Októberben ismét voltam Sopronban két éjszakát, csak nem írtam róla, mert annyira el vagyok maradva a bloggal, és mert nemigen volt semmi különös. „Csak” a szokásos. Nagyon jól éreztem magam. Két eltérés volt csak. Már előre sejtettem, hogy tutira lesz valami, mint februárban volt, amikor egy sakkcsapat ÉS egy focicsapat gyűlt a Sziesztába, holott pont azért mentem februárban, hogy kevesen legyenek.
Előre tudtam, hogy most is lesz valami.
Magamban fogadásokat kötöttem, hogy konferencia lesz-e?, vagy valamelyik megyei gyermekotthon 350 növendékét fogják-e pont abban a 3 napban odahozni?, vagy burgenlandi osztrák nyugdíjasok csoportja jön majd?
Hát kivételesen egyik sem volt! Azonban már lefoglaltam a szállást és befizettem az előleget, mikor kezdtek jönni a hírek a győri/biatorbágyi/szárligeti – fene se tudja pontosan – vonatfelújításról.
Még végig sem olvastam a cikket, de már tudtam, hogy az én utazásom bele fog esni.
Hát természetes, hogy beleesett. Nem ragozom, a lényeg, hogy nemhogy nem a Keletiből megy a vonat – ami tőlem akár gyalog is kellemesen elérhető –, hanem Kelenföldről; de nem is vonat, hanem csak vonatpótló busz Tatabányáig, ahol átszállhatunk a vonatra.
Már eleve Kelenföldet is rühellem, nemhogy a vonatpótló buszt, főleg, ha nemcsak egy hátizsák van nálam, hanem két éjszakára való poggyász is.
Mindegy, abszolváltam a dolgot, igen kulturált távolsági busz volt az IC-pótló és jócskán tartotta a menetrendet, Tatabányán felpattantam a vonatra, hazafelé ugyanez, csak a fogamat csikorgattam, hogy miért kell ez, és főleg miért éppen MOST?! Évente csak pár napom telik Sopronba utazással, miért nem az év többi 360 napján szórakoznak ezzel??!
A másik ’szokatlan’ az volt, hogy most nem annyira városnéztem, mint inkább a Sopron fölötti erdőkben sétálgattam. Imádom a várost, de valahogy ez a hatalmas végtelen erdős hegység a Szieszta fölött elképesztően tetszik. Persze eddig is mindig felmentem a Károly-kilátóba, de most fordítva, a turistaösvényen másztam felfelé, és a Récényi úton jöttem le.
A turistaút elképesztően tetszett, és felfelé mászáskor jöttem rá, hogy hiszen itt milyen rohadt sok turistaút van! Kék csík, zöld kereszt, sárga kör…. Akár másmerre is lehetne menni itt az erdőben.
Lefelé jövet pedig átvágtam a Récényin és lementem a Deák-kúthoz – ekkor jöttem rá, hogy itt még nem is voltam, csak felülről láttam –, és nem a Récényin, hanem az erdőben vezető turistaösvényen mentem hazafelé. Ez volt a Ciklámen tanösvény, ami a szállodám mögött is elmegy.
És ekkor döbbentem rá arra is, hogy miért van az, hogy a Récényi úton járva mindig csak én vagyok ott az egyetlen gyalogos! Eddig azt hittem, rajtam kívül mindenki lusta, és autóval megy a parkolóig :-D Most láttam, hogy nem! Mindenki a turistaúton megy! Teljesen érthetően, hisz a turistaösvény elképesztően szép volt, nagyon kényelmes, és szépen fel voltak tüntetve a jelzések.
Az út elvitt a Lővér szálló mögötti buszfordulóig, ahonnan több más turistaút is indul. Itt vettem észre a Várisi sétautat, amit már láttam, de még sosem jártam rajta. Rögtön ez is szimpatikus lett, de akkor már késő volt, hazamentem vacsorázni.
A második napon utánanéztem a Várisi útnak: bemegy az erdőbe, kb. vízszintes, aztán belecsatlakozik az Ojtozi sétányba. Ott már jártam többször. Ezért aztán a második teljes napomon a soproni séta és a Gyógygödör-beli (isteni!) ebéd után felmentem a hegyre, bedobtam a sört a szállodaszobámba és indultam a buszfordulóhoz. Megtaláltam a Várisi utat, mentem, mentem rajta. Valóban gyönyörű volt, és roppant kényelmes, szinte semmi emelkedő. És voltak rajta, elég sokan! Így nem volt olyan félelmetes, hogy csak én, az erdő, meg a szörnyek :-D
Szép, hosszú út volt, a vége valóban visszakunkorodott az Ojtoziba, arra ráfordultam, és a már ismert úton haza.
Mikor aztán hazaértem, ránéztem a Soproni-hegység túratérképemre és láttam, hogy tényleg ezer turistaút van. Sőt, akkor jöttem rá, hogy maga a Ciklámen tanösvény sem csak annyi, hogy a Lővér szállótól elmegy a Récényin lévő parkolóig, és kész, hanem még tovább folytatódik! Nagyon meglepődtem. Kiderült, hogy a Ciklámen tovább megy, bele az erdőbe az út másik oldalán, aztán észak felé fordulva a Várhely kilátóig vezet és tovább, míg az ember kilyukad Sopronbánfalván. Konkrétan a Ciklámen elvezet a Brennbergi útra, ahol tavaly októberben már jártam (gyalog!)
Fú, annyira megtetszett akkor nekem ez a Ciklámen, hogy arra gondoltam, vissza kell majd mennem valamikor, és végig kell mennem rajta. A Várhely kilátóra úgyis mindig fájt a fogam, csak hát olyan eldugott helyen van az erdő közepén… De most itt ez a fincsi kis tanösvény, majd ezen végigmenve megtalálom!
A Ciklámenről jó kis leírás is volt, hogy milyen szép, meg családdal is járható, meg jól ki van táblázva. Konkrétan még le is volt írva: „El lehet tévedni? – Lehetetlen. Jól ki van táblázva.” Ezen röhögtem, mert magamat ismerve tudtam, hogy én bárhol el tudok tévedni (de akkor még nem sejtettem, akárcsak Pelikán elvtárs, hogy majd így is fog történni :-D)
De ekkor már október volt, mikor menjek? És kivel? Egyedül? Legszívesebben Dórit hívtam volna, aki velem kb. azonos edzettségi szinten van, de ő olyan kieső helyen lakik, hogy most hogy zavarjam fel Sopronba egy full másik megyéből… Orsi lett volna még jó ötlet, de ő meg túlságosan is edzett, még kitalálná, hogy ne is sétáljunk, hanem kocogjunk, azt is bokasúlyokkal. Zsuzsi ráér, de ő ilyen sokat nem bír gyalogolni, főleg ha emelkedő is van, márpedig azt tudtam, hogy ahol kilátó van, ott emelkedő is.
Szóval az maradt, hogy egyedül megyek.
Még az időzítésen haboztam kissé. Még mindig vonatpótló jár, viszont amikor az abbamarad, már november közepe lesz, hideg, esős, a soproni hegyekben kissé még hidegebb; de viszont jövő tavaszig nem bírom ki.
Így az lett, hogy már a következő héten visszautaztam, konkrétan 8 nappal azután, hogy a Sziesztából kicsekkoltam :-D
Vasárnap mentem, mert szombatra esőt ígértek. Vasárnap hűvösebb lesz – de én úgyis túrázom, tehát mindegy –, viszont nem fog esni.
Mondanom sem kell: esett reggel. Jó, nem nagyon, de azért erősen szemerkélt… A Tatabányáig vezető buszút alatt is szemerkélt. Napsütés sehol. Aggódtam, hogy Sopronban ugye nem esik? Mert az erdőben ugyan nem ázom meg felülről, de a talaj csúszós lehet, amellett ha esik, biztos nem jár majd ott senki más rajtam kívül, és félni fogok.
Útközben csak kb. másfél deci vizet ittam, hogy ne nagyon kelljen pisilnem, viszont megérkezés előtt a vonaton felhajtottam az otthon előre lefőzött kávét (hogy arra se kelljen pénzt és időt áldozni). Amúgy a 16.21-es vonatot néztem ki hazafelé, mert a badacsonyi túrákból már kb. tudtam, hogy én mindig végigloholom az ilyen utakat azzal, hogy „le ne késsem a vonatot!” – aztán meg ott állok jó korán, és másfél órát lődörgök fel-alá vonatindulás előtt.
Sopronban már nem esett, de az úttest vizes volt, látszott, hogy pár órája még itt is esett. Remek…
A szokott útvonalon indultam a hegyre. Nem a buszfordulóhoz, mert az minek, úgyis az ellenkező irányba megyek, hanem a Sziesztáig, és ott besoroltam az erdőbe, rá a Ciklámenre. Szuper, hát akkor most már csak ezen kell végigmennem.
Készítettem egy útitervet, hogy kb. hánykor hol kell lennem, de ezt csak úgy lazán. A lényeg, hogy a 16.21-es vonatot elérjem. Bár ez sem lett volna életbevágó – 18.21-kor is megy még egy vonat, és most az IC-k nem helyjegyesek, sőt nem is egy konkrét vonatra szól a jegy.
Alig haladtam valamennyit a Ciklámenen – még vízszintesen – amikor már éreztem, hogy pisilnem kell. Hiába ittam kevés vizet, és pisiltem a vasútállomáson, de az otthon lefőzött izmos kávé most kezdett hatni… OK, erdőben vagyok, majd valahová elbújok egy bokorba.
Csakhogy voltak rajtam kívül más turisták is. Ami amúgy jó, kivéve, ha az ember épp a bokorba szeretne menni… Jött szembe egy idősebb házaspár, aztán elhúzott mellettem egy biciklis. Eljött a balkanyar és felfelé az emelkedő. Itt meg még olyan közel voltunk a Récényi úthoz, hogy látszottak a házak, és autók mentek el húsz méterre tőlem. Ráadásul az utamat keresztezte egy másik turistaút, ami egyenesen felvisz a kilátóhoz. Hát, itt nem lehet pisilni…
A Ciklámen elhaladt a Deák-kút mellett, és ment szépen felfelé. Nagyjából levágva azokat a szerpentin-szerű kanyarokat, amik a Récényin vannak. Ezentúl csak itt fogok közlekedni.
Itt már kevesebben voltak, azonban épp mikor eldöntöttem, hogy megyek a bokorba, megláttam húsz méterrel magam előtt egy párocskát. Aztán észrevettem, hogy a fenébe is, ezen a hegyen elég ritkás az aljnövényzet (egyébként a Badacsonyon is ez van). Nincsenek jó sűrű bokrok, de ha mégis, akkor sanszos, hogy pont mögötted is vezet egy másik turistaösvény :-D
Így hát mentem, a bokrot egyelőre elengedtem magamban, és csak másztam felfelé. Meglepő hamar felértem a parkolóig. És most merre? Csak kb. sejtettem az irányt, de a ciklámen virágjelzés nem volt sehol.
Előkaptam a túratérképemet, és láttam, hogy egy kis szakaszon még az autóúton kell menni, és majd aztán jobbra. Mentem tehát tovább az autóúton, és minden egyes fát jól megfigyeltem. Végül tényleg ott volt a jobbra nyíló turistaösvény!
Csak sajnos épp ott állt egy másik hatvanas hölgy, aki a férjét várta, aki meg mögöttem bandukolt tizenöt méterrel. Én felvettem a saját gyalogtempómat és jól leelőztem őket, de annyira azért nem, hogy pisilni is tudjak és visszatérni az útra, még mielőtt utolérnek. És itt is ritka volt az aljnövényzet. És kocogók, valamint terepbringások jöttek szembe.
Egyébként borzasztóan szép út volt. Azért itt már nem volt olyan „városias”, hanem lehetett érezni, hogy a város már messze van, ez itt a végtelen erdő, egész közel az osztrák határ, a világvége :-D
Mentem, mentem, mentem; egyszer jött egy jó kis jobbkanyar. Ott már alig volt ember. Jól belehúztam, hátha az idős házaspár szépen lemarad és végre pisilhetek…. Körülnéztem, látótávolságon belül nem volt ember. Ekkor felszaladtam az út melletti emelkedőre és végre ott…. Nagy megkönnyebbülés volt! Főleg, hogy tényleg nem látott meg senki.
Mentem tovább. Most már nagyon jól éreztem magam. Nem esett, és itt az erdőben a talaj sem volt túl sáros vagy csúszós, hálistennek. Jobbra lejtős hegyoldal lefelé, balra felfelé hegy. Olyan volt, mintha egy nagyobb hegyet kerülne az út, egész enyhe emelkedővel. Pislogtam felfelé, mert szerintem ez már a Várhely kilátó lehetett. (Holott néztem a térképet és sejthettem volna, hogy még a közelében sem járok, de hát a térképen pár centi volt ez az egész szakasz :-D)
Kezdett borzasztóan szép lenni a táj. Több fotót is csináltam, meg a telefont úgyis a zsebemben tartottam, hogy lássam a netes térképen, hogy merre járok.
Más gyalogos turista hirtelen már nem is jött vagy húsz perce. Egyszer egy túrabringás elhúzott mellettem. Ekkor elértem egy kiszáradt patakmederhez, amin kicsi fahíd vezetett át.
Itt „tévedtem el” először. Mivel fogalmam sem volt, most merre megy a Ciklámen? Volt ugyan jelzés, de annak semmi értelme nem volt, mivel ugyanarra ment, amerről jöttem, csak most a kiszáradt patakmeder másik oldalán.
Kolbászoltam fel-alá ezen a szakaszon egy tíz percet, végül visszatértem a kicsi fahídhoz, és itt már csak elővettem a papíros turistatérképet. Akkor láttam, hogy igenis ez a jó út, itt olyan hegyes „V” alakban kanyarodik a Ciklámen, kicsit le, majd visszafelé. OK. …
Egyébként itt, a Récényi úttól távolodva már eléggé el volt kurvulva ez a Ciklámen jelzés, néha totál le volt kopva, néha meg nemes egyszerűséggel fel sem festették, csak azért nem tévedtem el, mert tudtam, hogy a kékkel együtt vezet az út, és a kék csík fel volt festve rendesen. És a turistajelzések nem minden második fán voltak ott, mint az út elején, hanem minden tizenötödik fán, épp hogy a látótávolságon még belül volt az aktuális következő.
Mentem, itt is hegy volt balra. Tekergettem a nyakamat felfelé, hogy hol a kilátó? Pedig tudhattam hogy még nincs itt, mivel a kék csík és a ciklámen jelzés együttesen szerepelt, és a térképen láttam, hogy a kilátó előtt még elválik egymástól ez a kettő. De hát úgy éreztem, hogy már baromi régóta gyalogolok itt az erdőben. Egyedül, megjegyzem. Itt már elfogytak a turisták, míg az elején egész sokan voltak. Olyan ez, mint a margitszigeti futókör: a szigeti bejárónál, a pesti oldalon ezer futó és ugyanannyi sétáló van, aztán ahogy kocogsz észak felé, fokozatosan megszűnnek létezni valahogy… hogy van ez? valami láthatatlan sorompó van kb. a kisállatkertnél, vagy simán azt mondják az emberek: „Áh, én itt elfáradtam, végül is már sétáltam vagy száz métert, most hazamegyek”?
Szóval ugyanez volt itt a soproni erdőben is. Ciklámen tanösvény elején húszméterenként egy-egy túrázó, a közepén már 0 ember, kivéve én magam.
Aztán még mentem – de már elég hosszan mentem, őszintén csodálkoztam is, hogy ilyen marha messze van ez a hely – és végül ott volt az a Bella Lajos-emlékhely. Valahol itt végre kettéágazott a turistaút, a kék csík balra, a Ciklámen és egy másik, sárga pedig jobbra.
Itt fakitermelésnek volt nyoma, kivágott erdészeti fák az út mentén. Tíz perc után eljött a kiírás, hogy Várhely kilátó balra! Fel is másztam, ott is volt a kilátó.
… A netes térképen folyamatosan az volt kiírva erre a helyre, hogy „Várhely kilátó, átmenetileg zárva” – de ez kb. minden objektumra ki van írva a Covid óta. Ezért ezt sem vettem komolyan. És már nagyon vártam a kilátót, mert le volt írva, hogy el lehet látni a Fekete-tengerig, meg Párizsig, a másik irányba pedig Moszkváig stb. …
Odamentem a kilátóhoz, és ki volt rá írva, hogy le van zárva balesetveszély miatt (évek óta?? nem volt idő megjavítani, basszus?!) De a biztonság kedvéért még kiszedték az alsó lépcsőfokokat is, nekem kb. fejmagasságnál kezdődött a lépcső. Egy pillanatig haboztam, aztán úgy döntöttem, nekem nem ér meg ennyit, hogy felmászok, aztán hogy jövök le, és/vagy esetleg összetöröm magam.
A kilátásból így az égvilágon semmit nem láttam, mivel a talajszinten erdő volt, fák a szélrózsa minden irányában.
Szóval ezért nem jár erre senki. Rajtam kívül mindenki tudja, hogy a kilátó nem működik.
Azért egy-két extrém túrabiciklis itt még jött velem szemben, csodálkoztam is, mert itt már igencsak volt szintkülönbség.
Mérgesen indultam tovább a Ciklámenen, ami együtt futott egy másik sárga jelzéssel. Az eredeti tervem az volt, hogy esetleg nem megyek Bánfalvára, hanem majd ott a közelben áttérek egy másik – még másik – sárga jelzésre, ami ezzel párhuzamosan visszamegy dél felé, át az erdőn, a Károlymagaslati parkolóig, és ott a Ciklámenen vissza a városba. Vagy mégis Bánfalva, és onnan busszal vagy gyalog Sopronba.
Gyalogoltam lefelé, és nagyon mérges voltam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elhagytam a Cikláment és azt a sárga utat, és most már a másik sárga úton voltam. De nekem most még nem is ez kell! Visszafordultam a Ciklámen és társára.
Mentem, mentem határozottan lefelé. Egy ponton aztán arra lettem figyelmes, hogy már nem láttam egyik turistajelzést sem egy jó ideje. Megálltam és jól megnéztem a környező fákat.
Egyiken sem volt sem ciklámen virág, sem sárga háromszög/csík/kereszt/kör.
Hmm, biztos letértem valahol. Láttam, hogy kicsit odébb is van ösvény. Áttértem arra, és mentem lefelé. De aztán feltűnt, hogy itt sincs turistajelzés. Egyik sem. Akkor találtam egy kisebb, szűkebb ösvényt – talán ez lehet az – mentem rajta, de nemsokára a szélső bokrok összezárultak, a szűk ösvény megszűnt, zsákutca volt.
Most innen hova tovább? Azt vettem észre, hogy ez a terület tele van ösvénnyel, irtással, csak éppen egyiken sem látom egyik turistajelzést sem. Volt egy mély patakmeder, azon átvágtam merőlegesen és felkapaszkodtam a túlparton (és mivel nem járt erre senki, pisiltem is).
Néztem a telefont, de hát ott az utak nem voltak feltüntetve, csak a helyzetem, annyit pedig én is tudtam, hogy „valahol a Várhely kilátó és Sopronbánfalva között”.
Azt láttam, hogy merrefelé emelkedik a hegy, mert ez a szakasz meredek volt, és láttam a napot is, de a nap már elkezdett lefelé bukni a hegy mögött!
Itt jött egy pánikos időszak. Rémülten ziháltam, kisebb pánikroham jött rám, magam elé motyogtam, hogy „basszus, hol vagyok”, meg „merre van az a kurva Ciklámen?!”. Még csak a hegyimentőket sem hívhattam volna – már ha vannak ilyenek errefelé –, mert mit mondok nekik?
- Hol van, hölgyem?
- Hát valahol az erdőben.
Pánikban rohangáltam le-föl, de sehol semmi. Akkor rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, az égvilágon senki más nincs itt, és most nem segíthet senki, nekem magamnak kell ezt megoldanom.
Arra gondoltam, talán visszamegyek a Várhelyhez, és ott megtalálom a Cikláment. De arról se volt fogalmam, melyik irányban van a Várhely, épp csak azt láttam, hogy merre emelkedik az út. De magát a kilátót pont eltakarták a fák, mint azt már ott észrevettem.
Tudtam, merre van nyugat, mert a nap arrafelé ment. Ahhoz képest észak felé kellett mennem, arra van Bánfalva. No de nem volt meg az út!! Hogy csörtessek át árkon-bokron, és ha valami szakadék jön szembe?
Végül kétségbeesetten azt gondoltam, hogy feljebb kell másznom, ha nem is a kilátóig, de magasabb szintre, és ott ha körülnézek, talán meglátom az egyik turistajelzést valamelyik fán, mindegy, hogy melyiket, mert akkor már tudni fogom, hol vagyok.
Így is tettem, felkapaszkodtam a kiszáradt patakmeder partján, felegyenesedtem és onnan lenéztem.
És észrevettem jó harminc méterre nemhogy egy turistajelzést, hanem egy táblát! Odarohantam – bármi van rajta, az biztos segít – és épp a Ciklámen tanösvény dicséretét zengő tábla volt az!
Akkor épp arra se gondoltam, hogy az anyjába küldjem a Ciklámen üzemeltetőit, miután hagyják lekopni a fán a jelzést, hanem csak örültem, mint majom a farkának, hogy megvan az út. Valóban, itt bezzeg oda volt festve a fára a ciklámen virág. Le se vettem róla a szemem, gyök kettővel tipegtem lefelé, és minden egyes fát szemügyre vettem, hogy még véletlenül se tévesszem el újra az utat.
Csak ekkor néztem a telefonomra, és láttam, hogy 14.07 van. Az egész eltévedés és pánikban bolyongás nem tartott negyedóránál tovább. És a naplemente még nagyon odébb volt, csak itt a hegyen úgy látszott, ahogy a hegycsúcs túloldalán ereszkedett le a nap, mintha félóra múlva besötétedne.
…. Utólag jutott csak eszembe, hogy egyáltalán nem féltem sem a vaddisznótól, sem szörnyektől, sem dimenziókapuktól, mindezek eszembe sem jutottak; konkrétan „csak” attól rettegtem, hogy nem találok vissza a civilizációba, lekésem a vonatot, esetleg még a 18.21-est is, és itt kell aludnom az erdőben.
Itt már nagyon lejtett a terep. A ciklámen úgy-ahogy láthatóan ott volt a fákon; aztán jött egy meredek szakasz, ahol elfogytak a fák, de az út folytatódott lefelé, nagyon kellett figyelni, el ne taknyoljak. Ahogy leértem az ösvény aljába, megint erdőbe jutottam, és a fákat figyeltem ezerrel a ciklámen virág végett.
Aztán megint vége lett az erdőnek, most már lent voltam, és a telefonon láttam, hogy már Bánfalva határánál lehetek. Itt már megint voltak turisták! Jöttek szembe a kis családocskák, egyszer pedig egy hatvanas házaspár; na gondoltam, hogy ők hogy fognak felmászni ezen a meredek, fák nélküli terepen, amin én most jöttem le… Mondtam én, hogy valahogy az utak elején mindig van más turista is, aztán valami dimenziókapu elnyeli őket útközben, ugye hogy mégiscsak van itt az is :-D
Jött egy mező, azon át kellett vágni, és végül Sopronbánfalva! Sosem voltam még ilyen boldog kirándulás végén. Istenem, autók, házak, emberek! Mikor nemrég még azt hittem, sosem jutok vissza a városba!
Brennbergbánya irányába pont elment egy busz, de én persze Sopronba akartam menni. Ott épp nem jött busz. Hát gyalog mentem, hogy majd valamelyik megállóban felszállok. De eljutottam a már tavalyról ismert körforgalomig Bánfalván, és ott úgy döntöttem, az Ady Endre úton megyek tovább, mert azt tudtam, hogy egy idő után az Erzsébet-kert lesz balfelől, tehát itt már ismerem a terepet. Majd ha nagyon elfáradok, felpattanok a buszra.
Szerencsére nem fáradtam el ’nagyon’, viszont buszt sem láttam, azt hiszem, pont olyan busz jár errefelé, ami vasárnap nem közlekedik. De az Ady Endre szebb út, mint a Bánfalvi út, ahol viszont járt volna busz ilyenkor.
Már fáradt és éhes voltam, és ugyan volt még csirkés fornetti a hátizsákban, de úgy döntöttem, most már bemegyek Sopronba és ott eszem szelet pizzát azon a drága, de szuper helyen, ahol lehet szeletben is enni. Így is lett végül, de kivételesen a másik irányba számoltam el az időt, és ugyan nem késtem le semmiről, de rohadt gyorsan kellett gyalogolnom, hogy odaérjek a pizzázóba és felfalhassam a szelet pizzát (isteni volt amúgy). De szívesen megittam volna még egy forró csokit a szemközti Freiben, arra viszont már végképp nem volt idő. Vettem volna csokit is – nagyon szerettem volna édességet –, de már repesztenem kellett a vasútállomásra, az állomáson lévő kávézóban pedig 390.- Ft volt egy rohadt Sportszelet, így mégsem vettem.
Hazafelé simán ment minden, mire Tatabányára értünk, már alkonyodott, így a vonatpótló buszon nem is kapcsoltak világítást, és kellemesen szunyókáltam a sötétben. Aztán az Etele Plazában vásároltam be, legyen valami hasznom is abból, hogy Kelenföldön vagyok…
Otthon megnéztem jól a térképet, és láttam, hogy az eltévedésem során tulajdonképpen akármerre mehettem volna, mert mindenképpen emberlakta tájba ütközöm azon a területen. Ha északra megyek – ahogy végül történt – ott van a Brennbergi út, és Sopronbánfalva. Ha nyugatra megyek, akkor is ott a Brennbergi út, ami elmegy a határig. Ha dél felé megyek, ott a Récényi út. Ha pedig valahogy keleti irányba kavarodom, hát ott pedig maga Sopron van :-D
Szóval így utólag nem volt ez valami nagy halálos kaland, de akkor és ott, tök egyedül az erdőben, út nélkül, hiába tudtam, hogy kb. hol vagyok és hogy ez nem valami nagy terület, igenis elég ijesztő volt, hogy nem találom az erdőből kivezető utat. A Ciklámen tanösvény üzemeltetői pedig kapják be, méghogy „lehetetlen eltévedni”… Talán újra kéne festeni azokat a kurva jelzéseket, vagy nemcsak százméterenként cseszni oda egy-egy jelet, hanem kicsit gyakrabban is.
De hát összességében jó kaland volt, és el is határoztam, hogy majd még egyszer visszatérek és végigmegyek a tanösvényen :-) Talán tavasszal, mindenesetre nem amikor 16.30-kor sötétedik. Ha nem megyek fel a Várhelyre (10 perc) és nem is tévedek el (15 perc), akkor spórolok sok időt, és ha busszal megyek vissza Sopronba, akkor lesz időm még forrócsokizni is a Freiben. Ez egy tavaszi programtervem már most, novemberben.
Szóval így történt, hogy elvesztem az erdőben. De aztán meglettem! :-D
