Kb. két hete a FB-n bejelölt egy általános iskolai volt osztálytársam. Eddig is volt jó sok ismerősöm közülük, de ez egy újabb volt, és miután visszaigazoltam, láttam, hogy egyúttal esemény is van meghirdetve, miszerint osztálytalálkozónk lesz valamikor, augusztusban? szeptemberben? Már nem is emlékszem pontosan.
Az első gondolatom az volt, hogy nem megyek el rá, és talán spoiler, de meg is maradtam emellett :-D
A fő ok, hogy az üzenőfalamon látom az osztálytársak csodálatos életét, mindegyiknek szuper karrierje van, vállalatigazgató férje, két-három-négy csodaszép gyermeke, és fantasztikus háza, továbbá úsznak a pénzben. Na ilyesmiből nekem egyáltalán nincs, tehát értelme sincs, hogy elmenjek.
-Na és te, Csendes Macska, veled mi van?
-Semmi.
-Mit csinálsz?
-Semmit (vagy elmesélem az elképzelhetetlenül szar melómat, de akkor már talán tényleg jobb a „semmit”).
-Férjnél vagy?
-Nem.
-Van gyereked?
-Nincs.
-Ó…
Ugyan ki a francnak hiányzik ez?
Egyébként pedig csípem őket, holott hetedikig elég szar osztályközösség voltunk, de valahogy nyolcadikra sokkal jobb lett a helyzet. Volt is ballagás után jó pár osztálytalálkozónk, mindig az osztályfőnök családi házában, amik kimondottan jók voltak, de aztán ezek vagy megszűntek, vagy csak én nem mentem el rájuk – vagy nem is tudtam róluk? A lényeg, hogy minimum tíz, de inkább tizenöt éve nem voltam ilyenen.
Annak meg mi értelme van, hogy elmegyek a sok tökéletes életű közé – egyedül! – pár órát feszengeni, aztán jöhetek haza (egyedül), éjszaka.
Arról már nem is beszélve, hogy az osztályfőnökék azóta elköltöztek a kellemes környékről Érdre. Érdnek amúgy sincs valami jó híre, bár egyszer voltam ott (Egyházi Géza-féle énekes fellépés, jó is volt) – vonattal. Ezért a becsület kedvéért azért most lecsekkoltam a térképen, hátha az ofő háza közel esik a vasútállomáshoz, akkor talán… Hát nem. Az ofő háza és a vasútállomás között kb. akkora a távolság, mint Kenese és Tihany között. Aztán jöjjek haza Érdről egyedül, sötét este… Na nem.
De különben is szinte rögtön eldöntöttem, hogy nem megyek el, a közlekedés csak az utolsó csepp volt. Tényleg mindegyiknek olyan remek élete van, kis feleség, csodaszép kisgyerekek, ezek közé menjek oda én a khrmm, életemmel?
Bár az is igaz, hogy a FB-re mindenki csak a szépet teszi ki. Ennek legszebb példája volt az egyik lány osztálytárs. Több éve láttam ám, hogy egy szép országba költözött a férjével. Hamarosan született szép kislányuk. Ez a csaj nálam egy évvel idősebb, évvesztes volt, kis örömmel láttam, hogy lám, késői anyuka, milyen megfontolt. Ezután jöttek háromnaponta a képek, kisbaba, totyogós, ovis, kisiskolás, most úszik a tengerben, most megy lovagolni, tiszta meghatóság.
Aztán egyszercsak írt a csaj az abban az országban élő magyaroknak, hogy nem-e tudna valaki elmenni a nagyfiáért a repülőtérre és elhozni hozzájuk, mert ők kicsit odébb, másik városban élnek.
Hát kiderült szépen, hogy a csajnak már van egy nagyfia, aki ekkor 17 éves volt – az új kisgyerek pedig kb. 3, tehát a csaj otthagyta a picsába az akkor még csak 14 éves fiát (sőt 13, ha terhességet-megismerkedést is számolunk). Szóval otthagyta a nagyszülőknek a 13 éves gyerekét, és szaladt másik országba az új faszival.
Mert muszáj volt húszévesen összebútorozni valami fószerral, akivel persze hogy nem jöttek ki, de a gyerek addigra már besikerült, de tőle lelépett, amint lehetett, vagyis amint jött egy jobb parti.
Hát ez úgy kiakasztott engem – 13 éves gyereket otthagyni, és másik országba lelépni!! – hogy azóta a csaj minden posztjánál ez jut eszembe, pedig kétnaponta kiír valamit. Most tuti, hogy ha elmegyek az osztálytalálkozóra, esetleg kicsúszna a számon: Na és hogy van a nagyfiad és/vagy hogy volt szíved a gyerekedet otthagyni egy másik országban?!
Még az unokaöcsémet sem bírnám otthagyni és másik országba költözni tőle, mert megszakadna a szívem, nemhogy a gyerekemet.
Az egyetlen osztálytárs, akivel sokáig tartottam a kapcsolatot, az Anikó barátnőm volt, de pár éve már vele sem nagyon beszélünk, csak születésnapokkor köszöntjük fel egymást. Ő például mindig azt mondogatta, hogy egyáltalán nem akar gyereket. (Szinte vita is volt köztünk, mert én meg akartam.) Erre most mégis van két gyereke, két fiú, no de most kérdezzek rá – mert ha őszinte lennék, ezt tenném – hogy: Hát hogyhogy gyerekeid vannak, amikor még harmincéves korodban is kategorikusan kijelentetted, hogy egyáltalán nem akarsz, és fárasztónak találod őket?
Ráadásul a férje lehet, hogy tök jó fej – sőt biztos – de én egyszerűen hányok, ha a fotóit látom szegénynek a FB-n, mert a pasi kövér. De nem kicsit: nagyon. Akkora széthízott feje van, hogy én komolyan nem értem, hogy nem fullad bele a saját hájába? Biztos, hogy jó fej, aranyos, kedves pasi, de én ránézni sem bírnék, pedig valszeg ott lenne az osztálytalálkozón, ahogy általában a házastársak szokták. Vagy ha mégsem jönne el, akkor meg félek, hogy egy sör után kicsúszna a számon, hogy „Baszki Anikó, hogy bírsz hozzáérni ehhez a bálnához?”
Az alkohol kihozza belőlem az őszinteséget. Szóval asszem nemcsak nekem, hanem mindenkinek jobb is lesz úgy, hogy én nem megyek el :-D Majd a többiek írnak élménybeszámolót és felteszik a fotókat a FB-re, az pont elég lesz.
