Nem értem, így utólag egészen egyszerűen nem értem magamat, hogy miért vettem két évvel ezelőtt úgy színházjegyet a Sakkra, hogy azt majd anyámmal nézzük meg??!
Egyszer láttam vele a Vámpírok Bálját, és már akkor megfogadtam, hogy soha, de soha a büdös életbe még egyszer nem megyek vele színházba, miután délután 4-kor még lefeküdt pihenni, aztán 5-kor ébredés után még uzsonnázni stb. Azóta csak még jobban képes elbaszni az időt – volt olyan mozifilm, aminek az első félórája kimaradt, mert annyira elkésett.
Engem az nem zavart, mert én már láttam azt a filmet, de ennek ellenére most a Sakkra anyámmal terveztem menni. Meg is kaptam érte a Sors büntetését.
Alapvetően nem lett volna rossz ötlet, mert hát a Sakk nagyon jó, Géza és Szemenyei van benne, meg szerelmi szál és effélék, ami a mutternak is bejön. 2020. júliusára szóltak a jegyek, de akkor a Covid miatt elhalasztották egy évvel (!), aztán valamiért 2021-ben sem adták elő, hanem tovább tolták még egy évvel (!!) – úgy voltam vele, ha 2022-ben sem játsszák, én a Hevesi Sándor téren a színház előtt felvágom az ereimet.
No de végre idén mégis műsorra tűzték! Ugyanúgy vasárnap délután 15.00-kor, mint az eredeti lett volna! Természetes, hogy valamiért július 31. lett ez a vasárnap, és nekem másnap kellett kezdenem az új melóhelyen. Már tudtam, hogy nem fogom felhőtlenül élvezni a színházat, hanem a meló miatt fogok izgulni.
De az új munkahely már szinte egyáltalán nem is foglalkoztatott, mivel közben bejött Fater betegsége és kórháza. Ki is derült eddigre, hogy pontosan hétfőn fogják megműteni, most már tuti, mondta a telefonba, mivel a lábát is leborotválták már. Szombaton meglátogattuk Öcsémmel; de nekem eszembe jutott, hogy talán vasárnap is be kéne szaladnom hozzá.
Ugyanis úgy volt, hogy 15.00-től 18.00-ig van a látogatás, és akkor semmiképp sem tudtuk volna meglátogatni. Habár természetesen mondtam neki, hogy ha szükségét érzi, akkor nem megyek a színházba és bejövök hozzá, mégiscsak másnap lesz a műtét, de ő azt mondta, menjünk nyugodtan. Közben viszont kiderült, hogy 14.00-tól van mégis látogatás.
Ezek után kötelességemnek éreztem, hogy beszaladjak hozzá még a színház előtt, még ha csak egy percre is. Mert ha valami történne vele, akkor soha nem bocsátanám meg magamnak, hogy „a műtétje előtt meglátogathattam volna, de nem tettem, mert épp mentem színházba”. Így legalább nyugodt(abb) a lelkem, meg talán neki is jó.
Igaz ugyan, hogy a színház 15.00-kor kezdődik és minimum 14.50-kor ott kell lenni becsekkolás és vécé miatt. Rendes esetben, farmerben és sportcipőben szó szerint futnék a metróig, de színházi blúzban, szoknyában, magassarkú szandálban nemigen. Szerencse, hogy a kórház közel van az ősök lakásához; és tapasztalatból tudtam, hogy Mutter az utolsó utáni utáni utáni utáni percben fog beesni, ha tőle függ – így azt találtam ki, hogy egyszerűen taxit rendelek akkorra az ősök háza elé. Akkor nekem csak annyi a dolgom, hogy Fater két perce után elszáguldok pár utcával odébb, illetve hogy Muttert lerángassam a taxiba. Remek!
Örültem, hogy milyen jól megszerveztem ezt. Vasárnap reggel korán keltem, vásároltam, tanultam az új melóhelyi oktatási anyagokat, aztán kényelmesen nekifogtam online taxit rendelni, fix időpontra. Mert már ilyen modern a Főtaxi, hogy az is van (csak a legnagyobb cégeket vettem figyelembe, mert azokban bíztam csak).
A Főtaxitól online, ahogy a pizzát szoktam, meg is rendeltem egy kocsit 14.15-re az ősök elé. Elégedett voltam. Egészen addig, míg öt perc múlva meg nem jött a válasz e-mail, hogy kapacitáshiány miatt sajnos nincs kocsi.
Megsápadtam. Átmentem a City Taxi honlapjára. Ezeknél online rendelés már nem volt, csak a hagyományos telefonos. Hívtam, hívtam, hívtam, de nem vették fel.
Ezután a kisebb taxicégeknél már nem is próbálkoztam, hisz ez a kettő a legnagyobb. Nincs mese: metróval kell elrohannom a színházba, muttert pedig valahogyan rábírni, hogy most az egyszer emelje meg a valagát és jusson oda önállóan (ő nem jött a kórházba).
Felhívtam a muttert. Ekkor fél tizenegy volt. Csodálkozott, hogy miért hívom ilyen korán? Elmondtam neki, hogy nincs taxi, és szó szerint könnyek között könyörögtem neki (addigra már totál kiborultam az egész heti stressztől, tényleg kijött a könnyem), hogy CSAK MOST AZ EGYSZER AZ ÉLETBEN legyen képes összevakarni magát és időben elindulni. Voltak már csodák, az elmúlt 10 évben vagy kétszer is szinte pontosan érkezett, egyszer pedig előttem! öt perccel.
Megállapodtunk, hogy 14.30-kor, de legkésőbb 14.35-kor a Körút-Wesselényi sarkán, a Spar előtt. Én mint a meszes rohanok oda a metrótól, ő pedig jön szépen villamossal. Még azt is tagoltan a szájába rágtam, hogy mikor kell a lakásból elindulnia, hogy időben odaérjen a villamoshoz, onnan pedig a Spar elé (ami kb. húsz méter).
Ezek után ebédeltem, zuhanyoztam, készülődtem. Nem meglepő módon pont most volt hirtelen lehűlés, majdhogynem fáztam, még épp hogy elviseltem magamon a szandált.
Időben indultam itthonról, és épphogy a látogatási idő legkezdetére érkeztem meg a kórházba. Felrohantam Faterhoz, és beszélgettünk pár percet; próbáltam nyugtatgatni meg elterelni a gondolatait a műtétről, de hát persze mi másra is gondolhatott volna szerencsétlen. Ha nem pont a legelső munkanapom, a belépés, eskütétel stb. napja lett volna, akkor szabit is kivettem volna, hogy mondjuk mellette legyek, amíg be nem tolják a műtőbe, mert én is értékelném, ha valaki ekkor mellettem lenne, de hát ez most ilyen szerencsétlenül jött ki.
A beszélgetés végeztével repesztetttem, amennyire színházi szoknyában lehet, és iszonyatos gyorsgyaloglással mentem a metróhoz. Ha az most lerobban az alagútban… Egyébként ami a taxit illeti, arra is gondoltam, hogy egyszerűen fogok az utcán egy „kóbor” taxit, azzal felszedem anyámat és úgy a színházba, de ha épp nincs kóbor taxi, akkor már végképp nem fogunk ebben az időpontban időben odaérni tömegközlekedve.
A metró nem robbant le, én pedig mint a veszett fene talpaltam a Wesselényi Spar elé. Ekkorra már esett is. Szerencsére volt nálam ernyő. Megálltam a sarkon (pontosan 14.30-kor) és néztem, hol van a mutter. Mert hátha csoda történt…. De nem, nem volt sehol. OK, biztos mindjárt jön… Megmondtam neki, hogy 13.50-kor legkésőbb el kell indulnia otthonról.
Csak perceket állhattam ott, de óráknak tűnt. Közben odajött valami csöves is, de a tekintetemtől elmenekült. Jött egy villamos, de Mutter nem volt rajta, akkor jött még egy, de azon sem… Telt az idő… 14.35… Hívtam, de nem vette fel; közben messze-messze a távolban felbukkant egy újabb villamos. Na, ekkor vette fel a telefont. Hisztérikusan mondtam neki:
-Mondd, hogy azon a villamoson ülsz, ami most jön az Oktogon felől!!!
Nem, ő nem azon a villamoson van, mert ő taxiba ült és úgy jön! Találkozzunk a színháznál. 15.00 előtt „biztos odaér”.
Na, legalább volt annyi esze, hogy ha már nem képes időben felszállni a villamosra, legalább taxit fogott. Majd a taxiszámlából tanul.
Gyalog a színházhoz rohantam és ott vártam. 14.40 volt. Jött is rögtön egy taxi. Megkönnyebbülten mosolyogtam. Azonban a taxiban nem volt utas, és simán továbbhajtott. Lehervadt a mosolyom. Jött még egy taxi (14.45). Abban sem volt utas, és elhajtott a másik úttesten. Elkomorodtam. Tulajdonképpen hol az Isten faszában volt a mutter, amikor azt mondta, hogy „taxiban ül”? Lehet, hogy még épp csak valahol a lakás környékén, mert annyira nagyon elbaszta az időt?! Én feltételeztem, hogy már egész közelben lehetnek.
14.50 volt. Vége, kész!! MOST, ebben a pillanatban kell bemennünk, hogy még a vécén és a helyünk keresésén is túl legyünk, és a mutter még sehol! Simán sarkon kellett volna fordulnom (a saját jegyét már átadtam neki), és oldja meg szépen, ahogy tudja; de mégis maradtam, mert tudtam, hogy különben ordítozni fog és attól még szarabb lesz ez a végtelenül stresszes hét.
Nem ragozom: 14.53-kor állt meg a taxival, akkor még fizetett, és mikor végre kikecmergett a kocsiból, még visszahajolt a kibaszott taxishoz valami udvariaskodást pofázni, hogy pl. „Jaj de jól elbeszélgettünk, még szívesen beszélgetnék, de hát látja, hogy ott áll a lányom és ideges!” Megindultam feléjük és keresztül ordítottam a taxison anyámnak, szó szerint ezt, hogy: „A jó isten áldjon már meg, gyere már, hát elkezdik!!!” (De szívem szerint ezt mondtam volna: „A kurva isten basszon szájba, hát mozdulj már meg végre, színházba megyünk bazmeg, ezek nem várnak!”) – ami nem lett volna túlzás, az Operaház Fantomjánál az előttem lévő fél sor üres volt az első felvonás alatt, mert a kis csürhe késett, és simán nem engedték be őket a szünetig.
Sarkon fordultam és mentem előre, ő meg ott lihegett mögöttem a 40 kg túlsúlyával; meg tudtam volna ölni. Egyébként is – ez SZÍNHÁZ basszameg, nem a Westend mozi, ahol úgyis 20 perccel később kezdik és ha mégis elkésünk, hát a színészek nem fognak lenézni a vászonról; itt igazi színészek vannak meg élő zenekar, meg pláne Géza.
Felrepesztettem az emeletre, beálltam a vécésorba – én magam ebben az időpontban már rég a helyemen ültem volna, de most ugye…. Akkor a mutter még pampogott, hogy de ő azért késett (mindig van egy meséje, hogy miért késett 30-40-50 percet, és sosem ő a hibás), mert hogy még Fater is felhívta őt délelőtt, és azzal is „elment az idő”. Ami rossz kamu, mert Fater marha röviden és tömören telefonál, három perc alatt a legfontosabb beszélgetéseket is lezavarja.
„Szerencse”, hogy a Sakkot egyébként is némi csúszással kezdték most, meg – mi a sor szélén ültünk – még utánunk érkezett egy tetves párocska, a sor közepére persze; akkor a mutter rögtön negédeskedett, hogy jaj de jó, hogy nem ő érkezett legkésőbb. Mintha az felmentés lenne, hogy valaki még nála is pofátlanabb.
El nem tudom mondani, hogy mennyire plafonon voltam, annyira dühös voltam, hogy ha nem ennyire kórosan alacsony a vérnyomásom, szerintem 100 %, hogy minimum agyvérzést kapok ott helyben a színház erkélyén.
Végre aztán elkezdődött a darab, és mint mindig, nagyon jó volt. Ami a legfőbb, hogy Géza és Szemenyei ott voltak rendben; más szinte már nem is érdekelt. De most nem tudtam úgy ellazulni és élvezni a színházat, mivel egy kicsit feszült voltam a másnapi munkakezdés miatt; nagyon ideges voltam Fater műtétje miatt, és szavakkal le nem írhatóan dühös voltam anyámra. Aki egyébként az első tíz percben alig figyelt oda, cserélgette a szemüvegeit meg helyezkedett – Isten büntetése, amiért a Vámpírok Bálja után komolyan úgy gondoltam, hogy még egyszer az életben elmegyek vele színházba. Megérdemlem, komolyan.
A darab minden szempontból remek volt. A hangerőt feltekerték mint állat, de azt gondoltam, anyámnak ez direkt tetszeni fog, mivel eléggé nagyot hall. Aztán panaszkodott a szünetben, hogy milyen hangos, és hogy ez őt hogy zavarja.
„Akkor dögölj meg!” – gondoltam magamban, de nem mondtam. Csak annyit, hogy két év után most először adják elő itt, és biztos nem hangolták be jól, vagy a fene tudja.
Meg kikecmeregni is macerás volt a szünetben, ahogy a mutter a botjával meg az iszonyatos túlsúlyával ott imbolygott. Szerettem volna a föld alá süllyedni. Ugyanez visszafelé is a szünet végén.
Ráadásul elég messze ültünk, erkély 4. sor, és hozzá voltam szokva újabban, hogy 8-11. sor között ülök a földszinten. Így annyira nem tudott beszippantani a sztori, főleg hogy a hangulatom a fent leírtak miatt nagyon mélyen volt.
A vége is full gáz volt; álló taps alakult ki, én akkor felpattantam, asszem Mutter is, de bénázott valamit a botjával; emiatt a bot végéről lerepült az a kis gumi izéke, azt keresgélhettem selyemblúzban az előttünk lévő széksor alatt. Aztán a kikecmergés a darab végén. Komolyan, nagyon jó lecke volt, hogy többet anyámmal a kurva büdös életbe soha sehová el ne menjek, ami pontosan kezdődik vagy időre kellene menni, mint pl. vonatindulás vagy bármiféle rendezvény.
Annyira dühös voltam, hogy alig szóltam egy-két szót a villamosig. Ott szétváltunk.
Aztán még másnap ő volt megsértődve a telefonban, hogy kiabáltam vele meg hogy mér mondtam, hogy ő mindig elkésik stb., mire mondtam neki, hogy szó szerint sírva könyörögtem neki, hogy most az egyszer a kurva büdös életben próbálja időben odavonszolni magát egy számomra nagyon kedves színházi előadáshoz, amire KÉT ÉVE VÁROK, és te erre sem voltál képes, most meg még neked áll feljebb, hát nincs mit mondanom, szia, és leraktam.
Annyi szégyen vagy lustaság volt benne, hogy erre nem hepciáskodott tovább vagy írt sms-t.
Azóta is pedzegeti, hogy menjünk Freibe vagy máshová kávézni, de mindig lepattintom, illetve hangulatomtól függően vagy kerek perec megmondom, hogy 10 percnél többet nem fogok várni rá; vagy gúnyosan röhögve azt válaszolom, hogy sajnos nincs plusz másfél órám, amennyit késni fog.
Szóval azóta nem mentem vele sehová, és még most is, mikor ezt írom, pedig már több hét eltelt, fel tudnám rúgni dühömben, ha csak eszembe jut az a délután. Ami, OK, Fater műtétje meg a melóhely miatt úgysem lett volna egy totálisan boldog, felhőtlen kikapcsolódás, de hogy ő még így közvetlenül magát az élményt is így elbassza nekem, az azért már sok volt. Elképesztő, hogy – mindig ám!!! – hogy elbassza az időt, nem kel fel időben, aztán meg csak molyol, molyol, és hopp, most kéne elindulni, ő pedig még a zuhany alatt áll. Ha visszatekerhetném az időt, midőn a kezébe nyomtam a Sakk jegyet, simán csak ennyit mondanék (előzőleg amúgy is ezt terveztem): - Figyelj, itt a színházjegy, te is jössz önállóan, én is megyek önállóan, majd ott találkozunk. Nem érdekel a mese, hogy miért fogsz elkésni, mert az tuti, hogy el fogsz; én ott leszek a színház előtt 14.40-kor, ha nem vagy ott, 14.41-kor sarkon fordulok és bemegyek, nem érdekel SEMMI.
