A múlt hétvége igazán családcentrikus volt számomra, mind az 5 db közvetlen családtagommal találkoztam, kijárási korlát ide vagy oda :-D Pénteken az ősökhöz mentem, befestettem a mutter haját, aztán megmutattam neki, hogy talál meg filmeket a neten, aztán ettem finom rakott krumplit. Mivel a középső programpont jó hosszan eltartott, marha későn értem haza, és még később feküdtem le, mivel még otthon megnéztem egy filmet, amire most már nem emlékszem, hogy mi volt az.
Szombaton viszont megint korán keltem, mert mentem Öcsémékhez, és hogy hozzájuk kiérjek fél 9-re, nekem már elég korán fel kellett kelnem, tekintettel a hétvégi kávé-reggeli-zuhany-öltözködés tempómra, és a szombati menetrendre, valamint HÉV-jegy vásárlásra az automatából (amire még mindig rászámolok 10 percet – bár már gyorsan megy, de volt, hogy totojázott előttem valaki).
A villamoson kétszer annyian voltak, mint legutóbb a 7.30-as villamoson, érződik, hogy az emberek kezdenek tojni a korlátozásokra. Érthetően.
Sikerült jegyet vennem az automatából. Bár míg azzal tököltem, persze hogy odajött kéregetni a BKK épülete előtt ülő két csöves egyike. A BKK természetesen szarik rája, hogy az épülete előtt csövesek ülnek, akik zaklatják az utasokat.
De az utazás máskülönben remekül zajlott, csak kezdtem érezni az egész hét során összeadódott álmosságot. Valamiért mindennap későn feküdtem le, meló után vagy futottam, vagy vásároltam, aztán mostam, és szinte mindennap megnéztem egy-egy filmet is, így már nagyon vártam a Tesóm által beígért kávét.
De persze még jobban a kicsi töpörtyű látását, aki minden alkalommal okosabb és édesebb :-)
Mindkettő összejött, Tesómék és Zétényke fogadtak, a pici pockot rögtön összepuszilgattam (távolságtartásról ennyit), közben Öccs főzött egy jó erős kávét. Sőt később egy másodikat is. Nagyon égett a pofám, hogy rögtön két kávét is tarhálok, de ennyi kellett, hogy összeálljanak az agysejtjeim és igazán magamhoz térjek. Rövid reggeli házi kenyeret ettünk, játszottunk Zétivel kicsit, aztán kimentünk pakolni a fát.
A mai program ugyanis tűzifa-pakolás volt, hasonlóan a tavalyihoz, csak jobb annál. Tavaly ugyanis a kert másik végéből kellett talicskával pakolni a fát a fáskamrába, de az egyik talicska kereke rögtön kidurrant, így csak egy maradt, ami nem jó. Ráadásul színek szerint kellett szétválogatni a fát, ami nekem nagyon nem ment, és sok időt is vett el (fehér vagy „sárga” fa – hát tök egyformának tűntek közelről.
Most hálistennek csak annyi volt a dolog, hogy a ház mellett feltornyozott fát be kellett cipelni a tél folyamán kiürült fáskamrába. Tehát a távolság elenyésző volt, és most két talicska állt rendelkezésre. Csak annyi volt a dolgom, hogy megtöltsem a fatörzsekkel a talicskákat.
Ez jó fizikai munka volt, de azért nem túlságosan megerőltető, és egy, vagy legfeljebb másfél óra alatt végeztünk vele. A délelőtt fényét emelte, hogy Zéti is kijött a kertbe, hol Ági körül volt, hol pedig hozzánk jött és érdeklődve nézett minket, vagy elfoglalta magát valami érdekessel, amit meglátott és azt elmélyülten nézegette. Én eleinte frászban voltam, hogy amilyen csöndben van, még majd nagy svunggal fordulok meg és eltalálom, de ilyen nem történt. Az imádnivaló pici töpörtyűt még tutujgatni is akadt időm fapakolás közben.
Igen hamar végeztünk a fával – na hálistennek, minden napra ennyi meló elég is volna :-) - és hamar következett az ebéd. Ez isteni puliszka volt, lilahagymával meg tejföllel. Ebéd után Ági és Zéti ledőltek szunyálni, mi pedig Öccsel kint maradtunk a teraszon és halkan beszélgetve sört ittunk.
Viszonylag rég nem ittam már alkoholos sört, és most sokat dolgoztam a friss levegőn, így ez a sör szinte rögtön a fejembe szállt, de azért nagyon kellemesen éreztem magam. Jót beszélgettünk, aztán kijött Ági és csatlakozott. Aztán felébredt Zéti és elmajszolgatott velünk a teraszon egy almát. Közben didergett. Ezért bebugyoláltuk a rókás pokrócába, és én dörzsölgettem a hátát. Kevés aranyosabb dolog van, mint egy pici kétéves, amikor fázik :-) Szerencsére a fázás hamar elmúlt. – Gondoltam, hogy kávét vagy sört ajánlok neki fázás ellen, de erről végül letettem…
Viccből elénekeltem neki a Pókmalac-dalt, mert az nem nagy éneklési kihívás, és gondoltam, ha nagyon nem bírja elviselni, majd sírva fakad és akkor abbahagyom. De érdeklődéssel végighallgatta, majd azt mondta:
- Még egyszer!
Énekeljem el még egyszer a Pókmalacot?! 43 év alatt nem volt élő ember, aki engem éneklésre biztatott volna. Zétinek erősek az idegei. Nosza elénekeltem még egyszer :-) Aztán többször is.
Zéténynek annyira megtetszett a Pókmalac-dal, hogy többször is kérte a délután folyamán.
- Pókmalasz, Pókmalasz!
- Énekeljem el megint a Pókmalacot??
- Pókmalac!
- De ma már vagy tizenötször elénekeltem.
- Pókmalac!
Hát ha ilyen határozottan ragaszkodik hozzá… :-D Milyen jó, hogy nem az El nem múló vágyat, vagy a Bohéméletből Rodolfo áriáját énekeltem először. (Ha még nem lenne világos, leszögezem, hogy a hangom tömegoszlatásra alkalmas biológiai fegyver is lehetne.)
Délután, mert szép idő volt, kisétáltunk családilag a közelben lévő kis dombra. Ott meglepő módon nem volt senki rajtunk kívül. Öcsém és Ági frizbiztek, Zéti és én pedig elvileg felmásztunk volna a dombocskára, csak sajnos Zéti nem így gondolta és minduntalan az ellenkező irányba haladt, idegesítő közelségben az autóúthoz. Jó, ott elég ritkán jár kocsi, de azért mégis előfordul. Így egy idő után egyszerűen felkaptam, kihasználva, hogy azon nagyon kevés ember egyike, akinél még én is nagyobb és erősebb vagyok, és elcipeltem a domb aljába. Ott igyekeztem felhívni a figyelmét, hogy milyen menő a domb, és milyen okos dolog lenne felmászni a lépcsőn a tetejére. Ez idővel bejött, Zéti érdeklődést kezdett mutatni a domb, vagyis inkább a lépcső, még inkább a lépcső korlátjában lévő kis fa lyukacskák iránt. Rémlett, hogy ez velem is így volt ovis koromban :-)
Szép apránként azért felhaladtunk a dombra – bár most meg azért tört ki a frász, hogy ki ne essen a meredekebbik oldalon a korlát rései között, mert még elég kicsike –, aztán a domb tetejéről szép kényelmesen lesétáltunk az aljára.
Átmentünk a Tesómékhoz közelebbi oldalra, és ott, ahol a kiszáradt láp (?) meg a füves térség találkozott, Zétény szerencsére leült. Innentől azzal foglalkoztunk, hogy én letörtem egy-egy száraz nádat vagy mit, azt összetörtük kisebb darabokra, és rátettem Zéti lábacskájára, számolva őket: „egy, kettő, három, négy” … stb, amennyi épp sikerült :-) Zéti néha mondta is: „Ágacska!” Vagyis hogy törjek újabb ágacskát. Aztán:
- Pókmalac!
- Tényleg? Megint? Nem sütötte meg nagyon a nap a fejecskédet?
- Énekel Pókmalac!
Szóval azon a délutánon elég sokat énekeltem :-D A sör meg a napsütés és a sok szabad levegő miatt úgyis kb. maximum ennyi telt tőlem, ágacskákat törni a fűben ülve és rajzfilmdalocskát énekelni az apró unokaöcsémnek.
Annyira elmerültem a kellemes délutánban, meg hát a sör ugye, hogy hirtelen nem is tudtam, milyen nap van, szabin vagyok-e vagy csak hétvége van – a pénteki családi élmény is még bennem volt – konkrétan rá kellett kérdeznem Öcséméktől, hogy milyen nap van ma :-D
Megdöbbenésemre úgy elment az idő, hogy fél hatkor indultam haza. A család kikísért az állomásra, és én teljesen elfelejtettem, hogy elvileg járványveszély van meg kijárási korlátozás, csak akkor esett le, amikor egy maszkos nő megrökönyödve nézett ránk, amikor puszi-puszival búcsúztunk. Miközben én szemmel láthatóan egy másik városba megyek haza, szóval nem egy háztartásban lakunk. No de nem jött a rendőr, sőt még a kaller sem, amin a fogamat csikorgattam. Minek vettem jegyet akkor??!
Most hétvégére megint szervezünk családi találkozást. Kell valami öröm az életben, na! :-) Mégsem lehet totálisan szeparálódni, mert akkor meg szétesz minket a depresszió.
