Június 5., 6., 7. Micsoda fárasztó és kellemes napok! :-) Eleinte úgy volt, hogy részben jó, részben rossz lesz: vasárnap koncert, hétfőn lakbérfizetés, kedden plazmaadás. Persze a lakbérfizetés miatt idegeskedtem, a többi OK. Ehhez képest bejött még pár fontosabb, és egyértelműen jó mozzanat is.
Vasárnap: jótékonysági koncert a Vigadóban. Már két hónapja vettem jegyet, mert úgy volt, hogy sok más kedvenc mellett ott lesz a fellépők között nemcsak az én Gézám ♥, hanem Dolhai Attila is! Most képzeld el! Géza ÉS Dolhai! Ez már a luxus netovábbja, a két legszebb hangú és leghelyesebb énekes/színész/musicalszínész az országban (számomra), együtt!
Szóval főleg emiatt vettem anno jegyet, de megszívtam, mert Dolhai lekerült a fellépők közül már a jegyvásárlásom után hamar. De Géza és a többiek maradtak, az is valami :-)
A koncert délután kettőkor volt, órákat vacilláltam, mit vegyek fel: a szoknya alap, de harisnyával-e vagy anélkül? 26 fok volt. Harisnya nélkül, de körömcipőben mentem, amit tinikorom óta nem csináltam. Szembesültem továbbá a plazma miatt felszedett súlytöbblettel: a szoknya feszült, de ami a legjobb, a blúz úgy állt rajtam, mint amikor a Playboy-kebelcsodák három számmal kisebb cuccot húznak magukra :-D Úgy néztem ki, mint aki direkt kihívóan öltözködött, pedig csak a plusz három kiló az oka.
A koncert jó volt, marha rég nem voltam ilyen musical-operett gálán. Nosztalgiám is volt, mert a régi szép időkben öcsémmel és sógornőmmel családilag vettünk részt ilyesmiken …. Ami vicces, mert végül mindketten ott is voltak :-) A szünetben Öccsel és Ágival találkoztunk, a második rész elején meg valaki hátulról meghúzta a hajamat – hát az pedig ex-Sógornő volt, az új pasijával, akiknek a jegye pont mögém szólt :-)
Öccs szerint nem volt tűz a műsorban; nekem tetszett, főleg, mert Gézát már rég nem láttam, és ő aztán nagyon jó hangulatban volt, szerintem akadt némi tüzes víz a kulisszák mögött :-D – de ez csak javított a hangulaton!
A második rész alatt kissé elkalandoztam fejben, mert Sógornőm úgy mellesleg megkérdezte már a nézőtéren, hogy megyek-e Endréhez? Mondom, hogyhogy, Erdélybe? Nem, hanem itt van Pesten.
Hát ekkor kezdődött a műsor, én pedig totál lefagytam az első két szám alatt! Endre már járt itt egyszer úgy, hogy találkozhattam volna vele, de akkor 1. moziünnep volt és Anikóval a WestEndben tanyáztunk egész nap, 2. kocsival hazahoztak volna valakik, de én rettegek mások kocsijába ülni, a sebesség végett. Így ez elmaradt. Most, hogy én már évek óta nem jártam Endrénél, ő viszont itt van, hát de nagyon szeretnék találkozni vele. … na de, Győzőéknél van, szóval…
Ágival és Öccsel sétáltunk még pár saroknyit a koncert után; ők pont Győzőékhez mentek – mellesleg Endrével is találkozni – na de hát nem mertem odapofátlankodni, hogy „hadd menjek veletek!”
Az ilyen helyzetekben sajnálom, hogy nincs partnerem, mert akkor csont nélkül odaállíthattunk volna egy félórára. Na de egyedül?
Így ez ennyiben maradt vasárnap. Hazajöttem és próbáltam megnyugodni a másnapi lakbérfizetésre.
Hétfő: napközben Öccs felhívott más okból kifolyólag, és ekkor rákérdezett, hogy felhívom-e Endrét, és később elküldte mailben Endre és Győző számát. Mert Endrét nem jó közvetlenül hívni, hisz itt külföldi hívásnak minősülne, hanem Győzőn keresztül kell.
…. Aki ismer, tudja, mennyire utálok/félek telefonálni, egyáltalán emberekkel beszélni, lehet, hogy tényleg aspergeres vagyok, mit tudom én. Napközben még úgy voltam, hogy megint elsumákolom az Endre-Győző témát, és egyszerűen nem telefonálok. De aztán, ahogy teltek az órák, valahogy megérett bennem az elhatározás. Végül is ki tudja, mikor találkozom megint Endrével, már 39 éves vagyok, bármi történhet velem … mi van, ha felhívom őket este??
Csak a lakbérfizetésen essek túl! Persze, oda is telefonálnom kellett, mint minden alkalommal az utóbbi hónapokban, nehogy potyára menjek oda. Most a tulaj mobilját hívtam, aki azt mondta, hogy ő ugyan nincs otthon, de a mama igen, és ő majd várni fog. – Ettől megnyugodta, mert tudtam, hogy a tulaj aggályos fajta, és most majd rácsörög a mamára, hogy tényleg várjon engem. Magától szerintem tuti elfelejtené.
Így a lakbérfizetéssel minden rendben volt. Hazafelé vásároltam (már eleve vettem egy Becherovkát Endrének), és próbáltam erőt gyűjteni Győző felhívásához. Nem mintha bármi bajom lenne Győzővel, de összesen kevésszer találkoztunk, leszámítva persze azt a hosszabb nyaralást, amit Endrénél töltöttünk csapatostul pár éve.
Na de, Endréről van szó!! Én őt annyira szeretem, hogy még a saját aszociális beidegződésemen is úrrá tudtam lenni, és végül sikerült is nagy idegeskedések közepette felhívnom Győzőt. Győző először nem is vágta, ki vagyok – na ugye, hogy stresszes telefonálni! –, de aztán megmagyaráztam, mire mondta, hogy Endre a városban járkál és hívjam vissza később, mire én tovább idegeskedtem a megadott időpontig. De aztán újra telefonáltam és Endre vette fel, el sem hittem :-) Beszéltünk öt percet és én erősködtem, hogy hadd szaladjak oda másnap este öt percre köszönni (ő szerdán reggel már hazautazott). Ebben meg is állapodtunk, de úgy mellesleg kiderült közben, hogy Győző papája kórházban van és épp indulnak meglátogatni, amitől nagyon szarul éreztem magam, mert beteg van a családban (és mellesleg kisbaba is), de én azért odatolakszom, hogy Endrével beszélhessek kicsit. Rettentő rémesen éreztem magam, de úgy gondoltam, nem leszek megint nyúl és legyőzöm a gátlásaimat, vagyis kihasználom most ezt az alkalmat.
… Kényelmetlen nap volt egyébként, mert a keddi plazmaadás miatt sokat kellett – volna – innom, de úgy, hogy a lakbérfizetésbe ne kavarjon bele a WC-szükséglet.
Kedd: jelentéktelen munkanap. Fél négykor volt a plazmaadásra időpontom. Odaérve azt láttam, hogy gyakorlatilag senki nincs az előtérben rajtam kívül :-) Király! Gyorsan sorra kerültem. Nagyon különös dolog történt: noha a bal karomból adok vért, ezúttal a jobb oldalamon lévő gépet üzemelte be a nővérke, ráadásul még előrébb is húzta, hogy pont rálássak. Eddig ugyebár, mikor a bal oldalon, a fejem mellett lévő gépre voltam kötve, azt nem láttam a rossz bal szemem miatt. Na de most kajakra ott volt minden a képemben! Ráadásul a bal vénámból a gépbe vezető cső, benne a vérrel, ott volt az ölemben végig! Kissé aggódtam, nehogy elájuljak vagy ilyesmi, de végül ez nem következett be. Sőt, elég érdekes volt figyelni a gép kiírásait, eddig ezt nem láttam. Szinte szórakoztató volt nézni, ahogy a kis csövön folyik a sárga plazma a zacskóba. Közben olvastam a Láthatatlan légiót.
Plazmaadás után hazarohantam (a 3.500.- Ft-tal a zsebemben), újra felhívtam Győző számán Endrét, hogy mehetek-e, és indultam. Persze úgy néztem ki, mint a mosott szar, a túlsúly, a plazma miatti gyengeség meg amiatt, mert már este hét óra volt és 5.30 óta talpon voltam…
De aztán végre csak ott voltam Győzőéknél, ahol nem is volt annyira ciki, mert más vendégek is voltak a nappaliban, mi meg Endrével félrehúzódtunk az ebédlőbe és ott beszéltünk kb. húsz percet. Istenem, ezer éve nem találkoztam vele, és noha szó szerint minden nap gondolok Erdélyre és Endrére (meg a többiekre), de többnyire igyekszem inkább csak a tájakra koncentrálni, mert az emberekre túl szívfájdító lenne. Most húsz perc alatt teljesen úgy éreztem, mintha megint ott lennék, „a régi szép időkben” :-) Beszéltünk Öccsék válásáról meg a párkeresésről, és hogy menjek ki Csíkba, nyaralni.
Hát, ezt nem tudom, összejön-e – szívem szerint úgy mennék, de egyedül nem merek, öcsikémékre ráakaszkodni pedig már tényleg végtelenül ciki. Ezért ebbe inkább bele sem gondoltam, végül nem mondtam egyértelműen sem igent, sem nemet. Szívesen mennék, de nem vagyok én olyan jó társaság több napig, mint így húsz percre. Én inkább ellappangok a többiek között és onnan figyelek. De ez most nem fontos. Az volt a fő, hogy vele lehettem.
Átadtam a Becherovkát, Endre kikísért a kapuig, aztán én hazajöttem, és útközben olyan meghatódottság fogott el, hogy folyni kezdtek a könnyeim ott az utcán, de pozitív értelemben; és muszáj volt vennem egy alkoholos sört és azt elfogyasztanom elalvás előtt.
Úgy is aludtam, mint egy tej.
