Röviden: utálok telefonon beszélni.
Van kivétel, Öcsémet például mindig felveszem, illetve ha valamiért elmulasztottam, akkor rögtön visszahívom, de hát vele beszélni jó.
De úgy általánosságban rühellem a telefonálást.
Azt is, ha nekem kell hívnom valakit. Még hivatalos ügyben is: mikor pl. szerelőt kerestem, tiszta frászos érzés volt, hogy most vajon felveszi-e az a szerelő, nem szerel-e épp, nem valaki más hívja-e épp szerelés ügyében, nem WC-n van-e épp, és én csak zavarom? Tiszta öröm volt, amikor találtam egy szerviz honlapot, ahol be kellett pötyögni a gondomat, és ők hívtak vissza másnap.
De ha engem hívnak, azt még jobban utálom. Először is vannak az emberek, akik egy órát beszélnek, vagy akár többet is. Anyám például ha felhív valami ürüggyel, tutira rátér valami más témára, onnan meg tovább még másra, onnan meg „átáll automatára”, ahogy a Bridget Jonesban olyan találóan írták, és szó szerint addig lenne képes beszélni, amíg éhen nem hal, ezért ha hagyom elburjánzani, akkor úgy kell erőszakkal leállítanom vagy ötven perc múltán. Szóval simán elvesz egy órát az életemből, ha anyám felhív. Ráadásul ő többnyire délben kel, éjjel háromkor fekszik, így előszeretettel csörög rám este nyolckor, amikor én már fekvéshez készülök, mert én 4.35-kor kelek másnap.
Ezért a telót le szoktam némítani fél nyolckor, és ha ő hív, bizony többnyire föl sem veszem – mármint ilyenkor estefelé – mert tutira nem fontos, hanem csak valami faszságot akar. Hallottam-e, hogy már megint mit mondott a Viktor? Nem, de nyilván valami hülyeséget, amin csak felbaszom az agyam, és pont nem akarok dühöngeni lefekvés előtt. Vagy valami más ürüggyel hív fel (emlékszem-e gyerekkoromból erre és erre; mondom nem, erre rákezdi, hogy mert akkor úgy volt, hogy ….. – 45 perc emlékblokk, közben szidja, aki csak eszébe jut).
Ha valami fontosat akar, akkor szokott írni sms-t ilyenkor, miután nem veszem fel a telót. Erre többnyire nem írok vissza azonnal, mert hiszen akkor látja, hogy telefonközelben vagyok, és képes újra hívni, amit már fel kell vennem, hisz látta, hogy telefonközelben vagyok… Ezért csak másnap hajnalban szoktam visszaírni, amikor ő még alszik. Hacsak nem élet-halál kérdésről van szó, de 10-ből 9-szer csak baromság a téma.
Szegény Éva barátnőm is ha felhív, általában 20-25 percet beszélünk. Csak vele meg az van, hogy közben néha nagyokat hallgat, amire én úgy érzem, hogy ki kell töltenem a csendet és dumálni kezdek; vagy pedig – mert ő még nálam is pesszimistább – úgy el van kenődve, hogy én meg vigasztalom, és úgy kell beszélnem, mintha az élet csupa hejehuja vidámság lenne, miközben én magam sem gondolom így, de úgy érzem, muszáj vidám dolgokkal vigasztalnom, és ez néha marhára nehezemre esik mondjuk este, végigdolgozott munkanap után. De általában felveszem, ha Éva hív, mert ha nem, nekem illik később visszahívnom, vagyis az én telefonszámlámat fogyasztja, az pedig nem jó.
Kati is képes nagyon hosszan beszélni. Vele mondjuk jobb a beszélgetés, mert neki nemigen van ilyen elkeseredős hangulata. Csak nála meg én nem nagyon jutok szóhoz :-D Többnyire azért hív, hogy elmeséljen valamit, ami történt, és úgy kell beleszúrnom, amit én akarok mondani. Ráadásul simán beszél 40-50 percet, de neki is felveszem a telefont, mivel ha nem, akkor nekem illik visszahívnom, ami…. lásd az előző bekezdést.
De ami a legrosszabb, hogy valami ördögi módon bárki telefonál, az képes kiválasztani a lehető legrosszabb időzítést. Pl. kijöttem a zuhany alól és vizes és meztelen vagyok még. Csörög a teló. Vagy épp itthon ülök, már majd’ éhen döglök, csak még egy hírt el akarok olvasni – na és ekkor hív valamelyik nagydumás, én pedig ájuldozom az éhségtől. Még rosszabb, ha pisilnem kell, de nem nagyon, még simán bírom egy kis ideig…. de ekkor csöng a telefon, XY beszél öt percet, tíz percet, húsz percet… hú, már nagyon sürgős lenne a dolog… de nem mondhatom, hogy tegyük le és elmegyek pisilni, mert akkor nekem illik majd visszahívnom, ő pedig simán beszél majd még további húsz percet az én számlámra….
Amikor végre sikerül megszabadulnom, akkor derékszögben rohanok a WC-re, mint valami prosztatabeteg öregember.
A munkahelyi telefon sem sokkal jobb. Ha kolléga hív, akkor ugyebár többnyire munkáról van szó, vagyis elbasztam valamit, amit ki kellene javítani, ki hall ilyesmit szívesen, bár ez legalább gyors és lényegre törő. Van, hogy a kolléga csak pletyka végett hív, az persze jó :-)
Na de, amikor ügyfél hív! Eleve az az első, hogy szegény ügyfél többnyire nem is tudja, melyik hivatalt kéne hívnia, és teljesen rossz hivatalt hívott (minket). Ezt nagyon sajnálom, sok hivatal van, minden ügyfél reklamáljon az országgyűlési képviselőjénél. Na szóval mikor rájövök, hogy nem minket kellett volna hívnia, akkor megkérdi, hogy de hát kit hívjon akkor?
Na és itt az első baj! Mert egyrészt, az esetek 50 %-ánál nem tudom fejből. Másrészt, nekünk nincs internetünk a munkahelyen (2018, hahó!) – így ahelyett, hogy felütném a Google-t, bepötyögném az ügyfél baját és mintegy 30 másodperc múlva pontosan meg tudnám neki adni, hogy melyik hivatalt, sőt melyik telefonszámot hívja, csak állok, mint szarvas a reflektorfényben, és nyögdécselek, hogy most vajon mit mondjak??! Hogy az egyik állami hivatal nem tudja, hogy az ő bajával melyik másik állami hivatal foglalkozik? Tehetek én róla, hogy évente átszervezik a közszférát? Tessék az országgyűlési képviselőjénél reklamálni…
Az még rosszabb, ha hozzánk tartozik a baja, de nem a mi osztályunkhoz. Akkor keresgélhetek a belső telefonkönyvben, hogy vajon kihez? Nagy nehezen megtalálom, megadom neki a telefonszámot, aztán tíz perc múlva visszahív, hogy nem veszik fel azt a számot. És??? Attól én még nem fogok érteni az ő bajához, pikkpakk varázsütésre…
Szóval, az ügyfélnek sem jó, nekem sem jó. Nekem ráadásul elvett félórát a munkaidőmből. Egy darab ügyfél!! Aztán lebaszik az ostoba főnököm, hogy miéééért csak x db aktával végeztem ma? Hát, talán ne vegyük fel a telefont?…
Az ügyfél jobban járna, ha amúgy 1970-es évekbeli módon papírlevelet írna, tértivevénnyel, ajánlva, akkor tutira kapna helyes választ, igaz, csak hetek múlva. De még mindig csomóan arra hivatkoznak, hogy „kérem, én felhívtam az X hivatalt, és ott azt mondták….” Szó elszáll, írás megmarad, de hiába is mondanám ezt.
Persze tud hasznos is lenni a telefon. Felhív, akivel épp találkoznék, hogy késik öt percet, akkor rögtön megnyugszom. Vagy felhív a futár, aki az unokaöcsikém ajándékát hozza, hogy rögtön itt van. Vagy felhív az Alexandra könyvesbolt, hogy tényleg két példányt akartam-e rendelni a Szakadékból? :-) (Megtörtént.)
De összességében jobb szeretem az sms-t, vagy mailt. De van, aki utál írni, és inkább telefonál. Bogi például ilyen. Ha ő hív, többnyire őt is fel szoktam venni, mert nem húzza hosszan, max. 15 perc után befejezi, mert három gyereke van, általában mindig épp siet valahonnan valahová, és ekkor szokott felhívni. Meg Boginak olyan kellemes a hangja, hogy szívesen hallgatom :-) Én többnyire mailt írok neki, ő meg felhív, persze a három gyerek mellett nincs ideje, sem energiája leülni és fogalmazgatni, így inkább csörög.
Hála a jó istennek, a lakás tulaját is mostanában sms-ben értesítem, hogy „hahó, megyek ma fizetni”, és ő sem hív vissza, hanem sms-ben válaszol (vagy nem is válaszol, csak hallgatólagosan tudomásul vette, mint Mr. Theo). Ez a legjobb.
Tehát ez a helyzet a telefonnal. Tulajdonképpen mindig összeugrik a gyomrom, ha csörög, hogy „Úristen, mi történt?!” Talán még bennem vannak a gyerekkori emlékeim, az 1980-as évekből, amikor még a telefon valami nagy hírt – jót vagy rosszat – jelentett. Megszületett az unokaöcsi, elütötte a dédpapit a kamion stb., és nekem mindig a rossz lehetőség ugrik be, és emiatt stresszelek. Aztán persze meglátom, hogy mondjuk Öcsém az, és rögtön megkönnyebbülök.
Ja, a legrosszabb telefonálókat még nem is említettem. A biztosítók meg bankok, akikkel soha semmi dolgom nem volt, de felhívnak, és tukmálni akarnak rám mindenfélét. Vegyek fel hitelt, kössek biztosítást stb. Ha rákérdezek, hogy honnan tudják a számomat, csak hamukálnak. Legközelebb közlöm velük, hogy rögzítem a beszélgetést, állítólag azt nagyon nem szeretik. Ha még egyszer hív az Erste, ezt teszem, velük ugyanis soha semmi dolgom nem volt, mégis hívtak. De a saját OTP-m is hívott már, és kecsegtetett, hogy milyen jó kis hitelt tudnék felvenni, mire mondtam, hogy nem kell, mire a nő kezdett szemtelen lenni és kérdezgetett, hogy hát hogyhogy nem tudnám mire elkölteni, meg mi az hogy nem kell, mire én letettem. (Majd hülye leszek felvenni egy hitelt, ami momentán nem kell, aztán fizetni nekik a kamatot.) Az OTP különben később számkijelzés nélkül, magántelefonszámról is hívogatott, amit a harmadik alkalomtól nem veszek fel. Állítólag a fidesznyikek is magántelefonszámról baszogatják az embereket, így soha semmiféle körülmények között nem veszek fel magántelefonszámot – akár tukmálós bank, akár Nemzeti Lőrinctulajdonú Pénznyelő Csesztető cég, menjen nyugodtan az anyjába.
Bár lehet, hogy ha egyszer nagyon rossz hangulatomban találnak, az ilyent mégiscsak felveszem, és olyat mondok neki, hogy még a dédunokái is sírva fognak fakadni :-D Szóval, nem ajánlom!!
