Megvolt a soproni háromnapos kiruccanás! Legszívesebben már holnap indulnék is vissza :-)
Indulás előtti nap vettem a vonatjegyet. Azt már kikalkuláltam az Elvirából, hogy odafelé a Déliből indul a vonat – hála az égnek, nem kell átszállnom sehol! –, hazafelé viszont, két nap múlva, már a Keletibe érkezik. Ezért így kértem a jegyet a Déliben, de a jegypénztáros marhára ámuldozott, hogy ugyan miért két külön pályaudvarra akarok én menni; mire mondtam, hogy így van a neten, de aztán ő is megtalálta, hogy csakugyan ezt dobja fel a rendszer. Azt a varázsszót elfelejtettem mondani, hogy „vágányzár miatt!”, mert akkor egyből érthetőbb lett volna.
Így csak arra kellett vigyáznom, hogy az indulás reggelén ne reflexszerűen a Keletibe menjek, mivel legutóbb Pécsre onnan indultunk.
Listát írtam és becsomagoltam; kinéztem a Google Mapson, hogy hogy jutok fel a szállodába. Nem is a hegymászás idegesített, hanem hogy a soproni vasútállomásról a másik oldalra – a hegyek felé – csak jó hosszú kutyagolást követően van gyalogos átjárás, akárhogy is néztem a térképet. Hát nem lehetett oda egy aluljárót csinálni?! És aki ott lakik, a másik oldal másik oldalán, az mindennap ennyit sétál? No mindegy, én csak turista vagyok.
Elterveztem, hogy a korábbi vonattal megyek, ami már 11.38-kor Sopronban is van. Noha a szállást csak 14.00-kor lehet elfoglalni, de gondoltam, addig én elfoglalom magam a belvárosban, no meg a szállodához fel is kell mászni. És hátha késik a vonat, jó szokás szerint. Hazafelé ugyanez, indult egy 10.21-es vonat is, de én a 12.21-esre vettem jegyet. Még két órát tölthetek így Sopronban, még ha a csomagomat a vállamon is kell cipelnem!
Az indulás reggelén az volt a legkülönösebb dolog, hogy nem is izgultam. Holott mikor augusztusban az Annabellába utaztam 1 napra, akkor tiszta lámpaláz voltam. Holott ott már többször jártam, Füredet is jól ismerem; Sopronban pedig csak kétszer jártam összesen alig pár órányit, aludni még sosem aludtam ott, a szálloda pedig fent van a Lővérekben, ami mint valami Mount Blanc jelent meg a lelki szemeim előtt :-D Ennek ellenére, nyugodt voltam. Talán a fáradtság, vagy az allergiagyógyszer letompított?
Fülkés InterCity volt, és az én fülkémbe Kelenföldnél felszállt egy két kisgyerekes család, akik nagyon aranyosak voltak, a nagyobbik kb. Zéténnyel egyidős, a kisebbik úgy egyéves. Tök édesek voltak, csak hát – gyerekek, és úgy viselkedtek, mint a gyerekek :-D Vagy enni akartak, vagy rajzolni, aztán kimenni pisilni, ülni az ülésen, sétálni a folyosón (cipőt fel-, vagy levenni, a helyszínnek megfelelően), aztán úgy félúton borzasztóan elfáradtak és kánonban szirénáztak. Amióta Zétény és Zsófi megvannak, azóta már türelmesebb vagyok a (nem rokon) gyerekekkel, de azért az út mégsem volt az a tökéletes pihentető élmény, főleg mert persze ők is a végállomásig jöttek.
Sopronban szikrázó napsütés volt és vagy 28 fok. És természetesen, most – hogy ’kellett volna’ – a vonat tök pontos volt, így még több mint két órám volt a bejelentkezésig.
Az első utam a Freibe vitt :-D Reggel annyi kávét ittam, hogy még a vonaton is dobogott a szívem, így most csak forró csokit és sütit rendeltem. Ez a Frei nagy kedvencem, mert bőven van ülőhely. És mindhárom napon megfordultam itt :-)
Sütizés után még bementem azért a legbelső belvárosba és tettem egy rövidebb kanyart. Aztán nekifogtam a nagy feladatnak: eltalálni a szállodába!
Persze ez nem volt igazán nagy kihívás, miután térkép is volt nálam, és otthon többször is lecsekkoltam a Google Maps utcakép-nézetében, hogy hogy jutok oda. Átkeltem a vasúti síneken – basszus, tényleg nincs alternatív átkelő! tényleg nincs? – aztán balra mentem a Béke utcán. Aztán jött a József Attila u., mint a térképen! Fú, rohadt meleg volt, rám tűzött a nap, és ez az út elég hosszú volt… Aztán végre jött a balkanyar, ahol elkezdődött a Lővér krt., vagy pedig meredeken felmehettem az alternatív rövidítő utcák egyikén.
Haboztam kicsit, de még mindig csak 13.00 óra volt. Ha most felmegyek a keresztutcákon, azok egyrészt meredekebbek, másrészt ott leszek tök hamar, és mit csináljak, sétáljak le-föl az utcán a szálló előtt? Ezért aztán inkább a kellemesen emelkedő Lővér körúton baktattam felfelé. Ahogy Öcsémék is mondták, valóban több buszmegállót is elhagytam útközben, ergo mehettem volna busszal is, de idegen városban mindig félek a tömegközlekedéstől. Most pláne szívesen sétáltam, mert Sopron ezen részén még sosem jártam.
És a Lővér krt. nagyon tetszett, kellemesen néptelen, szép kertvárosi út volt, mintha a Rózsadombot és Balatonfüred hegyi részét keresztezték volna. Baktattam, baktattam, aztán egyszer csak ott volt az a nagy jobbkanyar, amit a térképről már jól ismertem. Ejnye, máris itt vagyok? Mentem, mentem tovább, baloldalról már ott voltak ezek a gyönyörű nagy hegyek, jobbra kis házak meg villák. A keresztutcák nevéből már tudtam, hogy közel vagyok. Aztán egyszercsak kibukkant a Szieszta!
Persze a netről már ismerős látvány volt, de azért élőben látni ezt a szép, nagy, fehér szállodát, ami olyan, mint egy óceánjáró hajó, és a háttérben a hegyek… Hát nagyon megtetszett!
De még mindig bőven volt időm, így elhatároztam, továbbmegyek addig a balkanyarig, ahonnan a Károly-kilátóba fel lehet mászni. Így is tettem. Az út baloldalán erdő, jobboldalán sem volt már túl sok ház. Ahol a Lővér krt. lekunkorodott jobbra, ott a hegyi, erdei út felkunkorodott balra, pont, ahogy a műholdas térkép is mutatta. Jól megnéztem, mert a terveim szerint már ma fel akartam mászni a kilátóba.
Mivel a szálló a Lővérekben van, úgy terveztem, hogy ezt a megérkezési napot itt fogom tölteni és a környéken mászkálok, a másnapi, teljes napomon pedig a belvárosban, ami már eleve messzebb van a szállodától. Egyébként egy buszmegálló tényleg rögtön ott van a szálloda bejáratánál.
Pont 14.00-kor becsekkoltam, kaptam egy ötödik emeleti szobakulcsot, és fellifteztem. A szoba nagyon kellemes, egy személynek szinte tágas, full tiszta, erkélyes, lapostévés volt. Azonnal kinéztem az erkélyen. Balra, lent a város, a többi az erdő! Világított a nap fölöttem, így elégedetten állapítottam meg, hogy nyilván nyugati fekvésű a szoba, amit szeretek.
Ettem pár falatot, és leültem még kicsit szusszanni és a magammal hozott Nesbo-kötet egyik novelláját befejezni. Jó hosszú novella volt, szóval szusszantam rendesen. Aztán összekaptam magam, fogtam a térképet, vizespalackot, hátizsákot, és útnak indultam!
Ja. A lift előtt ki volt téve pár ismertető anyag, ezekből még érkezés után szedtem néhányat. Az egyik a környékbeli séta- és túraútvonalakat ajánlgatta, nagyon praktikusan leírva, hogy hol merre kell fordulni és ilyesmik. Egész hétvége alatt ebből puskáztam. Így például a Sörházdombi kilátó megközelítését is innen tanultam meg.
Rögtön ezzel a Sörházdombival kezdtem, mivel ez közel van a szállodához, és pont útbaesik a Károly-kilátó felé.
Minden gond nélkül, vagy negyedóra mászás után megtaláltam a kilátót, aminek a tetejéről elképesztően szép kilátás tárult elém. Innen már a szálloda is felülről látszott, nagy fehér hajó a zöld erdőrengetegben! A másik irányba pedig a város. Sőt, a városon túl mintha nagy vizet láttam volna, és a térképet magam elé képzelve rájöttem, hogy ez csakis a Fertő-tó lehet. A Fertő-tavat még sosem láttam a saját szememmel! Jó, most is csak így madártávlatból, de akkor is!
Leereszkedtem a kilátóból, az utcán persze rossz irányba fordultam és csak tíz perc után tűnt fel, hogy sehogy sem közeledik a Lővér krt. – ekkor térkép elő, utca megnéz, hát persze a Sörházdombi utcán haladtam, csak lefelé. Visszafordultam és meglett a Lővér krt. – Ez az élmény a három nap alatt még igen sokszor megismétlődött :-D A végére már rutinosan rántottam elő a térképet.
Átkeltem az úton, és ott kezdődött a Récényi út. Tudtam, hogy ez vezet fel a Károly-kilátóhoz. Mentem, mentem, de elég furcsa volt, hogy csak én vagyok egyedül turista. Hát mi van itt? Szombat délután, azt hittem, egy csomó kiránduló lesz, mint a Normafánál! Bár az igaz, hogy kétpercenként elhúzott mellettem egy-egy autó mindkét irányba, de gyalogost magamon kívül csak egyet láttam, aki lefelé jött. Ennek ellenére, érdekes módon, nem is féltem, pedig még a Jánoshegyi-úton is rám jön néha a para.
Mentem, mentem, az erdő gyönyörű volt, az út pedig egész enyhén, egyáltalán nem megerőltetően emelkedett. Jól kiléptem, mert fogalmam sem volt, mennyi idő alatt érek oda, és még vissza is kell érnem vacsorára.
Talán húsz percet gyalogolhattam, akkor jött egy balkanyar, amit a térkép is jelzett – de ugyanakkor útelágazkodások is voltak, úgyhogy térkép elő, és lecsekkolni, merre kell most fordulnom… Végül én is balra kanyarodtam, és rögtön megértettem, miért nem volt más gyalogos az úton: hát itt volt a parkoló. Innen már csak gyalog lehet menni a kilátóig, de mindenki kocsival jön, amíg csak lehet, és itt leteszi a kocsit :-D
Na itt már voltak emberek, ha nem is annyian, mint a Normafánál. Megnyugodtam, mert kissé tartottam tőle, hogy egyáltalán nem lesz itt senki, és totál egyedül leszek itt a hatalmas erdő kellős közepén. (Miután kétszer is kiolvastam a Hasadékot, amitől világosan kiderül, hogy erdőben, a hegyen, pláne egyedül, milyen kockázatos.)
A kilátóig még jó darabot kellett gyalogolni, de itt már kiépített kalandpark volt, másmilyen túraútvonalak ágaztak el jobbra-balra, és játszótér is volt. Továbbá egy büfé! Elhatároztam, hogy visszafelé veszek még egy sört estére (mert egy már volt, de hirtelen úgy éreztem, jó, ha kettőt iszom meg ma. Mégiscsak eljöttem Sopronba, egyedül, ezt meg kell ünnepelni valahogy :-)
A kilátó belépődíjas volt, de egyáltalán nem bántam, olyan szép kilátás nyílt a tetejéről. Imádom a hegyeket! És lent volt egy város is, a távolban pedig tényleg a Fertő-tó!
Kigyönyörködtem magam, aztán lemásztam, és a büfében valóban vettem egy Soproni sört. A szállodai szóróanyag azt mondta, hogy innen X turistautakon, az erdőn keresztül is vissza lehet jutni a hotelig, de én gyávább és kényelmesebb voltam – és vacsoraidő is közelgett –, ezért úgy döntöttem, azon az úton megyek, amerről jöttem.
Meghökkenve láttam, hogy a nap egy bizonyos irányba megy lefelé. Szóval arra van nyugat. Hmm, pedig az én szállodai erkélyem pont a másik irányba néz! Akkor mégsem nyugati fekvésű a szobám!
Asszem, már többször leírtam, hogy a nyugati szobákat szeretem, amikor sokáig lehet olvasni az erkélyen, illetve reggel nem tűz be a nap kora reggel. Na, ezt most buktam.
Ugyanazon az úton visszafelé még szebb volt, csak az autóforgalomra kellett vigyáznom. Hamar leértem a Lővér krt.-ra, és innen már simán visszaértem a szállodába.
Nem rögtön 18.00-kor mentem le vacsorázni, előbb kicsit szusszantam, és annyira nem is voltam éhes, és gondoltam, csak menjen le az éhes tömkeleg étteremnyitásra, én majd kissé később, amikor az első éhes csapat már végzett. Ezért aztán kb. 18.25-kor mentem le. Nyugodt voltam, mert a honlapról már láttam, hogy az étterem nagy, van elég hely bárhová leülni a vacsorámmal (ez sarkalatos pont a szállodákban!).
Fogtam egy tányért, odamentem a letakart tálalókhoz, és ekkor sajnos kiderült a Szieszta egyetlen gyenge pontja. Az első tálalóhoz ki volt írva, hogy „rántott máj”, és csakugyan az volt, de mindössze két darab maradt benne. … Hát… Kivettem egyet. Mellette röszti burgonya, ebből azért vettem egyet, mert hizlal és hátha nem finom (ez hiba volt, többet vehettem volna, mert finom volt). Az asztal másik oldalán olyan dolgok, amik nem érdekeltek, egy kivétel volt, ún. marhanyak vmi szószban.
Marhanyak??? Azt még sosem ettem. No de hát ez is csak egy hús, valamit enni kell, nosza. Így a marhanyak, egy röszti és egy rántott máj volt a vacsora. Azonnal elhatároztam, hogy másnap rögtön nyitásra lejövök, amikor még nincs lerabolva az ételválaszték.
Később aztán hoztak új rántott májat, de már csak jó tíz perc múlva, addig egy darab máj állt ott. …
Szerencsére a pályaudvaron vett Fornettiből még mindig volt pár darab a szobámban, a diós csigákból direkt meghagytam párat desszertnek.
Eddigre már eldöntöttem, hogy szakítok a vacsora utáni sétálás hagyományával ezen az estén, mert mára már épp eleget gyalogoltam: a belvárosban, és fel a szállodához gyalog, poggyásszal, aztán pedig a két kilátóhoz való mászás. Ezért most lezuhanyoztam és felpattintottam az első sört! Sokáig az erkélyen olvastam, aztán jött az alkonyat – istenem, de szép volt! –, ekkor bementem a szobába és ott olvastam tovább. Aláfestő háttérzajnak bekapcsoltam a tévét, ahol a Bosszúállók – Ultron kora ment :-D
Több órán át így olvastam és söröztem, aztán egy ponton annyira kimerültem, hogy elfeküdtem az ágyon csak úgy fogmosás nélkül és égő villanyok, bekapcsolt tévé mellett aludtam valamennyit. Aztán felébredtem, felhajtottam a maradék két deci sört, fogmosás, és most már igazán aludtam.
Reggel ötig egyhuzamban aludtam, utána viszont csak forgolódtam, mert kicsit túl puha volt a matrac, valamint idővel a nap is feljött, és persze besütött a szobába. Túl világos volt, és meleg is. Minek van keleti fekvésű szoba a szállodákban! Pláne nyáron! Komolyan, van, aki azt szereti: „kérem, feltétlenül keleti fekvésű szobát adjanak, hogy már reggel 4.00-tól világos legyen, és 5.00-tól betűzzön a nap, mint egy ipari reflektor!” Grrr! Na mindegy, azért kipihentem magam.
A reggeli 8.00-tól volt, ami azért jó, mert tutira kialszom magam és mégis időben leérek reggelizni, mielőtt esetleg kifogyna a kávé (a vacsora tapasztalatai után már nem lepett volna meg). 7.57-kor indultam az étterembe, mikor odaértem, szokásom szerint azonnal kávét csapoltam (igazi volt!) és leültem vele egy asztalhoz. Megittam a felét, és csak ekkor mentem összeszedni a reggeli ételeket.
Na, ez hiba volt. Azonnal az ételszedéssel kellett volna kezdeni! Mert, noha még alig 8.10 volt, a rántotta már úgy elfogyott, hogy egy emberes adag maradt mindössze! Hát, ennek a kétharmadát kivettem, a többit pedig virslivel meg sajttal pótoltam. Gyümölcslevet is csapoltam, de az vacak volt.
Hogy fogyhat el a rántotta tíz perc alatt? És miért nincs itt az újabb adag rántotta?! Az én elvem az, hogy egy szállodában két igazán fontos dolog van: a kávé és a rántotta. A kávé legyen erős, a rántotta pedig soha ne fogyjon el, illetve azonnal töltsék fel újra, ha mégis. Nem is értem, harminc ember jön reggelizni, és mégis csodálkoznak, hogy az egy liternyi ráncsi már el is fogyott… Egyébként nagyon finom volt, szinte narancssárga, igazi rendes tojásból, na de mégis…
Rögtön eldöntöttem, hogy másnap még korábban jövök reggelizni.
A reggeli után visszatértem a szobába, fogat mostam, zuhanyoztam, és még elolvastam az aktuális Nesbo-novella végét, és mivel épp egy marha hosszú novella volt, hát csak kb. 10.20-kor indultam el a városnéző túrámra. De nem sürgetett semmi, és most már ismertem az utat lefelé.
Most nem a Lővér krt.-on indultam le, hanem az egyik keresztutcán, amit a szállodai szórólap ajánlott, és ami beletorkollott egy szerpentines, szép sétaútba, és úgy ment le egyenesen a vasúti sínekig. Azokon átkeltem, jobbkanyar, és mentem a belvárosba. Természetesen egyenesen a Freibe, ahol második reggeliként isteni szendvicset ettem és egy kisebb kávét.
Ezután bóklászás a legbelső városmagban! Ezeket a kis utcákat már többször bejártam, de mindig nagyon tetszenek. Vettem egy hűtőmágnest Zéténynek. Felmásztam a Tűztoronyba, ahonnan a kilátás még jobb volt, hisz innen a hegyeket is lehetett látni. A szállodám pont szemben volt, nagy fehér tengerjáró hajó a zöld erdő közepén :-)
Cirkuláltam le-föl továbbra is. Fix tervem nem volt a Harrer cukrászdán kívül, amit Öcsém már évek óta ajánlgat. Azonban még itt, a belvárosban, egyszercsak éreztem, hogy a Freiben megivott kávé miatt pisilnem kéne.
Direkt kevés más folyadékot ittam, mert már tapasztaltam, hogy Sopronban nemigen van nyilvános vécé. De itt, a történelmi belvárosban csak van valahol… Valóban, fel volt állítva egy WC konténer. Odamentem. Be volt zárva.
A Tűztorony kávézójában van vécé, de már a bejáratnál ki van írva, hogy csak a kávézó vendégeinek. Maga a Tűztorony, az egyik legfőbb turistalátványosság, nem üzemeltet vécét (vagy ha igen, akkor nincs kiírva).
Egyetlenegy helyen nem volt WC vagy toalett felirat az egész rohadt belső várnegyedben. Hát azért baszki, ezt a soproni önkormányzatot én nem értem! A Városligetben van legalább két vécé, a budai Várban is van vagy kettő-három, de még Badacsonyban is, aminek alig van száz lakosa, fejből tudom, hol van három vécé (plusz a vasútállomásé, de azt a MÁV üzemelteti, szóval ötletszerűen hol nyitva van, hol zárva). Most komolyan Sopron, ahová osztrákok meg nyugdíjasok, meg osztrák nyugdíjasok járnak, nem képes megoldani, hogy legyen pár retyó legalább a belvárosban??! És ha valakinek nagyon muszáj?
Komolyan azt kívánom, hogy egyszer egy hasmenéses turista a legfőbb fő téren könnyítsen magán, akkor majd talán észbe kapnak, hogy kéne valami…
Jó, azért nem volt annyira sürgős most nekem, de tudtam, hogy a Harrer rohadt messze van, és ki tudja, mikor érek oda. Szóval jó lett volna mégis…
Kívülről elhagytam a Várkerületet és puffogva mentem, amikor egyszercsak láttam egy aluljárós WC feliratot, amilyen pl. a Deákon is van. Persze biztos voltam benne, hogy le van zárva, de azért odamentem, már eleve gúnyos mosollyal az ajkamon. Ami aztán rögtön rám is fagyott, mert a vécé nyitva volt! Elképedve bementem.
Iszonyú mocsok volt, kb. mint a Kampókéz vécés jelenetében, de engem ez nem állít meg, ha pisilni kell. Kiválasztottam egy fülkét, amiben volt világítás. Papír persze nem volt, viszont szappan igen!
Szóval, mégiscsak van egy nyilvános WC Sopron belvárosának az északi csúcsán, és még ingyenes is, cserébe mocskos, sötét, papír nincs és a legtöbb fülkében világítás sem. Szerintem ezt a vécét inkább csak az albán meg a hátsó-indiai vendégeknek mutogassák, az osztrákoknak meg a fizető magyaroknak csináljanak valami normálisat, mert persze fizettem is volna érte, direkt volt nálam egy halom apró.
Hát ennyit a soproni vécékről! – Érdekes, hogy Szegeden is hasonló a helyzet, de ott legalább a belvárosban van a Meki. Sopronban még a Meki is rohadt messze van.
Ezután megindultam a Harrer felé. Öcsém, mint írtam, már ezerszer mondta, hogy menjek el oda, ha Sopronban járok, de hát először Faterral jártunk itt, aki marha lassan gyalogol, és mentünk ugyan messzire, de pont a másik irányba (pláza), másodszor Dórival voltunk itt, csak három órát. Na de majd most!
A Harrer marha messze van gyalog, de ami rosszabb, át kell kelni valami főútvonalon, és így a netes térképről nem volt egyértelmű, hogy hol van erre gyalogos lehetőség (na, mint a vasútállomás!). Tiszta véletlenül észrevettem, hogy a főutat szegélyező zajvédő falon van egy átjárás és ott egy zebra, tehát ha oda eljutok, onnan már egyértelmű a Harrer.
Kedves kis utcákon csavarogva találtam meg – nem elsőre – a Szent Mihály utcát, azon végigmentem, és a körforgalomnál az eltervezett útvonalat követtem. Nem mindig volt ez egyszerű, mivel újabb soproni sajátosságot vettem észre: a főbb utakat és a belvárost kivéve csomó utcának a neve nincs kiírva az utcasarkon!
Megyek, csak remélem, hogy ez az az utca, amit akarok, de kiírva nincs, csak a házszámok: 4, 6, 8… Hogy mi 4 meg 6, azt nem írják. Végül meglátom az egyik kapun, hogy „Kecske u. 10.”, és akkor megnyugszom. Vagy, ha eltévesztettem az utcát, arra csak akkor jövök rá, ha az egyik kapun ott áll az utca neve is. De miért nem lehet a sarkokon kiírni??
De most pont eltaláltam az az utcát, ami beletorkollt abba, ahol a zajvédő falon át lehetett kelni. Innen már elég közel volt a Harrer. És meg is lett!! Ott volt előttem! Csak épp nem tudtam bemenni. Olyan volt a Harrer, mint egy piramis: álltam az utca túloldalán (mert ott van járda), és tépelődtem, vajon hol a bejárat? Elmentem az egyik felére, de az a gazdasági bejárat volt. Végül észrevettem, hogy egyfajta terasza van a felém eső részen. Ezért átvágtam a gyepen egyenesen, mint egy ősember, és az oldalajtón behatoltam a Harrerba!
És végre ott voltam! Sikerült! Nagyon szép és főleg légkondicionált volt a hely, amit a 30 fokban nagyon tudtam értékelni. A sütemények a bőség zavara. Sőt voltak trüffelgolyók meg bonbonok, meg csokik is, de most inkább a hagyományos sütikre összpontosítottam, és Sacher tortaszeletet rendeltem, forró csokival.
Borzasztó jó is volt mindkettő – habár szerintem a Frei és a Szamos forró csokija még finomabb, de ez is szuper volt! Fizettem, vécére mentem – mint tudjuk, Sopronban minden pisilési alkalmat meg kell ragadni! –, aztán nem bírtam ellenállni a kísértésnek és csak vettem elvitelre pár trüffelgolyót.
Rögtön meg is bántam, mert marha meleg volt, és igen drágák voltak, de este otthon kiderült, hogy nem volt okom a megbánásra: egyáltalán nem olvadtak meg, és olyan finomak voltak, hogy legszívesebben akkor este a Sziesztából gyalog visszamentem volna még egyszer a Harrerbe egy adagért :-)
Most, a Harrer belsejéből nézve, már rájöttem, hol a bejárat, mert ott jött be mindenki. Ezért én is ott mentem ki. Világos lett, miért nem találtam gyalogosan az ajtót, mivel egy parkoló volt itt, az út azon oldalán, ahol nincs járda; kétlábúként nyilván pont nem erről közelítettem meg az objektumot.
Rettentő büszke voltam magamra, hogy idetaláltam, fogyasztottam, vásároltam, és még a bejáratot is felfedeztem :-D Másik útvonalon tértem vissza a főútvonalhoz, és itt kiderült, hogy nem kellett volna a zajvédő falon átkelnem, mert van itt egy zebra. De ezt előre honnan tudtam volna?
Visszamentem a belvárosba, most már vidámabban. Kb. 13.15 volt. Eredetileg úgy terveztem, hogy félreteszem a parát és beülök egy igazi étterembe, mármint pizzériára gondoltam, de olyan éttermes, színvonalas fajtára. De ezt most elvetettem, mert a Harrer-bonbonok kb. annyiba kerültek, mint egy pizza egy színvonalas étteremben. Amellett ha ott még várnom kell a pincérre, meg a fizetőpincérre stb., az időt vesz el. És arra gondoltam, hogy délután, miután a hegyek felé átkeltem a síneken, a másik irányba indulok és megnézem az Erzsébet-kertet meg a Taródi-váradt (szintén a szállodai prospektus javasolta).
Így elvetettem a menő pizzériát és úgy döntöttem, elszaladok a plázába, ott eszem valami olcsót, vásárolok is, ha kellene valami, és persze vécé is van ott. Ismertem az utat, így nekilódultam. Mentem, mentem, el a buszpályaudvar meg az Interspar mellett, aztán ott volt a Meki. Ekkor rájöttem, hogy a pláza még messzebb van, és elég volt a kutyagolásból a ronda lakótelepes tájon. Átmentem az úton, be a Mekibe, ahol, mivel nem plázában volt, isteni kevés ember volt. Rendeltem egy szép halas szendvicset, pisiltem, majd vissza a belváros felé.
Útközben elkezdett csöpögni az eső. Naná… Mondta az időjárásjelentés, hogy nyugaton futó zápor várható, de gondoltam, hátha Sopronra épp nem vonatkozik ez.
Sajnos mire visszaértem a buszpályaudvarra, igazán eleredt az eső. Esernyő persze nem volt nálam, így beálltam – másokkal együtt – a buszváróba, megvárni, míg eláll. Ott szobroztunk vagy negyedórát. Akkor csökkenni kezdett az eső, így felcsaptam a baseballsapkát és elindultam.
Vasárnap volt, és este sört akartam inni – de most már csak egyet –, ezért észben tartottam, hogy még azt is kell venni. Még itt a belvárosban, mert fent a hegyen nemigen láttam kisboltot. Sajnos, mire a belvárosba értem, elmúlt 15.00 óra, és valamiért a kisboltok ekkor zárnak vasárnap. Szerencsére az Erzsébet utcában volt egy dohánybolt (nem járok ilyen helyekre, de szükség törvényt bont), amiről még idefelé menet megfigyeltem, hogy 19.00-ig tart nyitva. Oda is mentem, de ki volt írva a Rögtön jövök tábla! :-( Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor nem érdemes várni, mert órák múlva jön vissza az eladó, addigra pedig annyira dühös leszek, hogy sípcsonton rúgom. Ezért átmentem a Mátyás király útra, ahol volt még egy dohánybolt, szerencsére nyitva, és a személyzet is ott volt. Vettem egy Sopronit.
Átkeltem a vasúti síneken, és most jobbra fordultam. A térképről kinéztem, hogy hol van ez az Erzsébet-kert, amit előbb akartam felkeresni (mivel a Taródi-vár fent van). Nem volt egyszerű, mert az Ady Endre út meg a Lővér krt. valamiféle kereszteződésében volt, de hol? – Közben újra esni kezdett. – Innen, ahol én álltam, láttam szemben valamiféle kiserdőt vagy parkot, de oda lehetetlen volt átjutni, mert járda nélküli mindenféle autóutak voltak keresztben, kb. mint a budaörsi csomópont. Baszki, hát csak odatalálok ahhoz a kerthez! Elindultam felfelé, és egyszer csak, még előrébb, észrevettem egy parkszerű képződményt. Átmentem az úton (itt már volt zebra). Aha! Határozottan Városmajor-szerű helyszín!
Hát megtaláltam az Erzsébet-kertet! Ráadásul épp valami városi rendezvény, szüreti napok vagy mifene volt. Egy táncegyüttes adott műsort, sok-sok fabódés stand volt, és ingyenes mobilvécék! Körbesétáltam a standok előtt, bár nem vettem semmit. A másik soron viszont réteseket meg kenyérlángosokat kínálgattak – ez nem érdekelt, mert a mekis halas szendó még a hasamban volt, viszont több boros stand is volt. Ezért ittam egy deci félédes fehérbort. Vasárnap van, ezt meg kell ünnepelni valahogy :-) Ezek után ellátogattam az ingyenes toi-toiba (Sopronban, mint tudjuk, ragadjuk meg az alkalmat).
Nagyon kellemesen éreztem magam a sikerélmény miatt, hogy meglett a park, a bor miatt, a vécé miatt. Ja, és itt ebben a parkban volt egy mamutfenyő, ezt a szállodai szóróanyag mondta is, és most eszembe jutott.
Szerencsére igen könnyű volt észrevenni a mamutfenyőt. Istentelenül nagy volt! Le se fényképeztem, annyira nem lett volna értelme, sehogy sem jött volna ki a perspektíva, de szabad szemmel elképesztő látvány volt!
Jókedvűen hagytam el a parkot. Majdnem rögtön megtaláltam a Lővér krt.-at, amin elindultam felfelé. Így a kiruccanás alatt az egész Lővér krt.-at bejártam gyalog.
Mentem, mentem – megint –, az út emelkedett, és idővel megtaláltam azt a mellékutcát, ami a Taródi-vár felé vezetett. Persze minden kanyarnál elővettem a térképet, mert ezekben a kisebb, hegyi utcákban könnyű volt eltévedni. De így, térképhasználattal, szerencsésen odataláltam ahhoz a kis utcácskához, ahonnan nyílt a vár.
Nagyon szép kis parkban volt ez a váracska. Belépődíjas volt, és ahogy előjött egy hölgy és leperkáltam neki a belépőt, ő ismertette tömören a vár történetét.
És ekkor esett le, hogy ismerem én ezt a történetet!! Fehér Klára Vakáció Magyarországon c. könyvében írt arról az emberről, aki az 50-es, 60-as években saját maga épített egy „maszek várat”, magánemberként. A szocializmusban nyilván röhejes és kapitalista dolog lehetett. De az ember neve teljesen kiesett a fejemből (bár a kezdőbetű rémlett), és most kiderült, hogy Sopronban van ez a maszek vár, és ez a Taródi-vár!
Hát most már ilyen szemmel jártam be. És igazán szép volt! Ha kicsit komfortosabb lenne, én simán tudnék lakni benne. Nem mondtam volna meg, hogy kevesebb mint százéves az építmény. Tényleg olyan volt, mint egy kis középkori váracska, ami egész jól megmaradt.
Bejártam a várat, fotóztam, aztán tovább indultam. Búcsúzáskor kérdezte a hölgy, hogy nem veszek-e emléktárgyat, és én reflexből mondtam, hogy köszönöm, nem. Utóbb eszembe jutott, hogy valszeg a megélhetésük függ a turisták által vásárolt szuvenírektől, és igazán vehettem volna egy hűtőmágnest, de hát akkor már fura lett volna visszafordulni ezért.
Nem ugyanazon az úton mentem le a Lővér krt.-ra, amin feljöttem, hanem – a térkép alapján – úgy gondoltam, tovább megyek ezen a Hársfa utcán, az belemegy a Kőfejtő utcába, az pedig oda érkezik meg, ahol a Récényi út kezdődik, ahol tegnap megkezdtem a Károly-kilátóhoz való mászást.
Mentem, mentem, valóban a Kőfejtő utcán; jó kis házacskák voltak oldalt, elbújva a susnyába. Az utca egyszercsak lekanyarodott, én is lekanyarodtam vele, és vártam, mikor torkollik bele a Récényibe. Mentem, elég sokáig, de csak nem torkollott… És az egyik kapun megláttam, hogy „Felsőlővér út”. Térkép elő. Kiderült, hogy a lekanyarodásnál balra fordultam, pedig jobbra kellett volna, mert az volt a Kőfejtő folytatása, ez meg a Felsőlővér. Remek. Szerencsére lesznek kis mellékutcák, amik visszamennek a Lővér krt.-ra.
Az első ilyen mellékutcánál elbizonytalanodtam, mert csak egy lépcső volt, és nem mentem rá, mert hátha simán egy magánházhoz megy. A másodikon mentem le, valóban kivezetett a Lővérre. Térkép elő, ekkor derült ki, hogy már az előzőn is kimehettem volna.
De most már teljesen simán visszatérhettem a szállodába. A sört és a bonbonokat elhelyeztem a hűtőben – illetve nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és megkóstoltam a bonbonból egyet-egyet, és ekkor állapítottam meg, hogy mégiscsak helyes ötlet volt megvenni őket :-)
A tegnapi vacsorából tanulva most korábban mentem le, még ha nem is elsőként. Így már jutott rendesen étel! Finom rántott hús, hasábkrumpli és valami szószban úszó hús (nem marhanyak) is. Most jól belakmároztam, és elégedetten keltem fel. Illetve ez egy kicsit ciki volt, mert rajtam kívül még senki nem végzett a vacsorával, de mit csináljak, ha én már megettem? Desszertet és szeszt nem akartam fogyasztani, mert azok fent vannak a szobámban. Így felkeltem és eljöttem az étteremből mégis.
Most, utolsó este, beterveztem sétálást. A szállodai szóróanyag azt mondta, hogy a szálloda kertjéből, hátul, nyílnak turistautak. Ha ezt nem olvasom, soha nem megyek a szálloda mögé. Most kiderült, hogy szép nagy parkja van a hotelnek, leghátul pedig egy kiskapu, azon ki lehet menni jobbra vagy balra a turistautakhoz.
Én úgy terveztem, hogy balra megyek, a Hotel Lővér irányába, onnan pedig az Ojtozi fasor nevű úton egy kis ideig. Azon nem terveztem végigmenni, mert elég hosszú és a térképről nem derült ki egyértelműen, hová is vezet. Nem akartam Ausztriában kilyukadni. Ezért a terv az volt, hogy az első kereszteződésnél, mely balra nyílik, befordulok majd, az beletorkollik egy kis utcába, az meg a Lővér krt.-ba, és így visszamegyek hazáig.
A terv egy pontig hibátlanul ment. Eljutottam a Hotel Lővérig, ahol nagyobb élet volt, mint nálunk, de a Szieszta mégis jobban tetszik nekem. Innen pedig megpróbáltam eltalálni, hogy a sok turistaösvény közül melyik az az Ojtozi fasor? Néztem a térképet, néztem a valóságot, végül elindultam az erdőben egy úton. Mentem, mentem, de sehogy sem tetszett a dolog. A térkép és a szállodai írás szerint el kellene haladnom egy Hotel Fagus nevű szálló mellett, de itt ilyen nem volt, csak erdő mindkét oldalon. Semmi más. És hát már este hét felé járt az idő, a nap már lement… Ezért hamar visszafordultam és elindultam egy másik ösvényen. Az belevezetett valami fizetős kalandparkba. Így maradt a harmadik út, ami egyáltalán nem tűnt innen nézve turistaösvénynek, pedig ez volt az Ojtozi fasor!
Valóban nagyon szép volt, murvás talaj, nagy fák, kétoldalt erdő. Csak ember nem volt egy sem. Illetve, nagy néha egy-egy ember felbukkant, de alapvetően csak én voltam egyedül. Voltak jópofa világítótestek kétoldalt, de azokat nem kapcsolta be senki. És már igencsak alkonyodott…
Láttam balfelé nyíló utat, és gondoltam, hogy talán azon kéne mennem, de az csak sima erdei turistaösvény volt. Így tovább haladtam az Ojtozin. Jóval később lett még egy balra nyíló ösvény – a térkép azt mondta, hogy ez is ugyanabba az útba fut majd bele, ami aztán a Lővér krt.-ba. Ezért elindultam ezen a második ösvényen.
De ekkor már komolyan befostam. Határozottan a Hasadék jelenetei jutottak eszembe egyre-másra. Közben már teljesen leszállt az este. A hátam mögött a közvilágítást továbbra is csesztek felkapcsolni. És ekkor rádöbbentem, hogy ha ezen az úton megyek tovább, akkor egyáltalán nem lesz semmiféle világítás, hanem egyedül fogok továbbmenni a sötét erdőben.
Na, ekkor megfordultam és visszasiettem az Ojtozira. Ott pedig megfordultam és visszasiettem, igen szaporán, a Hotel Lővér irányába. Megjegyzem, a világítást nem kapcsolták fel, holott már teljesen sötét lett.
A Hotel Lővértől kimentem a Lővér krt.-ra és onnan haza! Kívülről nézve, a sötétben még jobban tetszett a szálloda, de erre az estére már elég volt a kalandokból. Felmentem a szobába, lezuhanyoztam, hajat mostam, kipattintottam a sört, bekapcsoltam a tévét, betermeltem a Harrer-bogyókat és olvastam.
Eddigre kiolvastam a Nesbot, és utána a Pepita macskát kezdtem el, amit azért hoztam magammal, mert vidám, de főleg mert sűrű sorközzel van szedve és puhafedeles. Nesbo után pont rám fért a vidámság. – Egyébként az írónő későbbi könyvei már eléggé fárasztanak és idegesítenek, de ez 1992-es, tehát még teljesen jó.
A kevés magyar nyelvű csatorna egyikén a Marley meg én ment, amit addig néztem, míg a kutya el nem kezdett kehes lenni, mert akkor habozás nélkül átkapcsoltam valami bugyuta kalandfilmre.
Igen jól aludtam, és kb. 6.00-kor magamtól felébredtem. Már világos volt, de a nap még nem kelt fel. És ekkor eszembe jutott: a keleti fekvésű szoba egyetlen előnye, hogy láthatom és lefotózhatom a napkeltét! Felkaptam a pizsamámat (mert a meleg miatt csak egy bugyiban aludtam), és ki az erkélyre. Az ég alja valóban rózsaszínű volt, de a nap még nem kelt fel. Vajon mikor fog?
Visszafeküdtem és beállítottam a telefont tíz perccel későbbre. Elszunyókáltam. Mikor szólt az ébresztő, kimentem az erkélyre ellenőrizni, hol tart a nap. Még nem jött fel. Visszafeküdtem, ébresztő; felkelni, napot megnézni stb. … Ez a ciklus ismétlődött párszor, míg végre csakugyan felkelt a nap. Akkor készítettem pár fényképet, majd visszafeküdtem, és az igazi reggeli ébresztő előtt még tudtam aludni egy jó órát.
Most 8.00 előtt pár perccel már lent voltam a hallban, ahol megvilágosodtam, miért fogyott el tegnap 10 perc alatt a rántotta: több szállóvendég, többségében nyugger, már most itt ácsorgott és várta az étterem nyitását :-D Hja, ezt a generációt a világháborúk meg a tatárjárás megedzették, hogy résen legyenek!
De most már én is dörzsölt voltam és nem a kávéval kezdtem, hanem azonnal a reggeli ételeket vettem ki magamnak. Csak utána csapoltam kávét, és így összességében jó reggelim volt.
Ezután összecsomagoltam, lezuhanyoztam, és tíz perccel tíz előtt lementem kicsekkolni, nehogy sor alakuljon ki. A kijelentkezés és fizetés hamar megvolt, én pedig bánatosan elhagytam a szállodát, megint poggyásszal a vállamon.
A 12.21-es vonatindulásig bőségesen volt időm, ezért most megint a Lővér krt-on indultam lefelé az alternatív kis utcák helyett. A másik irányba menet is igen szép volt. Persze, nem valami rövid. A nap már fent volt, és igen meleg lett. Egy ponton még méltatlankodtam is magamban, banyek, itt vonszolódom poggyásszal a hőségben – de aztán rászóltam magamra, hogy inkább élveznem kellene, hogy Sopronban vagyok, friss levegőn, sétálva, nem pedig az irodában rothadok reggel fél hét óta. Rögtön jobban éreztem magam.
Átkeltem a vasúti síneken, irány a belváros, illetve természetesen a Frei :-) Ittam egy Hónap kávéját és egy finom sonkás reggeli sütit. Aztán WC (ki kell használni), és még kicsit sétálgattam a szűk belvárosban. Egy Lipótiban vettem úti péksüteményeket – bár a hazaérkezés után rögtön mozit terveztem, előtte pedig valami pizzaszeletet, de azért kell egy kis úti kaja, hátha lerobban a vonat, vagy leesik a vércukrom.
Nagyon korán kiértem a vasútállomásra, ahol ott állt a vonatom, de bemondták folyamatosan, hogy még ne szálljunk fel rá. Valóban, ott tetriszeztek vele, ide-oda tologatták, meg mozdonyokat rakosgattak elé. Én addig kiálltam az állomásépület elé, mégis inkább Sopront nézegetem az utolsó percekben.
Egy kisfiú is volt ott, akitől a mamája épp elbúcsúzott, mert – gondolom – a mama valami másik városba ment dolgozni, és több napra, legalábbis így vettem ki a búcsúzásból. A kiskölök először simán viselte, viszont pár perc múlva rádöbbent, hogy elment a mama, és berohant utána az állomásra, meg sírt, valamiféle nagynéni pedig mérgesen rángatta ki magával.
Na, ezen a ponton én azonnal befordultam az állomásra és odaálltam a vonatom elé. Nem bírom elviselni a Zétény korú kisfiúk sírását. Inkább nézem a vonatot.
Idővel azért összerakták a vonatot és be lehetett szállni. Remek út volt hazáig, Tatabányától Pestig főleg aludtam.
A vonat bezzeg most is időben érkezett, holott most végképp jól jött volna a késés, mert 14.49-kor érkezett be, az én mozim viszont csak 16.15-kor kezdődött. Hazarohanhatnék ugyan ledobni a poggyászt, de akkor viszont már alig lenne időm. Így elvonszolódtam az Allee-ba, mozijegyet vettem, megettem egy pizzaszeletet, tettem egy kört, ettem egy tortaszeletet a Szamosban, és beültem a moziba.
Aranyos francia vígjáték volt, bár lehetett volna jobb is…. Hazajöttem, lezuhanyoztam, elpakoltam a cuccokat, aztán hazaérkezés utáni bánat enyhítése végett csokit ettem, az Ötödik elemet néztem, és vörösbort ittam. Utóbbi kettőt úgy, hogy a film minden jeleneténél kortyoltam egyet a borból :-D Így egyenletesen fogyott, a végére jól beálltam, de nem voltam bánatos a Sopronból való hazaérkezés miatt.
Éjszaka, ahogy sok pia után szoktam, felriadtam, dobogott a szívem és melegem volt, többször majd nem iszom ilyen sok bort lefekvés előtt, de hát nem is minden nap fordul elő, hogy full egyedül elutazom egy idegen városba, és ilyen jól is érzem magam.
Mert, őszintén szólva, meglepett, hogy mennyire jól éreztem magam! Biztos voltam benne, hogy nagyon fog feszélyezni, hogy csak egyedül vagyok, de valahogy most nem. Sőt utolsó napon már két másik, hozzám hasonlóan egyedül lévő embert is észrevettem a szálloda éttermében. Szóval mindent összevetve rendkívül jó volt. És már másnap elhatároztam, hogy feltétlenül visszatérek még ilyen kis minivakációra Sopronba, sőt az is sanszos, hogy megint a Sziesztába, ami nagyon tetszett (habár épp most újítják fel, remélem, nem lesz megfizethetetlenül drága).
