Idén nyáron valamiért nem másztuk meg a Badacsonyt, de eldöntöttem, hogy én még az ősszel mindenképpen felmegyek rá. Múlt héten a családi futóverseny volt, jövő hétvégén a Spar futás lesz, maradt a kettő közötti hétvége, amikor ráadásul péntekre egy nap szabim volt betervezve.
Mióta tavaly kitalálták, hogy szabit nem lehet átvinni jövőre, holott akkor épp sok napot bespájzoltam, eszem ágában sem volt szabadságról lemondani. Fatert megkérdeztem, melyik nap akarunk menni (és ha ő nem akart volna jönni, lemegyek egyedül, ahogy már egyszer megtettem). Ő a pénteket javasolta.
Ez jó is volt, mert péntek, munkanap, kevesen utaznak Balatonra, és utána még marad egy teljes hétvégém pihizni!
Hát péntek reggel odagyűltem a Délibe és vártam Fatert. Már a metróban feltűnt, hogy mi ez a rettentő tömeg: mint rájöttem, a vonat 8.00-kor indul, tehát a legnagyobb csúcsban metróztam, ami évek óta nem fordult elő, mivel embertelenül koránra járok :-D Na, ez az egy előnye megvolt. Viszont a pályaudvaron is sok volt az ember! Hát mit keresnek ezek itt?? Most?! Aztán ahogy megláttam az iskoláscsapatokat, döbbentem rá, hogy basszus, ezek osztálykirándulni indulnak! :-( Hát persze, péntek reggel, szeptember, nyilván… Miért kellett Faternak pont a pénteki napot választani! Ráadásul néhány ilyen csapat pont a mi vonatunkra szállt. Balaton, naná.
Fater az istennek sem jött, rácsörögtem, mire közölte, hogy nem aludt el, és szálljak fel a vonatra, mindjárt jön. Felszálltam, helyet foglaltam – iskoláscsapatkák hálistennek nem ebben a kocsiban telepedtek le – de Fater az istennek sem jött, mire újra rácsörögtem, mire vonatindulás előtt pár perccel csak megjött végre. Kiderült, hogy noha kétszáz méterre lakik a pályaudvartól, de megállt a buszmegállóban, merthogy a busz pont akkor jött volna, és várt és várt, de a busz nem jött, így aztán gyalog loholt a Délibe.
Hogy miért kell reggel nyolc előtt, a legnagyobb reggeli csúcsban buszra számítani, amikor nyilvánvaló volt, hogy vagy kimaradt egy járat, vagy már a Moszkván beállt a dugóba, és miért nem lehet azt a kurva kétszáz métert eleve gyalog megtenni, azt nem értem! Mérges voltam.
Egyebekben a vonatút nagyon kellemesen telt, gyönyörű volt az idő, olvastam a Rejtély a színházban-t és megiszogattam a fekete teát. Időben leértünk Badacsonyba 10.40-re, miután a legtöbb iskoláscsapat Balatonfüreden szállt le.
Egyszer már utaztam egyedül Badacsonyba, akkor 12.00-re ért le a vonat és csak 17.00 körül indult visszafelé, öt óra azért sok volt, annyi látnivalót nem iktattam be. Most pedig 10.40-re ért le a vonat és 17.15-kor indult visszafelé. Fater húzta is a száját, mikor ez kiderült, de én tudtam, hogy ez így pont jó lesz. Én ugyanis másfél óra alatt a vasútállomástól felértem konkrétan a hegy tetejére, a kilátóba, míg Fater nálam sokkal, de sokkal lassabban gyalogol – jól megterveztem, hogy mire az ő tempójában egyáltalán felérünk a hegy lábához, fel a hegyre, le a hegyről, palacsintát enni, megnézni a hajóállomást stb., szóval az pont kitölti majd az időt. Sőt úgy terveztem, hogy a hegyen majd egy nagyobb kört teszünk, amit két éve is.
És úgy is lett, ahogy én megálmodtam :-) A vasútállomáson csak vécére mentünk, aztán irány a hegy! Én már a Kisfaludy-házig vezető utat is nagyon szeretem, enyhe emelkedő, de Fater kocsival szeret felmenni, nehogy már annyit kelljen felfelé gyalogolni. Pedig jót tenne a kondijának. Hát most kocsi híján kénytelen volt felmenni :-D Az idő pont ideális volt, sütött a nap, de a levegő kellemesen hűvös volt, bár ahol épp elállt a szél, ott szinte már meleg volt. Árnyékban pedig szinte hideg. Szóval ősz.
Csak az árnyékolt be engem, hogy éppen építkezés folyt az úton, odébb lökték a szőlőket és járdát képeztek az úttest mellett, ami eddig nem volt és nagyon jó, hogy most lesz, de marha hosszú szakaszon munkásokat meg útsimító gépeket kellett kerülgetni, azt meg nemigen szeretem, főleg úgy, hogy látótávolságon belül az egyetlen nő vagyok. Szerencsére azért volt néhány kiránduló rajtunk kívül is.
Jó sok borivó hely akadt útközben, és én eldöntöttem, hogy majd hegymászás után, lesz ami lesz, bort akarok inni! Valami finom muskotályt. Annak is ezer éve, hogy Badacsonyban bort ittam.
Elértünk az erdő aljáig, leültünk pihenni. Megnéztem a térképet. Eldöntöttem, hogy a Ranolder-keresztig megyünk, ott át a hegytetőn és fel a másik oldalon a Kisfaludy-kilátóig. Még így is pont lesz időnk a vonatig, kényelmesen. (Bár Fater kötötte az ebet a karóhoz, hogy van egy 16.06-os vonat is, amit látott a vasútállomáson lévő plakáton, ami igaz is, de én az Elvirában direkt az átszállás nélküli vonatokat szűrtem ki és abban ez nem volt benne, én meg utálok átszállással utazni. Ráadásul 1., csak tíz perccel előbb ért haza, mint az általam kinézett későbbi vonat, és 2., sejtettem, hogy töltünk mi itt annyi időt, ami kitart 17.00-ig.)
Elindultunk felfelé, a „szokott” úton a Kisfaludy-kilátó irányában, ami egy ponton eltért balra fel, sziklás lépcsőkön. Már ez jó félóra volt. Nekem max. tíz perc lett volna, mert a sok lépcsőzés és futás miatt jó kondiban voltam, de Fater ugye nem. Abba kéne hagynia a cigizést is.
Szerencsére a sziklás lépcsők tetején már a hegynek is felértünk a tetejére. Gyönyörű szép erdős rész következett, teljesen követhető turistaúttal. Balra kunkorodtunk, ott volt egy kisebb kilátópont, aztán tíz perc további séta után a Ranolder-kereszt. Itt pihentünk, ettünk, majd tovább indultunk keresztül a hegytetőn. Ez is egy nagyon szép út volt. Az aggasztott mindössze, hogy nem jön-e esetleg vaddisznó, illetve, hogy megtaláljuk-e a jobbra forduló turistaösvényt, ami felvisz a Kisfaludy-kilátóhoz? De az eddigi útkereszteződések is nagyon szépen ki voltak táblázva, és mivel ezt az utat már egyszer megtettük korábban, nyilvánvaló, hogy majd ez a kereszteződés is jelölve lesz.
Végül így is lett, csak jó sokára volt ez. Éles jobbkanyar, majd felfelé, és ott volt a Kisfaludy-kilátó! Ekkor már legalább 13.00 óra volt. A kilátónál pihentünk, Fater elszívott egy cigit, aztán felmásztunk a kilátóba, fotóztunk és indultunk lefelé. Szerencsére még a hegyen belátta Fater, hogy jobb lesz, ha a 17.15-ös vonattal megyünk mégis, mert leszögeztem, hogy bort akarok inni meg palacsintát, és a hajóállomást is meg kell nézni, ehhez képest még bőven a hegyen voltunk és a tempót figyelembe véve 16.00-ig ezekkel nem végeztünk volna.
Rögtön a fenti parkolónál volt egy jó kis borozó, kiírva, hogy van friss must. Hát ebből azonnal vettem két decit, és ott megittam. Roppant hangulatos hely volt amúgy, az időjárás is tökéletes, turista is kevés, ideálisabb körülmény mustiváshoz nemigen van. Csak abban voltam bizonytalan, hogy a mustban végül is van-e alkohol – tehát némileg bornak minősül-e –, vagy nem? Fater állította, hogy van, csak kevés. Én már igen ritkán iszom, de hogy ebben a mustban legyen alkohol, az fontos volt, mert így éreztem azt, hogy ez egyfajta bor.
Azóta utánanéztem a neten és az istennek nem találtam rá 100 %-os bizonyossággal, hogy most van vagy nincs alkohol a mustban, de szerintem inkább nincs. Mivel nem éreztem semmi effélét. De azért isteni finom volt az a must, olyannyira, hogy komolyan gondoltam rá, keresek Pesten is valami borászatot és veszek egy literrel otthonra.
Lesétáltunk az aszfaltúton vissza a helység központjába. Mire leértünk, már fél négy lett, szóval éppenséggel elérhettük volna azt a vonatot, de nem tettük. Fater bement a kisboltba kóláért, én meg a kajás részhez siettem, mert addigra főtt kajára is megéheztem és rántott sajtot rendeltem. A büfés srác rögtön rákérdezett, hogy hasábbal? Mire én, hogy igen.
Ezt rögtön meg is bántam, merthogy annyira nem voltam éhes, az egy adag rántott sajt és utána a palacsinta bőven elég lett volna, de a srác olyan beugratósan kérdezett, hogy rávágtam a választ, mint ahogy a feléd dobott pisztolyt is elkapod ösztönösen (Förtelmes főnökök).
Na de sebaj, a rántott sajt egész jó volt és a hasábkrumpli sem volt rossz, csak sok, de szerencsére Fater visszajött és a telefonját nézegette, én meg megkínáltam a krumplival, és ő szerencsére megette a nagyját, szóval mind jól jártunk, és nem voltam kénytelen azt a nagy tányér frissen kisütött krumplit kidobni a büfé egész személyzete szeme láttára (mert akkor épp az egész kajás részen csak mi voltunk vendégek). Ezután vettem egy lekváros és egy kakaós palacsintát, mert anélkül nem hagyhatom el Badacsonyt.
Utána kimentünk a strandra – ami ilyenkor már nem üzemel mint strand, de nyitva van és oda lehet menni –, amit jól ismerek az Időkép webkamerájáról, mert meló közben néha rá szoktam pillantani merő önkínzásból. Most direkt arra a helyre álltam amit a webkamera vesz, és másnap vissza is néztem magunkat, de mivel a lejátszás gyorsított, hát nem volt egyszerű észrevenni, mert el kellett kapni azt a három másodpercet, ami lett az ott ténfergésünkből.
Ezután a hajóállomásra is kimentünk, fotóztam a hegyet – még mindig gyönyörű volt az idő, napos, és semmi eső –, aztán lassan visszacsoszogtunk a vasútállomásra. A vonat pontosan jött, kevés ember volt rajta, remek helyet találtunk, és egészen hazáig nyugodtan tudtam olvasgatni és nézni a Balatont, anélkül, hogy egy fehérvári átszállással kellett volna stresszelnem magam.
Este nyolcra értünk haza. Én már előző nap elhatároztam, hogy utána ázni akarok a kádban, és fel is tekertem a bojlert, hogy legyen elég meleg víz, de tök fáradt voltam. Legszívesebben azonnal lefeküdtem volna. De ha egyszer elhatároztam, akkor így kell lennie, úgyhogy megindítottam a vizet, néztem egy epizód Agymenőket, míg a víz lefolyt; aztán be a kádba, ott tovább olvastam a Rejtély a színházban-t és közben ittam két deci sört (és hát ettem egy csirkés chipset is… de ez rendkívüli nap volt!) – és csak ezután feküdtem le, de így is jó volt. Nem is én lennék, ha nem feküdnék le marha későn :-D
Szóval jó kis nap volt, örülök, hogy nem engedtem el Badacsonyt: „áh, majd jövőre felmászunk!”, hanem felmásztunk most, ideális körülmények között!
