Hát megvolt vasárnap a nagy családi futóverseny! :-) Eléggé izgultam miatta, de nagyon jól alakult a nap.
Öcsém már vagy két hónapja javasolta, hogy nevezzek be náluk a városnapi futásra, 7 km-re (miért nincs 5 km?) Ő nevezett a 21-re, Ági Zéténnyel szintén a 7 km-re, ha én is neveznék, akkor az egész generációnk indulna.
Nekem tetszett is a gondolat, de olyan izgulós vagyok, tök paráztam, hogy az izgulástól rám jön a hasmenés vagy megfájdul a térdem, úgyhogy először nem is akartam menni, másodszor meg úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha csak a 3 km-re nevezek be. Annyit biztos le tudok futni akármilyen körülmények között.
De a 3 km rajtja 9.00 volt, nekem a lakástól Öcsémékig másfél óra az út, plusz átöltözni és kimenni a versenyre, tehát marha korán kellett volna indulnom és még korábban felkelnem. Különben is, bakker, rengetegszer futottam már 7 km-t, sőt 10,6-ot is, nemigazmár, hogy betojok ettől a távtól… Így aztán csak beneveztem online én is a 7-re végül.
Amúgy készülgetek a Spar 10 km-re, ami szeptember végén lesz, ezért már többször futottam mostanában két Szigetkört, így annyira azért nem aggódtam…. de azért kicsit mégis :-D
Tépelődtem, kontaktlencsében menjek-e vagy nem. Már futottam lencsében, de ha hajnalban berakom, oda másfél óra az út, vissza is, az már 3 óra, plusz a futás, plusz utána még biztos együtt leszünk egy kis időt, szóval jó sok óra – úgy terveztem, lencsét teszek be, de viszek szemüveget meg tokot meg folyadékot, hogy x óra után kivegyem.
De ez a gondom megoldódott szombaton este, mert aznap – direkt jó sokáig lencsében voltam, hogy szokjam – amikor este nekiálltam kiszedni a lencsét, azt hittem, megőrülök, úgy csípett valami! Hát kiderült, hogy nagyon okos módon rettentő alaposan kezet mostam, de azt már nem vettem észre, hogy a bioszappanból valamennyi a körmöm alá ment, és így próbáltam kivenni a kontaktlencsét. El lehet képzelni, milyen érzés volt, ahogy ez a szappan csípett… Nagy nehezen a lencsét kivettem, de a szemem égett, mint a fene. Így vasárnap kontaktlencséről szó sem lehetett. (Lehet ám, hogy ezt a tudatalattim intézte így ;-)
Csütörtökön futottam 10,6 km-t, pénteken nagyon erős emelkedőn tettem egy kis kirándulást, szombaton pihengettem, így készültem a vasárnapra. A reggelem jól alakult, kávézás, reggeli, lábborotválás, minden simán ment. Időben indultam, útközben ittam meg a fekete teát – az utolsó adag koffeint –, amit nem akartam még otthon inni, mert akkor utazáskor kell pisilnem tőle, de túl későn sem, hogy a vízhajtó hatása már biztosan kimenjen a rajtig, hogy ne kelljen a versenyen pisilnem.
Így viszont az a vicces helyzet állt elő, hogy még Öcséméknél jött ki a vízhajtó teahatás, vagy háromszor kellett pisilnem, de ők már ismernek, nem (nagyon) röhögtek.
Remek volt találkozni a rokonsággal. Főleg Zétény tetszett nagyon, hisz ő még mindig új rokon és mindig egyre szebb, nagyobb és okosabb :-) Már teljesen kisgyerek-formája, van, jár, sőt jön-megy, szavakat mond, alkalomhoz illő arckifejezései vannak, és amikor meglátott engem, nem rémült meg, pedig reggel volt. Imádom a kölyköt :-) Komoly és figyelmes, de mégis huncut és jókedvű ugyanakkor, a legideálisabb unokaöcsi, akit csak kívánhatnék magamnak.
Tesómék megkínáltak második reggelivel, ami jól jött, mert az otthoni óta már eltelt egy csomó idő (= utazás), de azért sokat zabálni sem akartam volna. Míg én csócsáltam, Öcsém átöltözött és bemelegített, Zétény le-föl járkált, Ági szintén bemelegített.
Aztán Öccs elindult, mert az ő félmaratonja 10.00-kor rajtolt, míg a mi futamunk csak 10.20-kor. Az ő lelépését követően végre én is rászántam magam az átöltözésre (de csak a fürdőszobában, hogy Ági és pláne Zéti ne lássa a szétfolyó hájamat), összegumiztam a hajamat, feltűztem a rajtszámot, zsebre tettem egy tízes csomag zsepit, és előszedtem a 3 decis vizespalackot, amit mindig viszek magammal versenyre és közvetlenül a rajt előtt megiszom. Így a verseny alatt nem kell megállnom frissíteni, viszont ez a víz még nem ér le a hólyagomba célbaérkezés előtt, tehát ideális. Most viszont Zétény meglátta a palackot és rögtön megfogta, azzal járkált tovább, nagyon tetszett neki, rágogatta és ki nem engedte a kezéből :-)
Ez nagyon megható volt (mostantól a palackon ott lesznek Zéti hullámai!), de nekem vissza kellett szereznem, mert nem volt másik palackom… 15 hónapos kisgyerektől visszavenni valamit, amire már egyszer lecsapott, hajaj… Végül Ági javasolta, hogy próbáljam meg más játékkal elterelni a figyelmét, és mikor arra lecsap, elszedni a palackot. Így is lett.
Mire mi is elindultunk, már egész vidám voltam. Éreztem, hogy nem kerülget a hasmenés, a nap szépen sütött, de a levegő elég friss volt, és a családtagok miatt jól éreztem magam. A verseny helyszíne kb. 10 perc séta volt a háztól, simán odaértünk. Ott Ági és Zétény előrementek, mert a versenykiírás szerint a babakocsis futókat tíz perccel előbb indítják, én pedig még elszaladtam a verseny előtti kötelező utolsó pisilésre.
Olyan ideálisak voltak a körülmények, hogy a mobil WC előtt szinte sor sem volt. Hja, ez nem a Vivicittá, hálistennek :-) A 7 km-en 115 előnevezett versenyző indult, plusz még akik a helyszínen neveztek be – gondolom, kb. 130 ember lehetett összesen. Az volt a tervem, mint a nagy városi versenyeken, hogy majd én szép kényelmesen indulok, kocogva, és csak a 3. kilométertől kezdek rákapcsolni, amikor azok, akik az elején előrerohantak, már kimerültek és lemaradnak meg belesétálnak.
Pontosan 10.20-kor indult a futamunk, és Ágiék sem indultak korábban, mert a babakocsisokat végül mégsem indították korábban, valamiért. De én nem is figyeltem rájuk ekkor, mi csak úgy elrohantunk, onnantól kezdve az útvonalat meg a mezőnyt figyeltem.
Hát a mezőny elrohant, mint a veszedelem, egyszer csak azt vettem észre, hogy húsz-harminc ember előrerohant, én meg valahol hátul vagyok lemaradva és alig pár ember van körülöttem. Basszus!! A nagy versenyeken itt hátul több százan vagyunk, akik közül még nem is én vagyok a leglassabb! Igyekeztem ezért kicsit rákapcsolni. De nem volt könnyű: ekkor döbbentem rá, hogy a bemelegítésem kimerült némi karkörzésben meg guggolásban, és elmulasztottam mondjuk futni pár száz métert, amit egyébként szoktam, de most a körülmények úgy összezavartak, hogy ez kiment a fejemből.
Azért igyekeztem tartani a tempót és nem utolsónak lenni. (Vagyis nem fordultam hátra, hogy nézegessem, mennyien vannak mögöttem, elég baj volt, hogy egy osztálynyi ember így lehagyott már az első kilométeren.) De egyébként jó kis verseny volt! Kisvárosi utcák, ahol önkéntesek meg közteresek – vagy polgárőrök? – biztosították az útvonalat, a kanyarokban lila krétával jelölték, hogy merre kunkorodjunk (megnéztem a pályavideót, de izgalmamban fel se tudtam volna idézni). A nap sütött, a levegő pedig már nem volt annyira friss, mint mikor elindultunk a háztól…. Kissé melegebb volt… Szomorúan gondoltam bele, hogy mégiscsak ujjatlan pólót kellett volna vennem. (És rövidnadrágot, ha az összes többi résztvevő vak lett volna.)
Az első kilométer bizony eléggé kimerített, a kellemes környezet ellenére. A 2.-ra már úgy-ahogy belemelegedtem. Próbáltam tartani a tempót. Előttem futott többek között egy babakocsis apuka, valahol messzebb elöl pedig egy babakocsis anyuka (nem Ági), aki roppant gyors volt. Hogy lehet úgy száguldani babakocsival?!
Hosszú egyenes szakasz jött – enyhe emelkedővel, hát itt belesétáltam, mert éreztem, ez talán gyorsabb, mintha futnék –, aztán tettünk egy hurkot egy kisebb kertvárosi telepecskénél. Itt volt a frissítőpont! Én ugyan nem ittam, de jó volt ezt látnom, mivel ez a féltávot jelentette, valamint itt többen is megálltak inni. Én nem, vagyis ezeket az embereket lehagytam, ami – még ha később majd visszaelőznek is – pillanatnyilag sikerélmény, ami pozitív hatással van rám.
Ezután visszafordultunk a hosszú egyenes szakaszra, az emelkedőbe most is belesétáltam. Emelkedő után Tesóm jött szembe, és rám ordított, hogy „Hahó!”, amit igen jól tett, mert különben nem vettem volna észre :-D A 21 km-es mezőny már beért minket, és Öccs határozottan jobban bírta, mint én. Na ez nem kunszt…
A 4. km után valahogy több erőm lett. Éreztem, hogy a táv nagy részén túl vagyok, nem vagyok kimerülve, bírom, már visszafelé futunk, és már egy-két embert kezdtem lehagyni. Jóval előttem a vékony gyors babakocsis anyuka továbbra is gyorsan futott, és utána két kék csaj (mármint kék pólóban) – akiket kezdtem beérni. (Számomra) gyorsan futottak, de én tartottam a tempót és egyszer csak ott voltam a nyomukban. Rátapadtam a kék csajokra, közben eljött az 5. km. Ez már nekem jó volt. Bár már fáradtam, de éreztem, hogy van még bennem erő és menni fog! A kék csajok egyike elkezdett lassítani. Na, ez már fárad… Végül is egész belassult, a másik is lemaradt, és én megelőztem őket. Hurrá! :-) Most már a babakocsis szuperanyu volt előttem. (Nem Ági.) Úgy gondoltam, ha rátapadok, akkor az ő gyors tempójával egész hamar célba érünk, és jobb időt érek el, mint egyedül futva.
Azonban a 6. km-nél a szuperanyu megállt, valszeg kikötődött a cipőfűzője. Hát innen „egyedül” futottam tovább. Sasoltam az előttem futókat, és résen kellett lenni, mert sokkal ritkásabb volt a mezőny, mint amihez szokva voltam, nem voltak előttem százötvenen, csak heten, és vigyáznom kellett, el ne tévedjek, mert itt a vége felé kicsit kunkori volt a pálya, egy kanyar jobbra, egy kanyar balra, féltem, hogy másik utcába fordulok be és akkor végem. De találtam egy fehér pólós lányt, aki kb. az én tempómban nyomta, őrá tapadtam. De már elég fáradt voltam… Na végre elértünk a térhez, de hol van itt a cél? Ja, hogy végig kell futni a tér mellett, és nagy balkanyarral be a célkapuba! A nagy balkanyarnál durván rákapcsoltam és meg is előztem a fehér pólós csajt, átzuhantam a célon, megálltam, lihegtem. A nyakamba akasztották az érmet, én meg felmarkoltam egy pohár vizet és megittam, és vártam, hogy Ágiék célba érjenek.
Néztem jobbra a célkapu felé – Ági valami olyasmit mondott, hogy 1 órán belül szeretné lefutni – vártam, vártam, de semmi, egyszercsak balról megszólalt mellettem Ági. Hát ők már beértek előttem! Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől, mert nem láttam Ágit verseny közben, ezért szentül hittem, hogy valahol mögöttem lehet. És kicsit elkámpicsorodtam, hogy 25 kg babakocsit tolva is ennyivel gyorsabb, mint én. De annyira nem kámpicsorodtam el, hisz évek óta tisztában vagyok vele, hogy nem futok valami gyorsan, igazi száguldást max. 3 km-es rövidebb távokon tudnék produkálni.
Elindultunk hazafelé, tépelődve, hogy várjuk-e meg Öcsémet, aki valamikor mostanában kell hogy átfusson a célkapun a 3. körére. De sehogy sem tudtuk kiszámítani, hogy ez kb. mikorra várható, így inkább mégis hazaindultunk. Utóbb derült ki, hogy csak még 6 percet kellett volna várnunk erre.
Nekem útközben jutott eszembe, hogy az ingyenes sör- és kávékuponomat a nagy izgalomban elfelejtettem beváltani, és Ági biztatott, hogy menjek vissza, de olyan hülyén éreztem volna magam („Ácsorogjatok csak itt a tűző napon a 15 hónapos gyerkőccel, míg én elmegyek kávézni és SÖRT inni!”), továbbá attól is féltem, hogy esetleg nem találok haza :-D Így mind mentünk.
A házban lezuhanyoztam, Ági ebédet csinált, zuhany után pedig őriztem Zéténykét, aki a kertben játszott. Hát, én nem vagyok valami nagy kisgyerek-szakértő, így inkább csak pásztorkodtam, nehogy baja essen, például felkapja egy sas és elrepüljön vele :-D Tök édes volt, néha elmélyülten sasolt ezt-azt, néha meg az egyik növénytől a másik bokorig ment és mondogatta, aminek tudta a nevét. Paprika, paradicsom, valamint egy „hami”, ami egy elszáradt bokor volt és nem értettem, mit akar ezen meghamizni, de később Öcsém elmondta, hogy az málna volt, mielőtt elszáradt. Szóval megjegyezte a nevét, és hogy finom volt! Tovább az almát is tudta. Egy nagy, kövér körte leesett a fűbe, azt is meglátta és azt mondta, hogy „alma”. Tényleg úgy nézett ki, mert nem volt klasszikus körte formája. Gondoltam, tanítom kicsit a porontyot és mondtam neki, hogy nem, picim, az körte! Nem tudom, rögzült-e :-)
Ági önkioldóval fotókat is csinált, mert a nagy izgalomban azt is elfelejtettük célba érkezés után a verseny helyszínén. Magunk közé vettük a töpörtyűt. Ágiról jó képek lettek, rólam szo-szo, Zéti pedig boldogtalanul fintorgott, mert a szemébe sütött a nap.
Később befutott Öcsém is, nagyon elégedetten az eredményével. – Az már csak másnap derült ki, hogy a korosztályában a harmadik lett!, de sajnos nem várta meg az eredményhirdetést, hanem hazajött, mert ő sem hitte volna, csak az eredménylisták alapján derült ez ki. Baromi büszke voltam rá, noha rájöttem, nem is meglepő, hisz nagyon jó kondiban van, és ez nem egy százezer fős verseny, szóval várható is volt, hogy akár helyezést is elérhet! :-)
Kész lett az ebéd, pár percre rá befutott Fater is. Mikor belépett, Zétény már az etetőszékében volt, és rögtön örömmel mosolygott rá, integetett és papát mondott, és egész délután nagy szeretettel viselkedett Faterral :-) Én eléggé pislogtam, bár inkább csak viccesen, mert ugyan Zétény engem is rokonszenvvel fogadott, de nem ilyen széles és lelkes mosolygással. De hát 15 hónapos, nem várom el, hogy úgy csináljon, mintha odalenne értem, ha nem (annyira); nyugodtan szeresse csak azt, akit akar; és a fő, hogy együtt voltunk mind és jól éreztük magunkat. Zéténykét különben is annyit simogattam és puszilgattam, hogy akár torkig is lehetett volna velem.
Az ebéd szuper leves és még szuperebb palacsinta volt. A palacsinta, hálistennek, vastag tésztájú, ami jó, mert különben nem három, hanem tizenhárom darabot faltam volna fel. Ebéd után kicsit kiültünk beszélgetni a teraszra, utána Zéti álmos lett és Ágival elmentek szunyálni. Mi többiek addig tettünk egy kört a környéken.
Miután hazaértünk és Ágiék felébredtek, elmentünk a közeli cukrászdába, ahol 20 % kedvezményt adtak a futóverseny résztvevőinek :-) Viszont a cuki már teljesen ki volt fosztva, nem nagyon volt olyan süti, amire úgy igazán vágytam volna, de mivel semmi akaraterőm nincs, egy Sacher-tortát azért felfaltam. – Zétény a cukrászda kertjében is le-föl járkált és mindent megnézett.
Utána tettünk még egy kört a környéken, most már Ágival és Zétivel, akik az első kör idején aludtak. A töpörtyű most is részben gyalog tette meg a hazafelé vezető utat, a kis lábait szaporán szedve és minden érdekes dolgot megnézve :-)
Én úgy elfáradtam az 5.00 órás kelés, izgalom, utazás, futóverseny, tűző nap és egész napos friss levegő miatt, hogy kora délutánra már majd’ leragadt a szemem. Öcsém kávéval is kínált, de tudtam, ha megiszom, akkor meg nem tudok majd aludni este és másnap meló. Ezért kivételesen még annak is örültem, amikor vége lett a napnak, holott nagyon jól éreztem magam, de tisztára elálmosodtam. És kicsit meg is fájdult a fejem (a tűző naptól?), ezért a direkt ez alkalomra vett 3 %-os sört itthon végül mégsem ittam meg, csak megnéztem a Tizenkét dühös embert és lefeküdtem.
