Nem is tudom, hol kezdjem. Asszem már írtam, hogy Fater nagyon a társaság közepének képzeli magát mindenhol, mindig előtérben akar lenni, mindig őrá figyeljenek; meg van róla győződve, hogy őt mindenki imádja és odavannak érte. Lehet, hogy ez némileg így is volt, míg dolgozott és az utóbbi évtizedekben már mindig főnök volt, szóval eléggé érthető, hogy „a főnököt mindenki szereti” :-D, de most már nyugger és most is így viselkedik.
Ezért szokott kurva unalmas (munkahelyi) anekdotákat előadni családi eseményeken, holott mindig figyelmeztetem még a kocsiban, hogy ne tegye.
Mint a generációja nagy része, Fater is nyomul a Facebookon, mióta felfedezte, hogy van ilyen. Már elég rég kitesz bármit az oldalára és nézi, hogy hányan lájkolják meg kommentelik. Kirakja az uncsi munkahelyi anekdotáit, vagy a régi fotóit; az elmúlt időben kitette a 30-40 éves kori képeit is, aztán mikor azok elfogytak, képes volt gyerekkori képeket is kirakni, meg a katonaigazolványát, meg más hasonló faszságokat; meg egészen hülye vicceket, anélkül hogy végiggondolná, hogy az a vicc hülye vagy esetleg sértő. Csak jöjjenek a lájkok!!
Azon berágtam, hogy képes volt egyszer-kétszer olyan sztorit is leírni, amik velem történtek meg és én meséltem el neki, és úgy adta elő, mintha az ő sztorija lett volna. De hát nem álltam oda kommentelni, hogy „vazze hazudsz, ez nem is veled történt, hanem velem”, mégis elég égő a kétezer vagy hány ismerőse előtt.
Ezen a kurvára idegesítő szokásán kívül még van egy másik, miszerint hajlamos hazudozni, nem gonoszságból, hanem mert jól hangzik a dolog, vagy mint írtam, elmesél kitalált történeteket, amik nem igazak, de jól hangzanak; de azt már nem írja oda, hogy „ezt csak kitaláltam”.
Például 2022-ben, amikor nyaralni voltunk és közölte, hogy ő „meghúzta a lábát”, és ezért keveset fog gyalogolni. Csakugyan alig tett napi pár lépést, és mindkét lábát fáslizta; na érdekes egy meghúzódás az, ami mindkét lábat érinti. Csak hát nem meghúzta, hanem érszűkülete volt, amire még én magam is rájöttem a tüneteiből, és egy hónap múlva, mikor már a lábujját kellett levágni, a doki is mondta. De mi az Isten faszáért kell nekem hazudni?! Amikor úgyis rájövök, mert kurva szarul hazudik? Egyáltalán, nem is tudom, kik veszik be a meséit.
Volt még aztán a vaddisznós sztori, ez remek példa; nem írom le a történetet, de egy egész jó sztori volt, amit évek óta mesélgetett. Egyszer aztán megszólal:
- Macsi, emlékszel arra a vaddisznós sztorira, amit sokszor elmeséltem?
- Aha – mondom.
- Hát az nem igaz, azt csak úgy kitaláltam.
Mondtam neki, hogy ez most mire volt jó?? Csak nevetgélt, de mondtam neki mérgesen, hogy ezentúl marhára nem fogok elhinni neki semmit, amit mond, hanem mindig leellenőrzöm majd a neten.
Szóval a lényeg az, hogy akár hazudozik is, ha az jól veszi ki magát a FB-n és sok lájkot kap a volt kollégáktól meg régi cimbiktől.
No, de ami most történt, az kiverte a biztosítékot nálam (még jobban).
Írja ugyanis egy nap – marha terjengősen bír írni, fele annyiból is meglenne a lényeg – hogy ő bizony felkelt kedden, ő rosszul volt, őneki a szíve erősen dobogott, ő szédült; akkor ő felhívta a háziorvost, az akkor rögtön őt beutalta a kardiológiára, ő akkor be is ment és ott mondták őneki, hogy egy kisebb infarktusa volt őneki és hogy mostantól pihenjen sokat.
Ezt csütörtök este olvastam. Első pillanatban végigfutott rajtam a rémület, de aztán – magam is csodálkoztam – előjött a józan értelmem, és gondolkodni kezdtem.
Hát először is kedden az én lakásomban volt gázóra-csere, és mivel akkor már dolgoztam, Fater jött ide felügyelni a munkálatokat. Délelőtt 11.00-kor írt is nekem, hogy kész van és minden simán ment. Sőt, reggel 7.28-kor még össze is futottunk az utcán, ahogy én munkába rohantam, ő meg a lakásomba ráérősen.
De tételezzük fel, hogy nem kedden volt az infarktusa, hanem szerdán vagy ma, csütörtökön. Azóta már váltottunk pár mailt, és meg sem említette; anyámmal is sms-eztünk és ő sem szólt semmit. Elég egyértelmű, hogy infarktus esetén anyám azonnal felhívott volna: - Macska az istenért, apád nagyon rosszul van! Vagy Fater hívott volna később: - Macsi, ne ijedj meg, de volt egy kisebb infarktusom, de most már jól vagyok.
Azonban semmi efféle nem történt.
Ekkor levontam a következtetést, a fentebb leírt tulajdonságainak ismeretében, hogy ez az infarktus valamiféle kamu volt a Facebook népének, talán hogy lájkokat gyűjtsön vagy hogy sajnálják. Ezért inkább dühös lettem, és egy szóval sem kérdeztem meg, hogy most mi ez?
Szombaton találkoztunk a színház előtt. Akkor ő hozta szóba, hogy hát volt az az írása a FB-n, hogy infarktusa volt. Mondom, igen, olvastam, de kedden te épp nálam voltál gázóra-cserén, és azóta sem szólt egyikőtök sem egy szót sem, szóval gondoltam, hogy nem úgy van.
Hát bizony nem. Mert neki egyáltalán nem volt infarktusa, teljesen jól van, csak az történt, hogy elvállalt egy választási aláírásgyűjtést, de aztán mikor elkezdték, ő rájött, hogy ez milyen fárasztó, de a párt ragaszkodott hozzá, így aztán ő kitalálta, hogy elmesél egy nem létező infarktust, és arra hivatkozva majd „sokat kell pihennie”. (Mondjuk az egyik hozzászóló pont leírta, hogy a kímélő mozgás még jobb, de mindegy.)
Én marha dühös lettem. Ki is osztottam ott az utcán. Mert valami 60+ hozzászólás volt és mind aggódtak meg sajnálkoztak; most azok a hiszékeny szerencsétlenek mind hülyére vannak véve. Nem sül ki a szemed? (ezt így nem mondtam :-D)
De ami még dühítőbb, hogy vazze, 70 éves létére elvállal egy aláírásgyűjtést, ahelyett hogy kettő percet gondolkodna és végiggondolná, hogy már félóra séta után is „elfárad”, hát még egy aláírásgyűjtögetésben! Nem bazmeg, elvállalja, hogy bevágódjon a többi öreg munkásőrnél, aztán meglepődik, hogy „hát ez fárasztó”. Mint a gyerek, aki kutyát akar, aztán mikor megkapja, meglepve tapasztalja, hogy a kutyát napi háromszor le kell vinni és a kutyagumit zacskózva ki kell dobni.
És mikor ráun az aláírásgyűjtésre, nem ám odaállna, hogy „fiúk, bocsánat, nekem ez sok, én nem bírom ezt, nem gondoltam, hogy ennyire fárasztani fog, én már 70 vagyok, leléptem, elnézést”. Neeeeem, hanem szétkürtöl az összes ismerősének egy nem létező infarktust, hogy arra mutogatva kifarolhasson.
Én aztán nem tartom magam valami nagyon gerinces embernek, egy ilyen szituációban mégis megmondanám a kósert. Illetve, én nem is kerülnék ilyenbe, mert eleve el sem vállalok olyasmit, ami nem fekszik nekem és egészen apró józan ésszel belátható, hogy fárasztani fog; de Fater fűt-fát képes elvállalni vagy megígérni, csak hogy dicsérjék és ajnározzák.
De így saját magával is kibaszott egyébként – de annyira h****e, hogy még ezt sem gondolta végig! – mert így ugye pár nap múlva, május elsején a Ligetben úgy osont, hogy csak észre ne vegye valami ismerős, hogy ő majálison van az infarktus után. Mert Faternak ugye egy csomó ismerőse van, állandóan összetalálkozunk valakivel; szervusz János, hogy vagy? Szia Bélám, ezer éve nem láttalak! stb.
Szóval elvállal valamit, amibe bele se gondol, hogy nem fog menni; mikor tényleg nem megy, akkor kitalál egy kamu sztorit, amibe bele se gondol, hogy saját magát is megszívatja vele.
Sajna egyre inkább felismerem saját magamban is a szüleim rosszabb tulajdonságait, és most például a saját anyámnak éreztem magam, aki az utóbbi időben gyakran mondja Faterra, hogy „Mint egy rossz gyerek!” Tényleg én magam is komolyan így éreztem, és legszívesebben tarkón csaptam volna Fatert. A hatéves Zétény még joggal csinálhat ilyesmiket – de ő se csinál – de bazmeg egy felnőtt, diplomás ember, aki értelmiséginek tartja magát…
Tényleg úgy érzem, mintha én meg egy házsártos anya lennék, kénytelen vagyok nyilvános helyen rászólni Faterra, hogy ne dumáljon olyan hangosan (tök harsányan beszél, nekem meg igen jó a hallásom, és ott állok mellette fél méterre, de azért az egész metrókocsi hallja). Meg hogy ne kérdezze meg a moziban, a film kezdete előtti két másodperces néma csöndben, hogy „Miről szól?” – ami megtörtént eset. Mert én szoktam kiválasztani a filmeket, amit megnézünk, ha együtt mozizunk; és előzőleg tömören elmesélem, hogy „ez egy akcióvígjáték, ez egy családi film stb.”, de vagy nem figyel, vagy elfelejti, és mikor véget ér a reklám és kezdődne a film, akkor neki eszébe jut, hogy hú vazze, tulajdonképpen most mit is nézünk meg? És akkor a lehalkított, de még így is teljesen érthető harsány hangján megkérdezi, hogy miről szól a film, és ezt hallja az egész nézőtér. Na ezért van, hogy a decemberi Golda óta nem mentem vele moziba (jó, hogy az miről szól, azt nem kérdezte meg :-D)
Úgy berágtam Faterra az „infarktusos” eset után, és mondtam is neki, de csak vigyorgott; valahányszor komolyan mérges vagyok az ilyen hülye dolgaiért és mondom neki, mindig csak nevetgél, mintha viccelnék, pedig kurvára nem viccelek. Most aztán ki is kapcsoltam a hírfolyamomból, úgyis általában hülyeségeket tesz fel, amin csak a fejemet fogom.
Ez amúgy nem volt valami egyszerű, mert a FB minden egyes „fejlesztéssel” egyre bonyolultabb lesz, és míg két éve valaki követését tök egyszerű volt leállítani – több ilyen ismerősöm is van –, addig most vagy húsz percet szaroztam vele.
Tényleg nem tudom, hogy miféle hülye, fafejű ismerősei vannak, hogy ezeket a képtelen sztorikat benyelik….
Az a legdurvább, hogy már eszembe jutott, ha neadjisten majd meghal, ott lesz a temetésén egy halom bánatos ember és mondogatják majd, hogy micsoda remek ember volt, én meg majd bólogatok és mégsem mondhatom, hogy „bazzeg, egy csomót hazudozott összevissza, csak hogy kapjon 100+ lájkot”; és talán még az anyja sírját is lefotózná és kitenné, ha nem lenne lusta felmászni a Farkasrétibe.
Ja, és még valami, ami komolyan dühített. Bár ez csak akkor tudatosult bennem, mikor Öcsémmel beszéltünk a dologról. Hogy Fater kirak akármit a FB-re, ami őróla szól, csak hogy dicsérjék meg lájkolják. Ő mit csinált a főiskolán, milyen munkahelyi eset volt, mi volt katonakorában stb. … Az, hogy mellesleg volt egy feleség és két gyerek; hogy van két gyönyörű, édes és okos kis unokája, arról egy kurva büdös szót se említ sosem. Illetve eleinte Zétényről kirakott még fotókat, hogy lájkot gyűjtsön vele, de Ági szólt, hogy álljon le.
Szóval, semmi olyan mese, hogy „amikor a lányom született”, „amikor a fiam született”, „amikor kirándultunk a budai hegyekben 1985-ben” stb., vagy, hogy az unokái már rendes pedálos biciklivel bicikliznek.
Még egy röhejes téveszme, amit említettem már a legelején, hogy Faternak a meggyőződése, hogy őt mindenki szereti és csodálja. Fel se tételezi, hogy nem így van. Hát most Zsófi harmadik szülinapját ünnepeltük, és odafelé menet említette, hogy majd Öcsémék biztos rákérdeznek az infarktus-mesére, merthogy olvasták a FB-n.
Mondtam, hogy nem biztos, mert nem mindenki pörgeti végig a hírfolyamot, különben is olyan zsúfolt az a hírfolyam, én is csomó mindent nem olvasok.
Á, de, szerinte olvasták, de Ági egész biztosan olvasta!
Hogy ezt honnan vette, hogy Ági halálbiztosan végigolvassa mindennap az ő kitett hülyeségeit, azt fel nem fogom; de miután Fater hazament kocsival és én még maradtam, és az esti HÉV-vel mentem haza, ezt elmeséltem Áginak, aki szétröhögte magát, hogy a munka, a házimunka és a két gyerek mellett abszolút nincs egy felesleges perce sem, és egyáltalán nem olvassa Fater oldalát. Öcsém pedig már az előző önkormányzati választások során kikövette.
Ezért mondom én mindig, hogy jobb pesszimistának lenni. Én az vagyok, és mindig kellemesen meglepődöm, ha valaki pozitívan viszonyul hozzám. Fater pedig valami megrögzött optimista, hogy őt egészen biztosan mindenki szereti, aztán ha tudná – mert még nem mondtam meg neki –, hogy se Öcsém, se Ági nem olvassa az oldalát, jól elcsodálkozna.
