Rég eldöntöttem, hogy idén még egyszer visszamegyek Sopronba; először egy újabb hosszú hétvégére gondoltam, de aztán ezt idővel elengedtem, egyszerűen anyagi okokból. Két éjszaka szállás még az egész kedvező Sziesztában sem öt forint, fizetésemelés nincs a láthatáson, viszont közeleg a karácsony, valamint Öcsém, Ági és Fater születésnapjai IS.
Ezért maradt az, hogy egynaposra térek vissza.
Zsuzsival terveztem ezt, hogy majd felmászunk együtt a Károly-kilátóba (egyedül félnék az erdőben), aztán városnézés, és haza. De az istennek sem sikerült időpontot találni. Vagy én nem értem rá, vagy neki jött közbe valami, pedig már sürgettem, hogy vazze, most vannak szép őszi idők, amikor tarkák a fák és még nincs nagy hideg és esők… de nem.
Erre eldöntöttem, hogy jó, elmegyek egyedül. Dátumnak meghatároztam az egynapos előre tervezett szabimat, hétfőt. Remek dolog, hétvége plusz egy nap Sopron; persze a Károly-kilátó nélkül, mert félek egyedül az erdőben :-D
Vasárnap sajnos megint fejfájással ébredtem, bár elviselhetőbb volt, mint az október 11-i, két hányásos alkalom. Megvettem a vonatjegyemet, átvettem a kedd esti horrorfilm mozijegyeit, vásároltam, takarítottam, és késő délutánra futás volt betervezve, csakhogy a fejfájás a nap folyamán elő-előjött, pedig fejfájással futni nagyon nem jó. De beszedtem egy egész Algopyrint, és így mentem le kocogni vasárnap este, és egészen jól is sikerült. Boldogan aludtam el.
Éjszaka viszont összevissza álmodtam mindenfélét, éjjeli felkeléskor pedig érdekes dolgokat észleltem a hasamban: nem hascsikarás, sem hányinger, hanem valami határozott nyomás köldöktájt, a hasam közepén. Reggel pedig derékfájással ébredtem (a változatosság kedvéért).
Furcsán gyengusz és étvágytalan voltam (én!!). A reggelire tervezett két kis kockasajtból az egyiket tudtam csak megenni, a nosztalgiakifli felét otthagytam (még soha nem történt meg, hogy nosztalgiakifliből akár egy morzsát is otthagyjak), sőt a kávé felét is kénytelen voltam a hűtőbe tenni, mert nem bírtam többet meginni (!). Féltem, nehogy hányjak. Ez nem történt meg, viszont hőemelkedésem volt. Nagyon jó. Miközben a soproni vonatjegy, több mint ötezer forintért, már megvan.
Beszedtem egy Algopyrint, remélve, hogy majd a friss levegő meg a napsütés szépen helyrehoz. Azzal elindultam a Keleti felé. Mivel, természetesen, pont ezen a héten nem jár a földalatti, gyalog mentem a Keletiig, mert a troli, még ha jön is, olyan lassú és minden öt méteren megáll a piros lámpáknál, hogy egyszerűen simább és gyorsabb a gyaloglás.
De útközben majd’ szétfagytam, mert most reggel még csak kb. +1 fok volt. Az időjárásjelentésből viszont láttam, hogy napközben kellemes 15 fok lesz. Majd.
A vonatútra a legfrissebb Rita Falk-krimit vittem magammal – annak ellenére, hogy épp a Kim Dzsong Il bemutatja c. könyvet olvastam, de az elég vastag és nehéz, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nem akarok szabadság alatt egy többórás vonatúton Észak-Koreáról olvasni. Inkább bajor falusi zsarukról és remek ételekről :-D
Remélem, hogy hétfő lévén, talán kevesen lesznek a vonaton, de már a Keletiben rögtön megtelt a fülkém. Szuper. … De mindegy. Útközben többször szundítottam is, egyszerűen nem volt erőm tartani a könyvet és olvasni, meg reméltem, hogy a szundítástól erőre kapok.
A vonat pontosan érkezett Sopronba, 11.38-kor, mint legutóbb is. Gyönyörű idő volt, napsütés, szél, egészségesen hűvös levegő. Csak én voltam gyenge és ványadt. Hirtelen nem tűnt jó ötletnek, hogy most majd öt órát kell eltöltenem a városban, jobbára gyaloglással (mert anyagi okokból nem akartam nagyon vendéglőbe beülni, valamint étvágyam sem volt).
Első úticélnak a Lővér krt.-at terveztem, ugyanúgy, ahogy legutóbb. Gondoltam, hogy majd szépen, lassan gyalogolok, úgy egyrészt nem fáradok ki, másrészt jobban kitöltöm az öt óra ittlétet. Átmentem a vasúti síneken és balra kunkorodtam – hja, most már ismerem az utat! –, amikor ráeszméltem, hogy a vonaton nem is ettem semmit, sőt otthon ettem utoljára, fogmosás előtt, vagyis már több mint 4 órája. De egyáltalán nem kívántam enni. Ugyanakkor elég gyenge voltam.
Az idő gyönyörű volt, a nap nagyon sütött, olyannyira, hogy napszemüveget is hoztam magammal, amit még a Lővér krt-ra való ráfordulás előtt feltettem, mert egyszerűen kellett. Aztán szépen kutyagoltam tovább. A szokott tempómnál jóval lassabban. De még így is viszonylag hamar elértem a körút nagy balkanyarját. Embert keveset láttam, de szép, őszi erdőket igen (baloldalt), és rokonszenves házakat (jobboldalt). Aztán eszembe jutott, hogy most már tényleg kéne ennem legalább egy kicsit. Előszedtem a Keletiben vett Fornettit, és egyet megettem. De ezt is három lépésben. Egyszerűen úgy kellett leerőltetnem a torkomon, mintha valami vizes fűrészpor lenne… De legalább adott egy kis erőt.
Aggódtam, hogy talán Covidom van, de eszembe jutott, hogy reggel éreztem a túlédesített mandulatejes kávé ízét, szóval, mégsem lehet az. Remélem…
Ezután meglepő hamar elértem a Sziesztáig. Hihetetlen, megint itt vagyok a Sziesztánál! – örvendeztem magamban, és lelkileg tényleg boldog voltam, ugyanakkor fizikailag olyan ványatag, hogy igazából otthon szerettem volna lenni, az ágyamban, és inkább csak feküdni ott.
Igazából pont erre a három napra akartam volna megszállni a Sziesztában, az első terveim szerint, csak mire eldöntöttem a dátumot, addigra már nem volt szabad szoba. És mégis itt vagyok! Még ha csak így érintőlegesen is.
Elhaladtam a szálló előtt – bizisten visszajövök még ide lakni –, és tovább a Lővéren. A kilátóhoz vezető út után már lefelé kellett kunkorodni. Mentem, mentem lefelé, ez a szakasz is igen szép volt. Aztán elértem az Erzsébet-kerthez. Át a zebrán, és bementem (megjegyzem, lefelé jövet eggyel korábban kellett volna a Lővér krt. bal oldalára átmenni, mert úgy vannak jól a zebrák).
Most a parkban nem volt rendezvény, mint legutóbb, „csak” egy szép kellemes park volt. Nagyon tetszett így is. Le kellett ülnöm egy padra, mert az egy szem Fornetti nem adott valami sok erőt, de nem bírtam még egyet megenni… Pihegtem egy kicsit, tettem egy kört a parkban, aztán át a zebrán és visszafelé indultam a vasúti átjáró felé. Ekkor megnéztem az órát és kétségbeesetten láttam, hogy még ekkora nagy kör megtétele után is csak délután 13.00 van még! És 16.21-kor indul a vonatom…
Öcsém erre azt javasolta volna, hogy menjek el a Harrerba, ami tutira kitölti az időmet, és más körülmények között mentem is volna. De most 1.: tényleg fájt a derekam, gyenge voltam és így nem bírnék annyit gyalogolni, 2.: ha ott vagyok fogyasztanom kellene valamit, de mit, amikor nem kívánok semmit. Sütit ehetnék, de direkt hoztam csokit, minek költsek pénzt. Ezért a Harrert most kilőttem.
Egyébként a derékfájás fokozatosan egyre rosszabb lett, máskor is be szokott állni a derekam hosszabb gyalogláskor, de akkor mindig jön egy metró, ahol le tudok ülni, és akkor kilazul. De most nem. És pisilni is kéne, lehetőleg ingyen. Így eldöntöttem, hogy a Freibe megyek, ahol iszom egy forró csokit.
Reméltem, hogy a gyomrom nem készült ki annyira, hogy ott lehányom az asztalt…
Oda is mentem a Freibe – természetesen lassú léptekkel, kitöltendő az időkeretet –, rendeltem is forró csokit, ami tényleg nagyon jó volt, finom csokiízű, és elüldögéltem vagy negyedórát a kávézóban. Ekkor már közelebb voltam a 14.00 órához.
Az volt a következő tervem, hogy elsétálok a Kuruc-domb felé, ahol az az érdekes külsejű régi malom van, ott teszek egy kanyart és úgy vissza a belvárosig. A térképen ez kis távolság volt, azt nem tudtam, hogy gyaloglásban mennyi lesz… Kinéztem az utcákat, amelyeken mennem kell majd. Ezt egy ideig követtem is, de sajnos egy ravasz kereszteződésnél rossz irányba kanyarodtam – mint utóbb kiderült – és a Fraknói u. helyett a Győri útra mentem, onnan meg a Kőszegi útra. Itt már sejtettem, hogy rossz irányba jöttem. Szerencsére egy idő után akadt egy utca, amin visszatérhettem balra. Ott elővettem a térképet, láttam, hogy megint a Győri úton vagyok, ahol majd jön egy keresztutca, amin felmenve odaérek végre a Fraknóira, ami a Kuruc krt-ba torkollik.
Ez a keresztutca sajnos elég meredek volt, én pedig nem voltam épp valami fitt, szinte hihetetlen, hogy tegnap futottam vagy hat kilométert és meg se rezzentem tőle.
„Szerencsére” az emelkedő tetején anyám hívott telefonon, én pedig ezt kihasználva kissé leültem ott egy párkányra, ami remek volt a derekamnak.
Ugyanis erre a napra beszéltük meg, hogy Fater valami húsokat hoz a mélyhűtőmbe tárolásra – napközben –, én pedig sms-ben érdeklődtem, hogy sikerült-e már ez. Anyám erre most tájékoztatott, hogy még ezért nem meg azért nem, de ő már csomagolja a húst és Fater nemsokára indul vele. Gondoltam, remek, én még úgyis itt leszek Sopronba, aztán pedig több óra a hazaút. – Nem mintha nem szeretnék összetalálkozni Faterral, de amikor fáj a derekam, gyenge vagyok és hőemelkedéses, akkor egy egész napos gyaloglást követően nem akarok találkozni senkivel…
Ezután tovább indultam a Kuruc krt.-on. Most már nem tévesztettem el az utat! Szép nagy kanyart írt le az út, és utána megtaláltam az utcát, ami elvezetett az érdekes külsejű malom mellett. Ezt először a vonatablakból láttam – hazafelé menet, még Dórival – és nem akartam hinni a szememnek, hogy milyen fura egy épület. Most végre itt voltam mellette!
Visszafelé menet már szinte majdnem egyenesen eltaláltam a belvárosba vezető utat. Útközben leerőltettem még egy Fornettit. – Reggel még egy sajtos szendvicset is csináltam otthon, ebédnek, de tök fölöslegesen, mert nem fogyott el. És hoztam csokikat is.
Kb. 15.00 lehetett, mire visszaértem a belvárosba. Ekkor már csak az volt „hátra”, hogy a klasszikus legszűkebb belvárost végigsétáljam. Sétálgattam is, de a derekam tényleg fájt, és a vérnyomásom sem volt sehol, mert az egész napos talpon levéstől az összes vér lement a fejemből. Szóval tök gyengének éreztem magam.
Annak ellenére, hogy imádok errefelé mászkálni, most őszintén szóval leginkább az órámat figyeltem. És szinte megkönnyebbültem, mikor 15.21 lett, és már csak egy óra volt hátra a vonatindulásig. Ugyanis mindig olyan betegesen korán indulok a vonatokhoz, hogy az indulás előtti utolsó óra már a „vonat felé vezető út” nálam… Ez persze hülyeség volt, sokkal hamarabb kiérek a pályaudvarra még WC-vel együtt is, és más esetben boldogan gyalogolgattam volna itt a belvárosban még félórát. De nem most….
Az Erzsébet utcán mentem a Deák térig, és ott tettem egy kanyart, mert még sok időm volt, és mert a Deák tér végéig még sosem mentem el. Sőt, leültem egy padra és nyújtottam a derekamat egy kicsit, annyira kész voltam fizikailag. Pedig nem szeretek padokon ülni. Otthoni tapasztalatom az, hogy ha leülök egy padra, öt percen belül ott terem egy csöves és kéreget. Most, szerencsére, nem így volt.
A vasútállomáson még valóban vécére mentem, aztán ki a peronhoz. A vonatomat, mint legutóbb is, most is ott tetriszezték össze. Már beszállhattunk volna és ülhetnék a kellemes puha ülésben, de csak tologatták ide-oda a szerelvényt. Végül aztán fel lehetett szállni, és időben indultunk.
Hazafelé menet is többször bóbiskoltam. Érdekes módon egyszer csak azt vettem észre, hogy az ablak előtti szellőzőből jön a hideg levegő! De vazze, október második fele van, és késő délután… Gondoltam, hogy felállok és átkapcsolom a hőmérséklet-szabályozót az ajtó felett, de a fülkében a többiek közül többen épphogy levették a pulcsijukat és pólóban ültek ott. Ezeknek meg melegük van?? De jó… De egy idő után én is megszoktam a szellőzést, és/vagy a hőemelkedéstől melegem lett nekem is, mindenesetre úgy maradt a fűtésszabályzó, ahogy volt.
A Keletibe időben értünk, és leszálláskor rögtön észrevettem, hogy épp bent áll a trolim. Hurrá! Ezt még elérem! Nem szeretem a trolit, de most még félórát gyalogolni nincs kedvem. A trolitól már csak kb. tíz perc lesz hazáig. Odanyargaltam, és felszálltam, már jó sokan voltak rajta, gondoltam, rögtön elindul.
Hát nem. Még ott álltunk a végállomáson tíz percig, a sofőr néha beröffentette a motort, aztán újra leállította, és ezt ismételgette többször, egyre többen szálltak fel, míg végre nagy nehezen elindultunk. Az első megállóig háromszor álltunk meg a piros lámpánál, és minden megállónál felszállt még öt ember. Az egyik alkalommal ráadásul valami bűnözőfélék, akik a büntetőbírósági eljárásokról értekeztek egymás közt (remek, vazze….) Végre aztán leszállhattam, hazavonszolódtam, hogy most majd lefekszem. Másnap estére Katival a Gyilkos Halloweenre volt jegyünk – amit már átvettem tegnap –, reméltem, hogy éjszaka valahogy erőre kapok majd az alvástól.
Ahogy beléptem a lakásba, megrökönyödve láttam, hogy ott van a konyhapulton az a csoki, amit Faternak készítettem ki, aki a húsokat hozta. Ajjaj. Fater nem arról híres, hogy otthagyja a csokit. Kezdtem rosszat sejteni… Benéztem a mélyhűtőbe, és valóban nem volt ott a várt hús a megadott fiókban.
Ez nem igaz!! Délután 14.15-kor – kábé – beszéltünk anyámmal, aki akkor „már csomagolta” a húsokat… Mi a faszt bírt ennyit tökölődni??! Írtam sms-t, hogy mi van már, mire visszahívott, hogy így meg úgy, csak most végzett nemrég, de Fater már indul is hozzám. Most!!! Azt hittem, felrobbanok.
Ekkor már fél nyolc is elmúlt. Én direkt korán akartam lefeküdni, főleg hogy ilyen gyenge vagyok, erre most meg kell várnom Fatert. És ekkor jutott eszembe, hogy a buzi földalatti helyett meg pótlóbusz jár! Gyorsan írtam Faternak sms-t ez ügyben.
Így jócskán 20.00 után ért ide Fater. Elhelyeztük a húsokat a mélyhűtőben, elszívott egy cigit, és méricskéltük kicsit a szobámat, mert az jutott eszébe, hogy az ágyamat áttehetnénk a másik falra, a vele szemben lévő tévét és polcot pedig az ágy eddigi helyére. Ez igazán jó ötlet, mert akkor legalább a kis köcsög szomszédok nem lennének közvetlenül a fal túloldalán, a fejem mögött, hanem több méterrel távolabb az ágyamtól. El is határoztuk, hogy valamelyik hétvégén megcsináljuk.
Összességében elégedett lettem volna a nappal, hiszen hétfő volt és mégsem dolgoztam. Sopronban voltam, amit nagyon szeretek; gyönyörű volt az idő és rengeteget gyalogoltam a friss levegőn, ami nagyon egészséges, valamint alig ettem, ami pláne remek, és a kellemes vicces bajor krimit olvastam. Az ágy áttelepítése pedig igencsak jó ötlet. De az egészségi és hangulati állapotom miatt mégsem ugrándoztam a boldogságtól, hanem, mondjuk, fele-fele arányban voltam boldog és boldogtalan. Külön nyomasztott, hogy másnap munkanap, és még utána sem dőlhetek be az ágyba, hanem kénytelen leszek moziba menni…
