Az első plazmaadás tapasztalataira építve már okosabban készültem fel a másodikra. Csak egy hibát követtem el: az egy hét szünet kevés volt, nem a szervezetemnek, hanem a vénámnak. Ez a mínusz 10 %, a többi teljesen jól ment.
Előtte:
Mindent összeolvastam, hogyan tornásszam feljebb a vérnyomásomat, végül megállapodtam a fehér fagyöngy teánál, mely szíverősítő, javítja a vérkeringést, a magas vérnyomást csökkenti, az alacsonyt pedig megemeli. Ezt ittam napi két csészével.
Aztán rájöttem, nem kell állandóan zabálnom, mert a lényeg, hogy abban a percben, mikor a mérlegre állok, meglegyen a kellő súly! Ezért nem egész héten, hanem inkább csak az utolsó két napban faltam jó telítő kajákat. Lehetőleg olyanokat, amik nem segítik az emésztést, és nem távoznak túl hamar belőlem.
A plazmaadás előtti napon nem futottam. Az ugyanis serkenti az emésztést, és súlyvesztést okoz. A plazmaadás napján pedig sokat ittam ugyan, de ésszel, ügyelve rá, nehogy hasmenésem legyen, mint a múltkor – még egy megelőző széntablettát is betoltam.
Bő, kényelmes blúz helyett feszülős sztreccs pamut pólót vettem fel, melyben kirajzolódtak a domborulataim, valamint fehér is volt, ami optikailag kövérít. Így már kevésbé tarthattak ványadtnak. A farmer is feszült rajtam, mint állat. Kényelmetlen volt, de legalább fognivaló menyecskének, nem kis soványkának látszottam :-)
Időben indultam el – bár Barbi házon kívül volt és az utolsó másodpercben esett be, de én akkor már kifordultam, mint Petőfi a konyhából – és szép lassan sétáltam, hogy ne emelkedjen a pulzusom. Pisilnem kellett, de visszatartottam, míg rá nem álltam a mérlegre…
Közben:
Időben érkeztem. Ráálltam a kibuggyanó hájammal a mérlegre, és megérte az okosan zabálás, mert megvolt az 55 kg. Vérnyomás, pulzus is rendben volt. Az orvosi vizsgálaton ugyanaz a néni ült, aki a múlt héten; már felkészültem a negyedórás előadásra, de megdöbbenésemre csak megkérdezte, OK volt-e minden a múltkor, és közölte, hogy most már 650 ml-t vesznek le. Nahát! :-)
Pisiltem, fogtam a krimimet és mentem a donorterembe. Egy Melissa McCarthyra nagyon hasonlító nővérke kötött rá a gépre; és ekkor jöttem rá, hogy hiba volt mindössze egy hetet várni az új donációval… 7 nap még az én makaróni-szerű vénámnak is kevés. Noha már alig volt nyoma, ahogy Melissa beszúrta a tűt, az kifejezetten fájt, és még akkor is éreztem, mikor a tűnek már elvileg meg kellett volna találnia a maga helyét a makaróni közepén – szóval elég érzékeny volt még, na.
Természetesen nem néztem oda közben. Részben azért adok a bal karomból vért, mert ott jó a vénám, de részben meg azért, mert a bal szememre nem látok, és így pont kiesik a látóteremből a dolog. (Ezt persze sem véradáskor, sem plazmaadáskor nem közöltem soha.) És még így is, hogy nem láttam, mi folyik, nyomaszó volt :-(
Ezután lejött a pár fiola próbavér és kezdődhetett a pumpálás. Nem fájt folyamatosan, de érzékeny volt nagyon, és a mandzsetta rohadt erősen szorította a felsőkaromat. A legrosszabb az volt, hogy néha, ha pumpáltam, éreztem a tűt a vénámban, és mintha valahogy bizsergett volna – ez fájt is –, mintha nem sima tű, hanem trokár lett volna a karomban. Kurvára nyomasztó volt!
De elviseltem volna, azonban a szervezetem besokallt az eddigiektől, és a plazmaadás kb. tizedik percében éreztem, hogy leesik a vérnyomásom. Elöntött a verejték, és enyhén homályosan kezdtem látni. Nyilván pszichésen hatott rám a tűfájás.
Már azon voltam, hogy szólok a nővéreknek, mert minden ájulásom így kezdődött: izzadás, homályos látás, aztán fülzúgás és feketeség. De még csak most kezdtük, vagy félórát kell még itt lennem, és ha most félbeszakítom a donációt, egy életre kirúgnak!
Így megkeményítettem a szívemet, és csak pumpáltam tovább, közben kényszerítettem magam, hogy olvassam a krimit. Erővel a könyvre koncentráltam (köszönöm a szerzőnek, nyugodjék békében!), és próbáltam figyelmen kívül hagyni a rosszullétet. Ez bevált, mert a rosszullét nem mélyült tovább, sőt jobban lettem.
Most valahogy tovább tartott a vérleszívós fázis, és később érkezett az első visszacentrifugált adag. Ebből arra következtettem, hogy „gyorsítottak” a tempón, és most már nagyobb adag vért szednek le egyszerre. Ideje is volt a lazításnak, mert már rohadtul fájt a karom a pumpálástól – nem (csak) a tű, hanem a bicepszem meg az alkarom izmai is. Úgy szorított az a mandzsetta, mint állat, úgy elég nehéz pumpálni tíz percen át… Szerencsére érkezett egy másik nővérke, aki látta, hogy sápadt vagyok, és valamit állított a gépemen, amitől emberbarátabb lett a folyamat további része.
A második vérleszívási fázisnál ismét leesett kissé a vérnyomásom. De megint nem vészes mértékben. Az olvasásra koncentráltam, lélegeztem, felhúztam a lábamat. Sajna az öv állatira szorította a derekamat – hja, ezzel jár a 2 kg hízás – de mégsem akaródzott meglazítani a teremben lévő öt nővérke és tíz férfi donor jelenlétében :-) Bántam, hogy nem hoztam el a melóhelyről pár szem szemeskávét, amit eredetileg akartam pedig.
… Aztán ezen is túllendültem, mint a maratonisták a „fal” fázison. Innen már simán ment a dolog. Többször nem lettem rosszul, a tű okozta fájást bírtam, és igyekeztem gyorsan pumpálni, mert Melissa már értetlenkedett, hogy miért jön ilyen lassan a plazmám? – Én se értettem igazán, mert – bár a rosszulléttől most épp kiszáradt a szám –, de tegnap és ma annyit ittam, hogy full híg kellene hogy legyen a vérem.
De aztán csak vége lett! Még megkaptam a véralvadásgátlót, amiből semmit nem éreztem, aztán szerencsére elvitték a plazmás zacskót. Szép, sárga, 650 ml, jó lesz egy vérzékeny vagy égési sérült betegnek. Melissa kihúzta a tűt (végre!!!), megkaptam a nyomókötést, pár percet ücsörögtem az ágy szélén, majd távoztam.
A talpra állástól is féltem, mert a véradásokat követő ájulások ebben a fázisban következtek be anno, de most már nem volt semmi baj. Kimentem az előtérbe, ittam vizet, kakaót, csücsültem öt percet, de éreztem, hogy most már OK vagyok. Megkaptam a 3.000.- Ft-ot. Megdolgoztam érte…
Új időpontot nem fixáltam, mert most már tudom, hogy egy hét szünet kevés; viszont az egy hét plusz 2-3 nap az az időpont, amikor majd meg fog jönni, és Öcsikém szülinapja is lesz. Ki tudja, tartunk-e és mikor bulit; valamint a menstruációm sem az a svájci óra pontosságú. Tehát majd én rájuk telefonálok.
Plazmaadás bruttó, teljes időtartama: mindössze 1 óra 25 perc! Ez már barátibb!
Utána:
Hazafelé menet vártam, hogy jön-e a gyengeség, mint a múltkor, de nem jött. Mindössze enyhe fáradtságot éreztem, olyan „de meginnék most egy kávét!”-félét. Viszont a nap hátralévő részében elég szomjas voltam, kicsit kiszáradtnak éreztem magam, ezért ittam még vagy öt pohárnyi vizet. Este alkoholt nem ittam, levendulateát viszont igen, és roppant jól aludtam, nem úgy, mint a múltkor.
Másnap: továbbra is enyhe fáradtságérzet (mondom enyhe, és én hipochonder vagyok az ilyesmiben – ha nekem enyhe, rendes embernek meg se kottyan). Mintha keveset aludtam volna, pedig sokat aludtam; vagy kevés kávét ittam volna, pedig megittam a szokásos adagot. Viszont fizikailag mindent simán bírtam, pedig véradások után még vagy egy hétig lihegek a lépcsőjáráskor.
Következő nap: kevés alvás után is friss ébredés; egész lakás végigtakarítása, kád- és gáztűzhely-mosás, este pedig futás a Margitszigeten. Ez utóbbi teljesen simán ment, mindenféle szédülés vagy szívdobogás nélkül, mintha semmi nem történt volna mindössze kettő nappal ezelőtt! :-)
Szóval a plazmaadás után tényleg gyorsan regenerálódik a szervezet, ha az enyém a 2. napon már takarít és Szigetkört fut, mellékhatások – és bármi extra serkentőszer – nélkül.
