Hú de rég meg akartam írni ezt a posztot… De most végre itt az idő! :-)
Észak-Korea és Szaúd-Arábia a két „kedvenc” országom… Más-más okból, de rettenetesnek tartom mindkettőt, soha nem mennék oda, viszont érdekes módon – vagy pont ezért? – nagyon érdekel mindkettő és elég sokat olvastam már róluk. Mikor tavaly karácsonyra Alexandra könyvutalványt kaptam, úgy éreztem, itt az alkalom, hogy megvegyem végre a Lány hét névvel c. könyvet, amit egy Észak-Koreából menekült lány írt, és már rég szemeztem vele, de eddig egyszerűen nem mertem elolvasni.
Hát most megrendeltem! Átvételkor volt némi vita, mert az Alexandra nem óhajtotta elfogadni a saját könyvutalványát online rendelés esetén (pedig csak emiatt rendeltem tőlük), de kicsit ordítottam a sráccal és akkor már elfogadták :-D Ennyit az Alexandráról…
Nagy várakozással kezdtem olvasni a könyvet. Kicsit lekonyultam, mikor láttam a fülszövegből, hogy a szerző 17 évesen szökött el Észak-Koreából… Vazze, engem pont az érdekel, hogy milyen ott élni; hát most majd miről szól a könyv? - Ez nagy tévedés volt tőlem, mert életem egyik legizgalmasabb könyve lett. Nagyon szégyellem, hogy egy ennyire komoly témájú könyvre azt kell írnom, hogy izgalmas, de tényleg így van. Először februárban olvastam el, aztán júniusban és most év vége felé harmadszor is!
A szerzőnek tényleg 7 db neve volt, ahogy a menekülés során folyton újabb álneveket kellett felvennie, én maradok a Minjongnál, mert ez volt az eredeti.
Az első nagy meglepi rögtön az volt, hogy Észak-Koreát úgy képzeltem el, mint egy egész országra kiterjedő koncentrációs tábort, ahol mindenki éhezik és nyomorog. Ezzel szemben egyáltalán nem így van – legalábbis Minjong fiatalkorában –, csomó embernek egész elviselhető élete volt, kb. mint ahogy nálunk az 50-es években sem volt mindenki az ÁVH börtöneiben, hanem sokan éltek úgy, mint Szösziék, napközben laza meló, hétvégén pedig mozi és tánc…
A másik, ami meglepett, hogy korrupcióval szinte szó szerint mindent el lehet ott intézni. Ha van pénze az embernek, a rendőrtől kezdve a határőrig gyakorlatilag mindenkit le lehet fizetni. Ezt ki hitte volna? Persze érthető, az ottani ’fizetések’ függvényében, de én addig azt gondoltam, egy észak-koreai rendőr az kb. egy Robotzsaru.
Minjong leírta a gyerek- és tinédzserkorát, ami már eleve nagyon érdekes volt. Főleg, hogy ő viszonylag kevés megpróbáltatáson ment át. Az éhezéseket például látta és nagyon szívszaggatóan le is írta, de az ő családja nagyjából megúszta ezt. A papája feketén üzletelt, mint olyan sokan, és ez jól is ment neki, csak aztán egy szép napon elkapták, lesittelték, összeverték, és a kórházban végül öngyilkos lett :-( - Na, ezért rossz egy ilyen társadalom: jól elvagy, kihasználva az általános korrupciót, de egy nap úgyis biztosan megszívod. Én inkább egy kiszámíthatóbb helyen élnék, pl. Norvégiában.
Mivel az öngyilkosságot nagyon, de nagyon rossz szemmel nézik Észak-Koreában, és az öngyilkos családja is megbélyegződik, ezért a mama komoly pénzekkel lefizette az orvost, hogy valami mást írjon be a halál okának a halotti bizonyítványra. Ez hihetetlen, hogy ezt el lehetett intézni! De sikerült, így a család megmaradt tagjait nagyjából békén hagyták.
Minjong szülővárosa, ahová aztán több költözés után visszaköltöztek, a kínai határ melletti Hjeszan, amit csak egy nagyon-nagyon keskeny folyó választ el Kínától. Én korábban azt hittem, hogy egy ilyen határfolyót ezerrel őriznek, olyan kerítésekkel, mint a Jurassic Parkban…. De nem, sőt olyan nyugodtan mászkálnak át az emberek csempészkedni és vissza, mint ahogy én a Lánchídon sétálok át. Esetleg megkenik a határőröket kicsit, és kész. Mikor erről először olvastam – még egy korábbi könyvben –, leesett az állam.
Minjong arról is írt, hogy milyen király élmény volt Phenjanba utazni, micsoda szuper hely az és mekkora a bőség. Ez azért fontos, mert egyes nyugatiak, akik elutaznak katasztrófaturistáskodni Phenjanba, utána nagy pofával hirdetik, hogy mit izgulunk, Észak-Korea tök rendben van, hisz Phenjan olyan, mint egy kicsit lepukkantabb 70-es évekbeli szovjet város. Ami igaz is, csak azt nem tudják, hogy Phenjanban konkrétan az elit lakik, a legmegbízhatóbb párttagok, és már ahhoz is külön engedély kell egy vidékinek, hogy oda látogasson. Mintha egész Magyarországot a Vérhalom tér alapján ítélnénk meg…
Ezenkívül volt szó még az illegális piacokról, dél-koreai becsempészett zenékről és filmekről (ezt se hittem volna még soha), és hogy Minjong elhatározta, hogy még 18 éves kora előtt majd átmegy Kínába a folyón át, mert utána már felnőttnek számít és ez bűncselekmény természetesen.
A könyv első része valóban azzal ért véget, hogy egy szép téli napon átsétált Kínába, azzal, hogy ott marad pár napot, aztán majd visszajön.
A kínai oldalon a mamája egyik kínai üzlettársához ment, aki elvitte a Kínában, egy nagyvárosban (Senjang) élő rokonokhoz, és Minjong ott lakott egy ideig és tök jól érezte magát a szokatlan bőségben, kaja, tiszta víz, fagyi stb., mígnem a mamája rátelefonált, hogy ne is jöjjön vissza, mert a választások miatt összeírás volt, keresték őt is és nem volt meg, és mivel közben már betöltötte a 18-at, így komolyan elővennék, ha visszatérne Észak-Koreába.
Hát innentől kezdett a könyv még izgalmasabbá változni. Ott állt 18 évesen a távoli rokonoknál, idegen országban, kínaiul alig tudva, illegálisan. Én korábban azt gondoltam, hogy aki már átjutott a határon, az megérkezett a mennyországba, totál szabadság van, hiszen kijutott Észak-Koreából, de ez sem így van, mivel a köcsög kínaiak csont nélkül begyűjtik és visszaküldik az észak-koreai menekülteket, szóval Kína sem éppen a tökély szegények számára.
Ezután jött két év, amit Minjong a rokonoknál töltött, kínaiul tanulva, de a helyzet persze mindenki számára egyre nyomasztóbb lett idővel. Végül a rokonok azt találták ki, hogy menjen feleségül egy gazdag kínai család fiához, akkor majd lesz pénz és új kínai személyi igazolvány is. De ez a gazdag kínai család és a srác is elég antipatikus volt, és Minjong úgy látta, totál zsákutca lesz az egész, és egyáltalán nem erre vágyik, így egy szép napon egyszerűen megpattant a rokonoktól, és nekivágott a városnak full egyedül.
…. Én ezen a ponton bevallom, a szívemhez kaptam, hisz én még Szegedre is izgulva utazom le egyedül…
Először is megpróbált munkát találni, és természetesen elsőként egy „masszázsszalon” madámja talált rá, és már simán befogták volna kurvának, amikor igen leleményesen meglépett onnan. (Asszem, ezen a ponton kezdtem komolyan csodálni ezt a lányt.)
Másodszor talált rendes melót egy étteremben, ahol szállás és ellátás is volt, és így, hamis kínai névvel, szép nyugodtan úgy-ahogy eléldegélt. De persze folyton titkolnia kellett, hogy észak-koreai. De – az időrendet most keverem, mert a könyv kölcsön van adva és nem tudok puskázni belőle… – végül is nem bírta ki és a legközelebbi barátainak elmondta, hogy észak-koreai. És valamelyik kedves barát ezt persze befújta a rendőrségnek, úgyhogy Minjongot szépen bevitték a zsaruk és nekiálltak faggatózni.
Keresztkérdéseket tettek fel a kitalált kínai személyazonosságáról – én már a 2. kérdésnél lebuktam volna –, és tollbamondás volt, meg újságcikkeket kellett felolvasnia, hogy meggyőződjenek róla, hogy valóban kínai-e, és mindezt úgy, hogy 20 db zsaru állt a szobában. De ő addigra már olyan szinten tudott kínaiul, hogy sikeresen átment ezen a teszten, így végül azt gondolták, hogy valaki hamisan jelentette fel, és elengedték. (Ennél a fejezetnél leizzadtam az izgulástól.)
Itt kiderült, hogy a kínai zsaruk tkp. vadásznak az észak-koreai illegális menekültekre, így Minjong azt találta ki, hogy a rendőrség közelében fog lakást bérelni, mert ott tutira nem keresi majd senki, és így is lett. Én nem lettem volna ennyire bátor/vakmerő…
Hm, arra emlékszem, hogy ezek után Sanghajba költözött és felvette a kapcsolatot az Észak-Koreában maradt családjával, de most bizisten nem emlékszem a sorrendre…. A lényeg, hogy a nyelvtudásával már jó kis állásokat tudott szerezni és normális fizetése lett, de a rendőrségi sztori után jobbnak látta Sanghajba költözni. Szerzett hamis kínai igazolványt (egy újabb név), és megpróbálta megtalálni a családját, oly módon, hogy ő maga is kutatott utánuk, meg ugyanakkor felfogadott egy bűnöző jellegű csoportot is, hogy valamelyikük biztosan célba érjen. Végül megtalálta a mamáját és az öccsét a régi városban, a kínai határfolyó partján, és tudtak is találkozni pár percre – az öccs jött át a folyón a kínai oldalra –, de ezzel egyidejűleg a bűnöző banda is bejelentkezett, hogy ők is elvégezték a munkát és kérik a pénzüket, ami Minjongnak kb. az összes megtakarított pénze volt, úgyhogy most nem is emlékszem, hogyan vágta ki magát ebből a helyzetből – talán a Kínában élő rokont kérte meg, hogy fizessen a bűnözőknek, amit ő majd törleszt. Szerencsére abban a pár percben egy mobiltelefont át tudott adni a tesójának, és így legalább beszélni tudtak ezentúl a mamával és tesóval, ami mégiscsak szuper dolog.
Ezek után visszatért Sanghajba, ahol amúgy lett egy komoly kapcsolata egy dél-koreai pasival. És úrrá lett rajta az érzés, hogy OK, ő elvan itt Kínában, de mégiscsak illegálisan, bármikor lebukhat, és jó lenne Koreában élni. (Megjegyzem, én el nem bírom képzelni, hogy lehet egy másik országban egy darab hamis személyivel élni évekig úgy, hogy nem bukik le az ember?) Az időközben kiderült számára – én ezt már tudtam –, hogy Dél-Korea befogadja az észak-koreai menekülteket és megadja az állampolgárságot. Csak oda kell jutni!
Na itt jött a következő gubanc… A Kínában illegálisan élő észak-koreaiaknak van mindenféle bejáratott menekülő útjuk, van, aki Thaiföldre megy, van, aki Mongóliába, ezek az országok nem adják ki őket, és onnan már mehetnek Szöulba. Minjong is utánanézett ezeknek és végül szerintem nagyon okosan úgy döntött, hogy egyszerűen vesz egy repülőjegyet – asszem – Bangkokba, szöuli átszállással. Ez ugyan kicsit bonyi helyzet, de a lényeg, hogy ott legyen a szöuli reptéren, és akkor majd menedékjogot kér! Pofonegyszerű ötlet, de persze csak úgy járható út, ha már rendelkezik az ember valódi(nak látszó) kínai okmányokkal.
Így is történt, Minjong megérkezett a szöuli reptérre és menedékjogot kért. Ezen a ponton azt hittem, a könyv elérkezett a happy endhez, de nem!
Itt ugyanis már azt nem akarták elhinni neki, hogy valóban észak-koreai. Hisz addigra már jó állása, fizetése volt, elegáns cuccai voltak és úgy festett, mint egy kínai nő, aki Dél-Koreába akar telepedni, mivel ott mégiscsak kellemesebb valamivel. Jött egy csomó kihallgatás, aztán egyfajta gyűjtőfogházba küldték a csajt, ahol más észak-koreai menekültek voltak, némelyik egészen durva arc (mint egy sitten), a legtöbben pedig sokkal keményebb dolgokat éltek át, thaiföldi börtönöket meg hasonlókat. Hosszú kihallgatások következtek, amikor ezerszer leíratták vele az összes gyerekkori élményét, helyszíneket stb., és végül nagy nehezen elhitték, hogy tényleg észak-koreai.
Ezután jött a Befogadás Háza, ami egy remek intézmény szerintem, ahol az észak-koreaiakat kvázi egy kurzus keretében felkészítik a kapitalizmus és a dél-koreai élet kihívásaira.
Ezután Minjong kapott állampolgárságot, valami kezdő tőkét és lakást Szöulban. De még ezzel sem volt itt a happy end, mert Dél-Koreában iszonyú kemény verseny van a jó állásokért, mindenhez egyetem kell, ami neki nem volt, ráadásul a pasijával is szakítottak időközben.
De ez még hagyján, mert Minjong kitalálta, hogy a mamáját és az öccsét is ki kéne menekíteni Észak-Koreából, hadd legyen együtt a család, és ott élni amúgy sem egy életbiztosítás. Nekifogott megszervezni a menekítést. (Újabb izgalom!!) A mamája nagy nehezen ráállt, hogy eljöjjön, bár az egész életét, rokonait hátra kellett hagynia, és ez nem volt könnyű. (Erre sem gondoltam volna eddig korábban – azt hittem, mindenki kezét-lábát töri, csak hogy elmenekülhessen abból az országból.) Az öccse viszont nem akart jönni, mert már volt egy menyasszonya, és faszán elélt a fél-illegális csempészetből, jó volt neki ott.
Így egy szép napon Minjong visszautazott Kínába, a határfolyó kínai oldalára, és jött a terv, hogy az öccs átkíséri a folyón a mamát. De ez elsőre nem jött össze, mert valamiért fokozott ellenőrzés volt pont aznap éjjel… Másnap sikerült átjönniük. Úgy volt, hogy pár óra együttlét után a tesó visszajön. De jött a telefon a menyasszony családjától, akik valami magas rangú katonák voltak, hogy az öccs vagy jöjjön vissza a nővel együtt, akit átkísért, vagy vissza se jöjjön, mert ha igen, embercsempészettel fogják vádolni.
Így ott álltak totál felkészületlenül, hogy most már az 1 db mama helyett + 1 db öcsikét is ki kell csempészni… Aki ráadásul eleve nem is akart volna elszökni! De most már muszáj volt, hisz a másik alternatíva a sitt vagy a munkatábor.
… Azt hittem, hogy nem lehet fokozni az izgalmakat, míg olvastam, pedig lehet… :-/
A terv az volt, hogy Kína déli részébe utaznak egy nagyvárosba, és onnan Thaiföldre. De a vonatokat nagyon ellenőrzik, repülőről szó sem lehet, így távolsági busszal kellett utazniuk. Ráadásul az öccsnek kölcsön kínai személyit kellett szerezni. És a mama és öccs egy szót sem tudtak kínaiul. Így kellett átbuszozni Kínán, ahol marha gyakran megállították őket a rendőrök és végigellenőrizték a buszt. Csomó ilyen alkalommal improvizálni kellett valamit, hogy megússzák, és megúszták! (Rólam szakadt a víz olvasás közben.)
Végül megérkeztek a dél-kínai nagyvárosba, ahol Minjong egy ellenszenves csempészre bízta a rokonokat, hogy az majd átviszi őket Thaiföldre, és onnan menedékjogot kérve, átjönnek Dél-Koreába. Azonban néhány óra múlva jött a telefon a csempésztől, hogy mamát és öcsit elfogta a laoszi rendőrség; mivel a thaiföldi (vagy Vietnam volt a terv? Passz…) út már nem járható, így Laosz felé mentek, vagyis a csempész csak megmutatta nekik az utat és otthagyta őket a vérbe, és a rendőrök elkapták szerencsétleneket.
Ezért Minjong szépen visszafordult és átment Laoszba, megkeresni a családot. Itt jött egy kis jellemzően balkánias kanyar: a kisváros rendőrségén közölték, hogy itt nincsenek; ekkor végigjárta az összes környező helységet, hogy hol van két elfogott észak-koreai, de simán letagadták őket mindenhol, végül kiderült, hogy ott voltak az első kisváros rendőrségi fogdájában.
Persze minden alkalommal, ahogy Minjong betette a lábát, a zsaruk elvették a nála lévő pénz felét. (Milyen jól járt, más helyeken az összeset elvennék.)
Ezután jött egy hetekig tartó alkudozás, hogy ugyan engedjék már el őket, hadd mehessenek a fővárosba, ahol menedékjogot kérhetnének a dél-koreai követségen. Kimerítő alkudozás volt, anyagilag is, hisz minden egyes alkalommal elvették a nála lévő suska felét. (Azért kibaszott pofátlanok ezek a laoszi zsaruk!). Minjong már totálisan kétségbeesett, amikor egy ott tartózkodó ausztrál turista tök önzetlenül segített neki, pénzzel és erkölcsi támogatással is – ez egy nagyon megható mozzanat volt.
Végül sikerült elintézni, hogy a mamáékat átszállítsák Vientiane-be, ahol viszont még magát Minjongot is kvázi letartóztatták, merthogy ő „bűnöző”, mert illegálisan embereket csempészett az országba. Itt is hosszú vita következett és végül, nagy nehezen, Minjongot elengedték, a dél-koreai nagykövet pedig megígérte, hogy a rokonokat megőrzi és átröpíti Dél-Koreába; ami végül megtörtént ugyan, de csak két hónap múlva, addig sitten őrizték őket.
Szóval valami féléves, délkelet-ázsiai börtönökben töltött időszak után jutott el a szerencsétlen mama és öcsi Dél-Koreába.
Ezek után már azt gondolnánk, hogy most már tényleg itt a happy end, de még mindig nem… Mert a szegény mama és öccs nagyon nehezen illeszkedtek be, főleg a mama, aki egész életében Észak-Koreában élt és viszonylag jól élt, ottani viszonyok között, volt ott „valaki”; itt meg csak takarítási munkát kapott, diploma híján. A tesó pedig főleg csempészésből élt otthon, ami ott totál természetes és elfogadott, míg Dél-Koreában nem annyira, így az öccs egyszerűen azt vette a fejébe, hogy ő visszamegy. Már konkrétan ott is állt a határfolyó partján, amikor szerencsére felhívta Minjongot, hogy ezt bejelentse, és ő másfél órán keresztül beszélt a lelkére, hogy megállítsa, és végül hála az égnek a srác meggondolta magát és inkább visszatért Szöulba.
Hát ezen a ponton volt kb. vége a könyvnek, mondhatni, hogy happy enddel… Minjong a Hyeonseo Lee nevet vette fel és ezen a néven írta meg a könyvet; feleségül ment egy amerikai fickóhoz, amivel nagy nehezen kibékült a mama és a tesó, és ők is úgy-ahogy beilleszkedtek.
Hihetetlenül izgalmas könyv volt, amit mindenkinek ajánlok, és szégyellem tényleg, de sokszor ha a saját életemen valamin elkeseredek, néha direkt erre gondolok és akkor rögtön összekapom magam, mert Minjong kitartása és okossága nagyon inspiráló. Csak elkeserítő, hogy másoknak nincs ilyen szerencséjük, és nem alakul – végül – ilyen jól a sorsuk… Mert ez után volt egy másik hasonló témájú könyv is, amit elolvastam, de azt majd később írom meg.
