Aki követi a blogot, az tudja, hogy nem szokásom plazmaadáskor rosszul lenni, eddig igazából csak egyszer fordult elő. Illetve volt két-három kisebb alkalom is, amikor gyorsan koncentráltam valami másra és jobb lett.
De most pénteken
kellemetlen élményem volt, majdnem pont úgy lettem rosszul ráadásul már elhagyva a plazmaközpont területét, mint annak idején néha a véradásoknál. Maga a plazmaadás elég simán ment, bár izgultam előtte, mint mindig, de semmi extra nem volt. Utána még ittam is a teámból, ittam kakaót az automatából, a szendvicset szokás szerint nem kértem. Levettem a lábzsákot és indultam.
Az egyik lift a pofám előtt ment el, hívnom kellett a másikat, ami az ötödikről jött le hozzám. Ekkor már éreztem, hogy valami nem kóser. Mire bejött a lift, már eléggé elsötétült a látásom. Annyit még láttam, hogy mások is vannak már a liftben, így legalább nem tapostam rájuk, de ahogy megálltam a liften belül, már full sötétség volt. Magamnál voltam egyébként, teljesen tudtam magamról, de szó szerint semmit sem láttam, a hallásom is kicsit homályosult.
Volt már ilyen, hogy ’lábon’ esett le a vérnyomásom, egyszer pl. napszúrás végett, az Astorián a villamosmegállóban, de mentem tovább és nemsokára jobb lett. Szóval tudtam, hogy most is mindjárt elmúlik, csak hadd érjek ki a friss levegőre és esetleg leülök ott.
De persze még a másodikon is meg kellett állnia a rohadt liftnek, én pedig már pont annyit láttam, mint a Blind Man a Vaksötétben. Komolyan megrémültem, hogy fogok kiszállni a liftből és eltalálni a bejáratig?! Ráadásul ha észreveszik, hogy nem vagyok jól, még visszavisznek a plazmaközpontba vagy mentőt hívnak, basszus…
Hát a liftből kézzel kellett kitapogatóznom, magam elé engedtem mindenkit, így nagyjából kitapogattam, hogy hol az ajtó és hol van a folyosó fala. Robot mód megindultam kb. a kapu felé – csak kicsit dülöngélve – és tényleg minden lépéssel jobb lett. Mire az épület bejáratához értem, már 85 %-ban visszatért a látásom. Odakint leültem a padra, látszólag azért, hogy a telefonommal bíbelődjek, valójában erőt gyűjteni. De aztán jobb lett. A sálamat nem tettem fel, holott kb. 10 fok volt, de a hideg nagyon jót tett.
A metróban azért óvatos voltam, szokásommal ellentétben nem ácsorogtam, hanem leültem és úgy várakoztam, és csak akkor álltam fel, mikor bejött a szerelvény, nehogy megint elsötétedjen a világ és beessek alá…
Holnap lesz a következő plazmaadás, most kicsit ideges vagyok. Ezután szünetet tartok, de a holnapig még le akarom tudni. Asszem, kivételesen kérek szendvicset, és leülök egy asztalhoz és ott fogom megenni, szép lassan és ráérősen.
Hm, és mi lesz a nyáron, amikor nem tudok kimenni a friss hideg levegőre, mert nem lesz friss hideg levegő, hanem 32 fok lesz. Bele sem merek gondolni.
Folytatás: A fentiek megírása után jött a következő plazmaadás. Óvintézkedéseket tettem: pl. az utolsó evés időpontját későbbre tettem. – Eddig ugyanis, mivel a kajálástól felmegy a pulzus, direkt kicsit korábban ettem, hogy a pulzus lenyugodjon, mire a recepcióhoz érek, hogy megmérjék. Ezzel viszont kockáztattam, hogy túl sok idő telik el az evéstől számítva a plazmaadás végéig, valszeg a múltkor pont már leesett a vércukrom. Így most később kajáltam, sok cukrot tettem a magammal vitt teába.
A stressz is csökkent, illetve átalakult, mivel valamiért – fizu előtt vagyunk – iszonyú sokan voltunk most, és az orvos után egy életen át kellett várakoznunk, hogy a donorterembe bejussunk, én pl. kereken 25 percet rohadtam ott a folyosón. Így aztán már lenyugodtam, vagyis csak mérges voltam és ingerült, de az az ijedős, szívdobogos félés már bőven megszűnt addigra.
A donáció után pedig elkértem a szenyát és felfaltam kényelmesen ülve, igazán nem is volt rossz. És persze kakaót is ittam.
Egyébként mire végeztem – pénteken 17.00 – addigra már tök kevesen voltak, legközelebb ekkor megyek, az tuti.
