottan szívesen járnék ide.
Persze így is kimondottan szívesen megyek majd. Egy plazmaadás költségtérítése egyheti kajapénzem, vagy egy könyv ára.
UPDATE: Most újraolvastam ezt a régi bejegyzést. Hálistennek annyi változás történt azóta, hogy ezt a sokat pofázó idősebb dokinőt kivonták a donorok közül, valahol hátul molyol! Most már normális dokik vannak, akik kb. három perc alatt végeznek az emberrel, megnézik a papírt, a múltkori leletet, kérdezik, volt-e valami gond, aztán simán aláírják a papírt és lehet menni. Szóval, akit visszariasztott ez a félórát pofázó dokinő, az nyugodjon meg, nálunk már változott a helyzet, valószínűleg jelezték a donorok, hogy tán nem kéne, hogy félórás sor legyen még az orvos ajtaja előtt is.
