Tényleg nem tudom eldönteni, melyik lehet a célravezetőbb. Sokszor szoktam udvariasan hazudni, aztán lelkifurdalásom van, hogy hazudtam. De most hétvégén két ízben is őszinte voltam udvariatlanul, akkor meg az a baj…
Első eset Faterral: pénteken meló után mentem haza. Megjött a fizetés, ezért először elmentem gyalog három antikváriumba, utána átvettem a megrendelt könyvemet a könyvesboltból, utána elmentem az Oktogon bioboltba a C-vitaminporért. Mindezt szándékosan lábbal, hogy ha már nem futok, legalább a sétálással kondiban legyek. Innen elmentem a WestEndbe, ahol a DM-ben megvettem a szükséges vitaminokat. Onnan még egy megállót föl, aztán kicsit villamossal, aztán megint gyalog az utolsó 20 perces szakaszt.
Összesen vagy két órán át talpaltam a városban (munkaidő után). Végre hazaértem, ledobtam a szatyrot, alig vártam, hogy végre leülhessek, megfőzhessem a paradicsomos tésztát, lerogyhassak a fotelbe egy könyvvel, vagy nézhessem az Élet csajos oldalát; amikor is megszólalt a mobilom, és Fater volt az.
Fú, menjek most rögtön oda, ahol ő most van, mert valami menő cipőboltban 60-70 %-os leárazás van, ő már jól feltankolt, és ruhapénzre vehetnénk nekem is cipőt!
Uhh – mondtam – köszönöm, de nekem most nem kell cipő, pont megvan mindenféle cipőm, ami kell.
De ezek le vannak akciózva, és tök jók, ő most vett három jó szabadidőcipőt, tényleg megéri!
Hát – mondtam őszintén –, én most értem haza, holtfáradt vagyok, alig állok a lábamon, és tényleg komolyan nem kell most cipő nekem, van jó kis vastag bakancsom, magassarkú csizmám, túracipőm, körömcipőm, nem kell most igazán semmi, köszönöm.
De nem tudnám-e mégis összekapni magam és odamenni, mert ezek most 60-70 %-kal le vannak árazva, és ruhapénzre megvehetnénk.
(Ekkor már tényleg nem tudtam, mit mondjak. Rohadtul semmi kedvem nem volt újra feltápászkodni, elmenni a város másik felébe, a reggel 7.00 óta hordott, átizzadt zoknimra cipőt próbálni, amire tényleg nincs szükségem, mert véletlenül cipőm pont megfelelő mennyiségben van most.)
Végül azt mondtam, hogy igazán köszönöm, de a ruhapénzzel még jó sokára kell csak elszámolni, és majd inkább ruhafélét vegyünk belőle máskor, amire tényleg szükségem lesz, mert annak nincs értelme, hogy megvegyek egy felesleges cipőt, csak mert épp akciós. Ezt elfogadta végre, de éreztem a hangján, hogy megbántódott.
A második eset talán még kellemetlenebb volt. Vasárnap megkezdődött a menstruációm, de azért elhatároztam, gyalogolok két órácskát a városban, a kondi miatt. Mit nekem az a menstruáció … Igen ám, de az utóbbi időben rosszabb lett ez az időszak. Most is kb. félóra után rohadt erősen kezdett görcsölni a hasam, alig bírtam menni; ráadásul attól is tartottam, hogy a tampon átázik, és nyilvános mosdó nem volt a közelben. Kénytelen voltam a két óra sétát lerövidíteni mindössze ötven percre, félúton levágtam az útvonalat és visszakunkorodva hazamentem. Ágyba bújtam, cickafarkfű-teát iszogattam, de nem nagyon hatott. Azért egy idő után felkeltem és tessék-lássék módon felsöpörtem és felmostam a padlót, tisztességes takarítás helyett, hogy legalább a fő koszt eltüntessem.
A számítógép előtt ültem kornyadozva, fájó hassal, szélgörcsökkel (ezt nem tudom, a menzesz miatt-e vagy esetleg a cickafark-teától), azon vacilláltam, hogy ebédeljek-e, vagy nézzek-e valami DVD-t. Ekkor megszólalt a telefonom, és Öcsém volt az.
Mit csinálok egy óra múlva, mert ők most kirándulnak (az új barátnőjével – igen, már itt tartunk), és hazafelé menet pont a közelemben lesznek, és akkor felugranának hozzám.
A páni rémület fogott el. Az egy dolog, hogy fos állapotban voltam, kopott házi melegítőben, takarítás utáni izzadtságszaggal, és még a hajam is zsíros volt. De ráadásul semmi, de semmi nem volt, amivel vendéget lehet kínálgatni: egy személyre való paradicsomos tészta-alapanyag, egy kis kenyérsarok (hétfői reggelire), tábla csoki, 1 db paradicsom, fél tubus tömlős sajtkrém. Vasárnap lévén – b*szódjál meg KDNP – még csak a sarki boltba sem tudtam lemenni, hogy vendégváró kaját vegyek – amihez ráadásul zuhanyozni és átöltözni kellett volna. (Ha állandó jelleggel tartanék itthon direkt vendégváró kajákat, azt én magam falnám fel pár nap múlva, ez sajnos biztos.) Különben is irtózom minden hirtelen, spontán programtól, ami így váratlanul rám zúdul.
Így aztán kénytelen voltam őszintén, de udvariatlanul azt mondani – a pontos szavakra már nem emlékszem –, hogy ne jöjjenek, mert szarul vagyok, megvan, és görcsöl a hasam, és gyógyteát kellett innom és feküdnöm.
Ebben maradtunk, és nem jöttek, de utólag végiggondolva, rémesen éreztem magam.
Most ez hogy néz már ki… Öccs megmondja a barátnőnek: „Bocsi, de a nővérem azt mondja, ne menjünk oda.” Jaj de ciki … De másrészről viszont iszonyatosan ideges vagyok minden új ismeretségtől, főleg, ha az a lakásomban történik, ahol látszik, hogy csak úgy felületesen van takarítva, a hűtőm kong az ürességtől, a sütőmet nem használom, nincsenek megjavítva a dolgok, a szennyestartóm tömve (nem azért, mert nem mosok, hanem mert a szennyestartó kisebb, mint a ruháim összessége). Szóval, hogy totál váratlanul beessen nemcsak az öcsém – még előtte is kínos a lakás, tekintve, hogy az övé milyen kis házias – hanem egy ismeretlen új ember is, akire lehetőleg jó benyomást akarnék tenni, az lehetetlen. Ráadásul szélgörcsök közepette; az íróasztal tele van mindenféle cetlivel, nekem pedig mindössze egy órám lenne arra, hogy összerántsam a gondolataimat és valahogy normális ember benyomását keltsem. Na meg aztán az új emberek mindig rá szokták kezdeni, hogy miért nincs pasim/családom ilyen idős koromban …
Ismer az öcsém, és tudja, hogy lehetőleg egy nappal előtte szeretem tudni a dolgokat. Minimum.
Én nem az a fajta ember vagyok, aki szereti, ha hirtelen berontanak hozzá, hogy „Gyere, megyünk strandra!” – Nem megyek strandra! Le kell borotválni a lábamat, pattanás van a vállamon, a fürdőruhám a szennyesben, miért nem tudtál tegnap szólni?
… Jó, az olyan fajta spontán cuccok, mint mikor Orsi ingyenjegyeket nyert a Szobára, és még aznap este volt a vetítés, az más; a mozivászonról nem fog kinézni rám a kisfiú és beszólni, hogy rossz a sminkem, vagy miért nem vagyok férjnél.
Szóval most nagyon kínosan érzem magam, és azon töprengek, hogy lett volna jobb. Utólag – ma – jutott eszembe, hogy egyszerűen mondhattam volna mindkét alkalommal, hogy a Sugár moziban vagyok. Nem igaz ugyan, de sem Fater, sem Öccs nem rágott volna be, a barátnő előtt sem kellett volna magyarázkodni; hisz nem vagyok otthon, tehetek én róla? Kérem, az Örsön vagyok, mindjárt kezdődik egy két és fél órás film, amire már megvettem a jegyemet, sajnos ez van, így jártunk, volt szerencsém, majd legközelebb.
Ezentúl megfontolom, és lehet, hogy kevesebbszer leszek őszinte.
