Úgy voltam vele, hogy egy évben egyszer elég Sopronban tölteni egy hétvégét, de miután az új melóhelyen több a szabim, így boldogan lefoglaltam még egy hétvégét október elejére :-) Péntektől vasárnapig, ahogy a legjobb.
Egy apróságtól eltekintve – amiről majd külön írok – talán ez volt a legkellemesebb soproni kiruccanásom. Az időjárás ideális volt, a szobám kényelmes, meg minden.
Induláskor nem kellett rohannom, mivel a 14.00 órás becsekkoláshoz bőven elég volt a 11.38-kor érkező vonattal mennem. Így nem kellett korán kelnem. A vonaton – és egész hétvégén – A másik fekete lányt olvastam, ami lekötött ugyan, de végül is nem tetszett és elpasszoltattam Öcsémmel a Vaterán.
A vonaton kevesen voltak, hát ezért is jó pénteken utazni. Szombaton nagyobb a tömeg, ezt már kitapasztaltam.
A vonatút során nagy tépelődésben voltam. Azon tépelődtem, vasárnap melyik vonattal jöjjek haza vasárnap? Ez a vasárnapi programtól függött: mivel már régóta gondolkodom rajta, hogy el kéne kirándulni a „másik” irányba. A Szieszta Sopron „határvonalán” van (ahogy én nézem): északra tőle a város, délre a Károly-kilátó és amögött a sok titokzatos erdő és hegy, ahol még nemigen jártam. És déli irányban van a határ is, több kicsi település van útközben és jó kis turistaösvények, de az már annyira az Isten háta mögött van, hogy egymagam eddig sosem mertem odamenni. Ott van Brennbergbánya is, az már egy méterre a határtól, és kvázi „nagyobb” település (= 3 háznál több van benne), ahová, mióta a térképet nézegettem, mindig vágytam elmenni; de vajon merjek?? Az egyértelmű volt, hogy az erdei kirándulást vasárnap lehet megejteni, mert az egyetlen teljes napomat, szombatot, nyilván a városnézésnek szentelem. Fordítva, mármint hogy szombaton túrázzak, aztán vasárnap, a nagy sporttáskával a vállamon mászkáljak a szűk soproni utcákban, nem logikus.
Vagy hagyjam a titokzatos isten háta mögötti hegyeket a fenébe, és jöjjek haza korán vasárnap? Hm, hm…. Hát ezen tépelődtem az egész vonatúton, mert ezúttal kivételesen csak az odafelé útra vettem jegyet, nem retúrt, mert IC lévén, előre el kellett volna döntenem, hogy melyikkel jövök haza.
Mire megérkeztem Sopronba, már eldöntöttem, hogy igenis vasárnap erdei túrát teszek, lehetőleg Brennbergbánya irányába, sőt esetleg át is sétálok a határon. Azt már kiszaszeroltam, hogy van ott az út, sőt túratérkép is volt nálam. Így a késő délutáni vonatra vettem jegyet.
Elhatároztam, hogy megérkezéskor iszom egy jó kávét a vasútállomás kávézójában, ahol igazi szemes kávéból jön a kávé; csakhogy ez is – mint Győrben – épp bezárt. Remek! Kénytelen voltam a Lipótiban kávézni, 20 perccel később, igaz, hogy az végül is sokkal kellemesebb élmény volt.
Ezután ettem egy pizzaszeletet, mert csak most vettem észre, hogy van egy remek szeletes pizzázó is tisztára a városközpontban. Aztán felhívtam Fatert, hogy hogy van a lába, majd elindultam a szálloda felé.
Lehet, hogy valami korábbi életemben soproni voltam, mert minden Sopronba érkezéskor teljesen hazaérkezős érzésem van. Kilépek a vasútállomásról a Mátyás király utcára és tisztára otthon érzem magam :-)
A Sziesztában már végképp olyan érzésem volt, mintha hazajönnék. Megint a második emeleten kaptam szobát, de most nagy örömömre nyugati fekvésűt! Mondjuk, októberben már nem számít annyira, de mikor először laktam itt, szeptember volt, és már hajnalban besütött a nap, amit nem szeretek.
Rövid pihenés után azonnal útnak indultam a Károly-kilátó felé. Útközben más gyalogló nem volt, és a kilátónál sem voltak sokan, valószínűleg a pénteki nap miatt. Lefelé menet kivételesen nem ugyanazon az autóúton akartam menni, hanem az egyik turistaösvényen, ami levezet a Lővér szálló mögé. De a turistajelzés, a térkép és a telefonomon lévő GPS három különböző irányt mutatott. Tanácstalan voltam. Most akkor merre?? Kb. sejtettem az irányt, mert hogy merre van a város, az látszik föntről.
Szerencsére egy vidám nyuggercsapat, kb. 4-5 db 60+ éves, pont lefelé indult a kilátótól. Az ilyen, nálam lassabb csapatoknak általában elébe szoktam vágni, mert én gyorsan gyalogolok, és most is már lódultam; de aztán észbe kaptam és előreengedtem őket, és jól lemaradva mentem utánuk, hogy még épp látótávolságon belül legyenek, de ne zavaróan a személyes teremben. Ezek – gondoltam – biztos tudják az utat lefelé, és ha jön a vaddisznó, majd őket eszi meg előbb, én addig elrohanok :-D
Romantikus erdei túra volt lefelé, és erős félóra múlva valóban kilyukadtunk a Lővér szálló mögé. (Amit sajnos épp akkor zártak be.) Visszakunkorodtam a Sziesztához és 18.00 után pár perccel lementem vacsorázni.
Nem minden asztal volt megterítve, és épp nem volt már szabad kétszemélyes asztal, így kénytelen voltam egy négyszemélyeshez ülni egymagam. Mögöttem egy etetőszékes, még üres többszemélyes asztal. Nem tudom, hová tettem az eszemet, hogy nem gondoltam bele, az etetőszék kisgyereket jelent, miközben hetente találkozom etetőszékes kisgyerekkel :-D – a lényeg, hogy jött is a hátam mögé a kisgyerekes család; a bal oldalamra másik kisgyerekes család. Ott a papa épp azt magyarázta a gyerekeknek, hogy ahová első este leültünk, ott illik az egész nyaralás alatt maradni.
Kár ez az illemszabály, mert rögtön azon gondolkodtam, hogy másnap reggel máshová kéne ülnöm, egy kétszemélyes asztalhoz, de azok most már mind foglaltak, mi van, ha reggel berágnak rám azok, akik ott ülnek most?... De muszáj nekem minden étkezésnél az etetőszékes kisgyerekes családot hallgatni a hátam mögül? Fél éjjel ezen tépelődtem álmomban :-D
Vacsora után áztam a fürdőkádban, ami sajnos elég kicsi volt még nekem is; olvasás, sör, és végre egy jót aludtam.
Másnap reggel királyság volt, kinéztem az erkélyről és olyan csípős, hideg reggel volt, hogy tisztára Erdélyben éreztem magam, pláne hogy közvetlenül a hegyek alatt voltam.
A reggeli remek volt, megint rögtön kezdésre leloholtam, így még simán volt rántotta. És kávé is. Amiből kettőt is ittam, így napközben ezúttal nem ’kellett’ máshol is kávéznom, mert ez a reggeli kettő elég volt.
A soproni szombat ideálisan telt, de csak a „szokásos módon”, úgyhogy nem is nagyon fogom itt kifejteni. Elmentem a szokott látnivalókhoz, a Gyógygödörben ebédeltem egyedül (nagyon büszke voltam magamra, és a kaja isteni volt). Utána a Harrerba, bár egyáltalán nem voltam éhes, de oda mégiscsak el kell menni. Trüffelgolyókat is vettem magamnak. Aztán hazabaktattam. A Lővér körúton jöttem felfelé, és az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy az erdei ösvényen át felmegyek a Sörházdombi kilátóba.
Megjegyzem, az időjárás ideális volt, noha esernyőt természetesen hoztam magammal (anélkül esett volna). De egy hosszúujjú póló, rajta a kapucnis, cipzáros felső és azon az esődzseki teljesen elég volt, ami csak három vékony réteg, sőt napközben, mikor már elmúlt a reggeli csípősség, simán levettem az esődzsekit és a maradék két rétegben gyalogoltam.
Azt is megjegyzem, hogy azért mentem október elején, mert valamiért meggyőződésem volt, hogy kb. október közepétől már hideg van és lehullanak a levelek, de október elején még nem. Hát ez nagy hiba volt, mert még novemberben sem voltak kopaszok a fák, viszont most, október elején sajnos marha sok turista hemzsegett Sopronban; nem tudom, szüret volt-e vagy mi. De azt megfogadtam, hogy legközelebb október közepén vagy végén utazom, esetleg november elején, szóval semmiképp sem ilyenkor, amikor ekkora a tömkeleg.
Vacsorázni megint leszaladtam rögtön 18.00-ra, pedig szinte egyáltalán nem voltam éhes, a Gyógygödör ebédje még jóformán ott ült a gyomromban. De tudtam, hogy a., később esetleg elfogynak a finomabb kaják, és mire a nyugdíjas pincérek ezt észreveszik és újratöltik, éjfél lesz; b., még végig akartam sétálni az Ojtózi sétányon, lehetőleg sötétedés előtt, és most már egyre korábban sötétedett. Úgyhogy belapátoltam a vacsorát, nem sokat, sőt kimondottan keveset ettem, zöldségekkel. Utána egyenesen loholtam a szálloda mögé a turistaösvényre.
Végigsétáltam a sétányon, aztán a szokott úton – már ismerem – haza; este pedig zuhany, sör, desszert, olvasás és alvás.
A vasárnapot nagy izgalommal vártam, mert Brennbergbányára menni terveztem, és esetleg átsétálni a határon! 2019 nyara óta nem voltam külföldön, akkor is csak Párkányban; meg egyáltalán, egész gyerekkoromban nem jártam külföldön, ezért minden határátkelés különleges élmény nekem, még ha csak ide a szomszédba is megyek.
Előzőleg sokat gondolkodtam, vajon hogyan menjek Brennbergbányára? Tudtam, hogy jár oda egy busz, de annyira nem bízom a vidéki buszokban; és különben is túrázni akartam. Először az erdőn keresztül terveztem, a Récényi útról, de aztán megriadtam az esetleges vaddisznók vagy erdei lidércek lehetőségétől (köszi, Jozef Karika :-D). És inkább úgy döntöttem, gyalog elmegyek Sopronbánfalvára, onnan pedig simán a Brennbergi úton végig, ahol amúgy a busz is jár, tehát autóút, tehát az autóút mentén végiggyalogolva csak nem támad meg olyan lény, ami inkább az erdő közepén egyedül túrázókat támadná meg.
Az időt is kiszámítottam, abból kiindulva, hogy a Sziesztától a Károly-kilátóig, ha jól kilépek, félóra alatt ott vagyok. Tehát, a térképet nézve, ha most kijelentkezés után jól kilépek, félóra alatt ott lehetek Bánfalván, további X idő alatt eljuthatok Brennbergbányára – nézve a térképet, durván megsaccoltam, kb. mennyi lehet egy-egy Macska-félórás távolság. Így odaérhetek Brennbergbányára mondjuk 13.00-ra; ott eltökölődöm egy órát, határon átsétálással együtt, és a 14.00 órás busszal visszajöhetek Sopronba, de ha azt lekésném, vagy kimaradna egy járat, mint Pesten a 39-es busz szokott, akkor erőltetett menetben még gyalog is visszaérek a vonatindulásra.
Nagyjából követtem is a tervet. Kicsekkoltam, még utoljára vécére mentem a szálloda előcsarnokában (ki tudja, hol lesz rá legközelebb lehetőség, bár az erdőben biztos lehet majd), és sebes gyaloglással nekiindultam. Aznap végig meg volt nyitva az internetes térkép a telefonomon, ami mutatta kis pont formájában, hogy én hol vagyok. Isteni áldás volt.
Bazi gyorsan elcaplattam a Récényi útig, onnan a Kőfejtő úton a parkolóig. Onnan balra indult az út Bánfalvára, de megdöbbenve láttam, hogy ez nem betonút, hanem már az erdőn keresztül vezet. Kicsit betojtam. A vaddisznók! A lidérc! No, de nem volt választásom. Hamar odaértem Bánfalvára, megcsodáltam azt a régi templomot, aztán lerongyoltam a barokk lépcsőn, megtaláltam a körforgalmat, és onnan már nagyon egyértelműen indult a Brennbergi út.
Most már nem volt semmi más feladatom, „csak” végigmenni az úton. De gyorsan. Kiléptem, ahogy csak bírtam. Egy darabig, a kertvárosban, még volt járda, aztán pedig már nem. Ez idegesített; az út bal oldalán mentem, hogy a szembejövő autók jól lássanak, de természetesen igyekeztem minél távolabb az úttól, mindenki érdekében. Elég nagy volt az autóforgalom, ami nem tetszett.
De aztán ritkulni kezdtek az autók. Hálistennek! Viszont pisilnem kellett. Éppen az én oldalamon nem volt alkalmas hely, csak az út túloldalán akadt jó erdei sűrű bokor, így átrohantam az úton, pisiltem, és visszarohantam. Jött az erdei iskola, az ifjúsági tábor; és egyébként nagyon szép út volt, jóformán semmi szintemelkedés, csak szép nagy kanyarok. Az őszi erdő is szép volt.
Egy idő után balról nyílt az Óbrennbergi út, ahol akár lemehettem volna és kicsit hamarabb célba értem volna, de olyan kihaltnak és elhagyatottnak tűnt innen az autóútról, hogy megijedtem. Nem, jobb lesz követni ezt a szép aszfaltutat, ahol most vagyok, az a biztos…
Közben ott voltak a buszmegállók, és megnyugodva csekkoltam le, hogy a 3-as busz valóban itt jár, és vasárnap valóban óránként. Tehát hazafelé megfoghatom és jöhetek azzal, mert az egészen Sopron belsejébe visszavisz.
Közben láttam, hogy az idővel egészen jól állok. A lehető leggyorsabban gyalogoltam, az esődzsekit már rég levettem, és jól kimelegedtem a gyaloglásban. Sajnos, egy tervezési hibámmal most szembesültem: mindössze egy háromdecis palack volt nálam.
Egyébként nyári kirándulásokhoz mindig viszek egy félliteres palackot tele csapvízzel, ÉS egy háromdecist. És a háromdecisből szoktam inni, ugyanis azt mindenhol újratölthetem, míg a félliteres nem fér be minden vízcsap alá. Most viszont otthon egyszerűen nem csomagoltam be félliterest, azzal, hogy minek, már nincs nyár, már nem izzadok úgy.
Hát, valóban nem izzadtam a melegtől, viszont a gyors gyaloglástól igen, és kortyolgattam a vízből, de éreztem, hogy nem lesz ez elég. Tiszta hülye voltam, hogy nem hoztam el a félliterest is. Valahol vizet kell szereznem. Tudtam, hogy Brennbergbányán van valami kisbolt, csak vajon nyitva lesz-e vasárnap? Szerencsére azt is tudtam, hogy ott van a kocsma-templom :-D. Legvégső esetben oda bemegyek megtölteni a palackomat. És akkor már iszom is valami forró csokit vagy effélét (alkoholra egyáltalán nem vágytam). A kocsmatemplom nyilván nyitva lesz, turistaszezon van ;-)
Mentem, mentem, végül eljutottam Görbehalomra, ami a Brennberg előtti utolsó világváros. Ott is volt buszmegálló. Végül utolsó lendülettel megtettem az út utolsó szakaszát: a Görbehalomtól induló marha hosszú utolsó buszmegállót, ami egy roppant nagy kanyar volt, eszméletlen szép kilátással (azt hiszem, sokat fotóztam útközben. A 10.000 lépés ekkor már rég megvolt.)
Még Brennbergbányán belül is volt egy buszmegálló, aztán pedig megérkeztem – gyalog – a buszvégállomásra, ami csak bódé meg buszforduló volt. Ez a városközpont. És hurrá! itt a kocsmatemplom, ami egyértelműen nyitva volt!
Ekkor már pisilnem is kellett (az izzadás miatt ittam, de ugye nem a 100 %-át izzadtam ki…), plusz víz is, így bátran bementem a kocsmába. (Nem is tudom, mikor voltam utoljára egyedül kocsmában? Lehet, hogy soha.)
Ez olyan élmény volt, mint a vadnyugati filmekben, mikor az idegen cowboy belép az ivóba. Majdnem minden szem rám szegeződött :-D Ráadásul még nő is, ugye…. No de nem volt semmi kötekedés vagy ilyesmi. Gyorsan megnéztem az itallapot, de nem szeszes italból csak presszókávé volt. OK, legyen! Így presszókávét rendeltem, 350.- Ft-ra otthagytam 400-at. Elég gyorsan felhajtottam, nehogy még belém kössenek a többi cowboyok :-D, aztán bementem a retyóra, ami egészen kulturált volt. Gyorsan pisiltem és megtöltöttem a palackot. Hála az égnek a vízért… Aztán köszöntem és távoztam.
Valamivel 12.00 után voltunk. Meglepő hamar ideértem. Mondjuk nem csoda, ahogy rohantam… Végül is nem mentem „várost nézni”, amit nem is nagyon terveztem, főleg, mert pár ittasabb helyi lakos is tántorgott az út közepén. Viszont – a telefont sasolva – megindultam azon az utcácskán, amin a határ felé kell menni. Ez volt a Borbála telep. Egy nagy kanyart tettem meg bal felé, utána pedig egy hegyesszög jobbra, és ez az egyenes út belevisz a Hermesi útba, ami meg simán átmegy Ausztriába.
Ijedten láttam, hogy az ’egyenes út’ az csak egy jelöletlen erdei út. Itt már tényleg a világ végén, az isten háta mögött voltam, full egyedül, és ez az erdei út hirtelen rettentő ijesztőnek tűnt. Még turistajelzés sem volt rajta. És sötét volt, a fák beárnyékolták. Úgy éreztem, hogy a farkasok meg a vaddisznók lesnek rám a fák alól. De hát már itt voltam, most már nem hátrálok meg!! Előre a határhoz!
Határozottan rongyoltam át ezen az egyenes szakaszon, ami sajnos egyrészt emelkedő volt, másrészt marha hosszúnak tűnt. Csak mentem, mentem az erdőben, nagyon sokáig – úgy tűnt –, de végül vége lett az erdei útnak, kibukkantam a betonútra, balra fordultam, és pár perc után ott volt az osztrák határ!
Átmentem a határon, és vagy tíz percig sétálgattam az osztrák falucskában. Aminek persze ez nagyon a széle volt csak, és szinte semmi életjel. Később a térképről láttam, hogy itt is lett volna mit megnézni, ha beljebb megyek, de eddigre már annyit gyalogoltam, meg aztán még vissza kellett érnem Brennbergbe, elkapni egy buszt, vissza Sopronba, és esetleg még enni is valamit a vonatindulás előtt.
Fényképeztem és maileket írtam a rokonoknak, hogy itt vagyok Ausztriában, de a telefon nem akarta elküldeni a maileket. Akkor visszahoztam a Google Maps-ot, de az is lefagyott. És már láttam, hogy nem a Vodafone hálózatán vagyok, hanem valami osztrák hálózaton.
Erre nem gondoltam előzetesen, hogy hiszen a határnál megszűnik a térerőm. Egyébként nem zavart volna, mert tudtam, hogy a magyar területen idővel majd visszajön, csakhogy én a kis telefonos térképemet követtem, ami világosan mutatta, hogy hol vagyok és merre kell mennem!! És ezért nem is igen figyeltem meg, hol jöttem le a félelmetes erdei útról ide az autóútra, hisz majd úgyis a GPS fog visszavezetni.
Most tehát fejből, emlékezetből kellett visszatalálnom az erdei útra, amin se turistajelzés, se semmi nem volt. A mai napig sem értem, hogyan, de valahogy sikerült! Mentem a betonúton, aztán egyszer csak belementem egy erdei ösvénybe, és az volt az! (Ha nem az lett volna, talán még most is ott bolyonganék.) Végigrepesztettem az ösvényen – térerő még mindig nem volt, illetve az osztrák hálózatot jelezte a telefon – és olyan boldog voltam, mint egy hazatérő száműzött, amikor megpillantottam Brennbergbánya házait.
Iszonyúan megkönnyebbültem. Most visszafelé kanyarodtam ugyanúgy, ahogy jöttem; az órára pillantva láttam, hogy 12.59 van, tehát a 13.00 órás buszt sehogy sem érem már el. Mondjuk nem is számítottam rá. Kb. 13.08 volt, mikor a buszmegállóba érkeztem. Nem akartam ott rohadni egy órát, szétnézhettem volna Brennbergbányán, de valamiért inkább elindultam visszafelé gyalog. Úgy gondoltam, megyek egy vagy két megállót, aztán várok szépen.
Végül Görbehalom másik végéig gyalogoltam, a Fehér híd nevű megállóig. Mostanra már komolyan elfáradtam. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, mennyibe kerül a buszjegy, meg semmi más, én felszállok és lerogyok az első ülésre.
A busz szerencsére időben jött, és a buszjegy csak annyi volt, mint egy sima városi vonaljegy, hálistennek. A busz ezerrel kanyargott a szerpentineken, egész ijesztő volt és talán pánikrohamot is kaptam volna, ha nem vagyok olyan fáradt.
Viszont így olyan hamar visszaértem Sopronba, hogy még 14.30 sem volt, és a vonatom csak 16.21-kor indult! Akár még egy órát sétálgathattam volna Ausztriában :-) Megettem a pénteken megismert pizzázóban kettő szelet pizzát, aztán mentem a Freibe süteményt és forró csokit enni. És még így is volt időm, így sétáltam, valamiféle kaját még vettem az útra (de most már bizisten nem emlékszem, mit), és végül felmásztam a vonatra.
A vonaton mindenféle rendész meg katona (?) hallgatókkal ültem egy fülkében, akik folyton a kiképzésről dumáltak. Én próbáltam aludni, de nem sikerült. Egyébként otthon is csak nehezen bírtam elaludni, holott rohadt fáradt voltam, vajon mi lehetett abban a brennbergi kávéban?... De az is lehet, hogy csak simán túledzésben voltam – ami amúgy nagyon, de nagyon ritkán történik meg velem –, és a baromi sok és gyors gyaloglás miatt túlpörögtem.
Egyébként a legkényelmesebb túracipőmben voltam, de még így is lett egy akkora vízhólyag a lábujjamon, mint egy cseresznye.
Nagyon örültem, hogy még a hétfőt is kivettem szabadságnak, mert nem voltam olyan állapotban, hogy dolgozni menjek. Illetve bírtam volna, csak nem akartam. Helyette Zsuzsival kávéztunk a Starbucksban, és dicsekedtem neki a túrámmal. Sőt megegyeztünk, hogy elmegyünk még együtt is, de ezúttal busszal.
Az év egyik legkellemesebb élménye volt, és most mikor ezt írom, azon gondolkodom, hogy kora tavasszal vagy késő ősszel menjek-e legközelebb Sopronba (mármint ottalvósra), vagy mind a kétszer?...
