Mostanában két olyan túrám is volt, amibe így vagy úgy belekavart a MÁV (is). Eddig is nagyon szerettem a MÁV-ot…
Pünkösd vasárnap a Szent Mihály-hegyre terveztem menni, mert az közel van és Öcsém is többször javasolta. Kinéztem a túraútvonalat, Nagymarostól megy az út. Úgy terveztem, hogy felmegyek a sárga csíkon (asszem, most nem fogom megnyitni a térképet, mert fáradt vagyok), aztán a kék csíkon lejövök a másik irányban.
Pünkösd szombaton a Nyugatinál jártam, gondoltam, megveszem előre a vonatjegyet most automatából, ide helyjegy nem kell, és utálok azokba a szar konténerekbe bemenni. A Nyugatiban ugyanis évek óta képtelenek normális jegypénztárat működtetni, hanem ilyen fosomány szemeteskonténerekben van a pénztár.
Mentem az automatához – már vettem korábban automatából jegyet –, kiválasztottam a napot, helyszínt, kedvezményt; aztán a 8.08-as időpontot. Erre kiírja az automata, hogy Nincs ilyen ajánlat. De előtte 5 perccel ellenőriztem a menetrendet a telón, mellesleg az automata fel is kínálta a 8.08-at…. Még ötször próbálkoztam, sose engedte, így kurvára mérges lettem és mentem a szaros szemeteskonténerbe.
Ott pünkösd szombaton persze hogy már csak egyetlen belföldi pénztár működött. De mondjuk a hölgy nagyon kedves volt; persze hogy volt bőven jegy másnap reggel 8.08-ra. Kérdeztem, hogy az automata nekem miért nem hajlandó adni?! Hát azt ő nem tudja.
Fasza. Az ember direkt megy a géphez, hogy korszerűen haladjon a korral, az meg nem hajlandó jegyet adni. Valamiért.
Szombaton elég szar idő volt, de azt jósolták, hogy vasárnap szép idő lesz. Hát, vasárnap reggel még eléggé szemerkélt az eső. De az Időkép azt jósolta, hogy reggel nyolckor eláll!
Felültem a vonatra, elég kevesen voltak, vacak borús idő továbbra is… Leszálltam Nagymarosnál. A vonaton direkt nem pisiltem, mert 1. annyira nem kellett, és 2. gondoltam, majd Nagymaroson, ott kell lenni retyónak, kirándulóútvonalak indulnak onnan stb.
Hát a nagymarosi vasútállomáson egy rozoga épület volt, és ott volt ugyan a vécé, de zárva volt, és ki volt írva, hogy el kell kérni a kulcsot.
Na, ezt utálom a legjobban. Akkor legyen ocsmány és ingyenes, mint Egerben meg Kecskeméten, vagy legyen fizetős, mint Sopronban meg Győrben meg Pécsen, de ezt a cigánykodást, hogy „ohhh van, hogyne lenne, csak saaaaajnos épp be van zárva, és vagy megtalálod a Szabó baktert, vagy nem, aztán kunyerálhatod el tőle a kulcsot, mint egy óvodás, hogy Mariska néni, pisilni kell!”
A váróteremben volt a jegypénztár, de az be volt zárva, körbejártam az épületet, de semmi. Nem jártam végig minden zegzugot, mert vihorászó kis tinédzserhorda ült az épület előtt, és már így is elég ciki volt a helyzet. Az is megfordult a fejemben, hogy ha fiú lennék, hát simán odapisilnék a váróterem közepére. A kurva anyjukért sajnálják azt a nyomorult vécékulcsot az utasoktól… Legközelebb elmegyek a vonaton, még ha minden bokornál megáll is, mert a nagymarosi vonat megáll minden bokornál, épp azért voltam jólnevelt és kerültem a vonatvécét. De ez a jövőben nem így lesz.
Nagyon morcosan indultam a sárga csíkon; tudtam azért, hogy majd az erdőben pisilek. De azért jobb szeretem normális körülmények között. Szerencsére kávé volt nálam; amióta Badacsonyban 10.10-kor nem jutottam kávéhoz NÉGY különböző helyen, csak az ötödiken, azóta minden kirándulásra otthon lefőzött kávét viszek magammal.
A sárga csíkos út jobbra fordult, a hegy felé. Közben az eső megint eleredt. Nem nagyon, de azért… És az ösvény is eléggé sáros volt. Én úgy képzeltem, hogy a víz lefelé folyik, tehát majd a hegyen nem lesz nedves a talaj :-D És mindenféle undorító hajléktalantanyák voltak a bokrok között. Kezdtem megutálni Nagymarost, amiről 50 %-ban a tetves nagymarosi vasutasok tehetnek.
A hajléktalantanyákat elhagyva azért elég szép volt az erdő, jó kis emelkedővel, ami mind remek lett volna, ha nincs az eső és a sár. Gondoltam, hogy ugyan már, mit nekem sár, kirándultam én már esőben… Azonban eljött egy pont, ahol nagyon keskeny, igen meredek szakaszon kellett (volna) felfelé mászni, ráadásul mintha némi agyag is lett volna a talajban, tehát még jobban csúszott. Kapaszkodni sem bírtam a szélső bokrokba, mert mindegyik valami rémesen tüskés fajta volt. Próbálkoztam azért, de ez a szakasz túl hosszú volt. Így némi habozás után káromkodva megfordultam és egyszerűen visszamentem a faluba.
Az út mentén visszafelé gyalogoltam, magamban elátkozva az egész Nagymarost. Azt terveztem, hogy visszamegyek a Nagymaros-Visegrád vasútállomásig, ott vetek egy pillantást a Duna-partra (szemben a visegrádi vár!), aztán majd a kék sávon felmegyek a hegyre, ahogy eredetileg lefelé akartam jönni.
Így is történt, azért a vízparti rész igen szép volt. Sajnos, én ekkor már megittam a magammal hozott kávét, és a hűvös levegő meg az erőteljes mozgás miatt megint pisilnem kellett. Elvileg a térképen volt egy nyilvános vécé, de a gyakorlatban nem volt, csak egy olyan, ami valami étteremhez tartozott. Még eléggé reggel volt, ott épp egy fickó söprögetett, kérdeztem, használhatom-e a vécét és mondta, hogy igen. Csak utóbb vettem észre, hogy fizetős (ő nem mondta), így otthagytam pénzt is.
A csávó szimpatikus volt ezzel, de egész Nagymarosról nem javult a véleményem.
A hegyre felmenő kék sávot megtaláltam, de aztán a girbegurba utcák között el is veszítettem, de végül megint meglett. Akkor elindultam a hegyre. Nem voltak valami sokan, szembe senki nem jött, csak előttem ment, a láthatáron egy párocska kb. az én tempómban.
Az erdő igen szép volt, és most már nem is esett az eső. Nagyon tetszett a környék, bár kicsit ideges voltam, mert akkoriban volt, hogy állítólag medvét láttak a Börzsönyben. Ez pedig itt a Börzsöny… Lelövöm a poént, nem volt medve :-D – mármint akkor.
Mentem, mentem, mentem, jött egy útelágazás-féle jó félóra után. Ezen csodálkoztam, mert a térképen tök egyenesen ment a kék csík a Szent Mihály-hegyig. Na mindegy. Én felmentem egy erős emelkedőn – hegy, emelkedik! – de egy idő után feltűnt, hogy egyetlen turistajelzés sincs. A Ciklámen tanösvényi eltévedés óta erősen szemmel tartom a jelzéseket. Itt nem volt. Ez csak egy random felfelé menő út. Visszafordultam, jól megnéztem a kiírást és arra mentem, amerre ki volt írva a Szent Mihály.
Ez az út keskeny volt, meg kanyargós nagyon, ezen a ponton néha még lefelé is ment. Olyan keskeny volt, és a sártól olyan csúszós, ami már egyáltalán nem tetszett. Főleg, hogy a bal oldalamon rohadt meredek hegyoldal volt lefelé. Ha itt most megcsúszom…. És még azt sem sejtettem, hogy jutok vissza a civilizációba.
Illetve csak egy módon: vissza az idefelé követett úton. Tudtam, hogy ha fel is jutok a hegyre, a túloldalon a sárga csíkon nem bírok majd lemenni, de ezen a kéken is kurvaélet, hogy visszafelé nem fogok tudni jönni ebben a sárban. Ekkorra már teljesen ellepte a sár a túracipőmet, aminek pedig nagyon jó tapadása volt eredetileg, de most már úgy csúszott, mintha balettcipő lett volna rajtam.
Szóval innen is visszafordultam. A fogamat csikorgattam és nagyon csúnyán szidtam magamban az egész kurva hegyet, Nagymarost meg az időjárást.
Ekkor már, kora délelőtt, több turista jött velem szemben, és mind azt hitték, én már megmásztam a hegyet és onnan jövök visszafelé :-D Az első párocskának még elmagyaráztam, hogy mi a helyzet, a többieknek már csak bólintottam. Hadd higgyék :-D Három vizsla is volt összesen, mindegyik odajött törleszkedni. Legalább valami jó is a mai napban!
Arra gondoltam, hogy a kora délutáni vonatomig még lemegyek a partra, sétálok, eszem egy lángost, de meggondoltam. Úgy megutáltam Nagymarost, hogy egy ideig látni sem akartam; lángost nem kellene ennem, mert drága és csak a seggem hízik tőle. És ha még másfél órát sétálok, majd megint pisilnem kell és a térképen hirdetett nyilvános vécé nincsen.
Úgyhogy a Nagymaros-Visegrád vasútállomáson kicseréltem a jegyemet az egy órával korábbi vonatra. Hosszú macera volt, mintha valami nagyon bonyi áfás számlát akart volna az ember. MÁV…
Ezek után elmentem vécére, mert gondoltam, hogy ez nagyobb vasútállomás, és csak nem ül a bakter a vécékulcson. Hát, valóban nem volt bezárva, meg ingyenes is volt, de olyan ocsmány állapotok uralkodtak, hogy csak párszor láttam rosszabbat, azt is Romániában. Arra már nem futotta, hogy évente egyszer kitakarítsák a retyót. MÁV…
A vonat időben jött, felszálltam. Az előttem lévő boxba pár perc múlva beült egy öregebb alkesz. Nagyon fasza… Aztán jött egy fiatal hosszú hajú kaller csaj. Megnézte a jegyemet, az utazási kedvezményes igazolványomat, és összevetette a személyimmel.
Az öreg alkesznak azt se mondta, hogy fapapucs. Se jegyet nem kért tőle, se személyit, hogy 65+-e, semmit, simán ment tovább…. Kurvára berágtam, már csak épp ez hiányzott az aznapi hangulatomhoz, ez a gyáva, beszari MÁV-BKK hozzáállás, hogy naaaaaaagyon szigorúan ellenőrzünk ám minden utast, de mindenkit ám!, - kivéve akiből kinézzük, hogy balhézik vagy veszélyes vagy bolond, na az egészen nyugodtan bliccelhet és utazhat ingyen Záhonytól Kőszegig, mert a kalauz még a tekintetét sem veti rá.
Úgy értem, hogy én ezt megértem, de akkor majd ÉN SEM veszek jegyet, és ha jön a kalauz, majd elkezdek én is ordibálni, hisz aki ordibál, az ingyen utazhat. Ugye, MÁV?
Majdnem felrobbantam a dühtől az egész nap miatt. És még csak kora délután volt! Mondanom sem kell, hogy miután leszálltam a Nyugatinál, a nap már ezerrel sütött, és egyetlen felhő sem volt az égen. Hazamentem, ágyba bújtam, a Születésnapot olvastam és bóbiskoltam délután.
Nagymarosra nem megyek egy jó ideig!
A másik hasonló a badacsonyi túra volt. Az legalább összességében igen jól sikerült :-)
Szóval ezen a hétvégén a soproni háromszög-túrát akartam megcsinálni, ami kivezet a nyugati határszélig. Sajna, a hülye turistaútvonal eleve olyan távolról kezdődik, hogy Sopronból még busszal kell Ágfalváig menni, és a busz természetesen úgy jár, hogy pont nem lehet rögtön elérni a Pestről jövő vonatról, no de hát ezt megszoktam már Pécsen is.
Azonban ahogy megnéztem a menetrendet, láttam, hogy – megint!!! – pont felújítás meg vágányzár van ott.
Ezt nem hiszem el…. Márpedig túrázni akarok ezen a hétvégén! Így Badacsonyt választottam, ahová egyébként májusban akartam menni, mikor nincs nagy meleg.
Megint a Déliben lévő automatánál kezdtem. Megint eljátszotta, hogy „Nincs ilyen ajánlat”, amikor kiválasztottam a szombati 7.05-ös vonatot. Megint az emberes pénztárhoz kellett mennem, ahol június lévén, már sor volt.
Tényleg nem értem, hogy mi az Isten faszáért vannak ezek az automaták, ha a végén sose akarnak jegyet adni!
Úgy terveztem, hogy a 7.05-össel megyek, az leér 10.02-re, én pedig visszajövök a 15.55-össel. Akkor jó kényelmesen tudok kirándulni, utána pedig ebéd, palacsinta és bor is belefér.
Erre most a pénztáros közölte, hogy a 15.55-ösre már nincs szabad hely!
Mivan?! Hát a MÁV nem rakta össze a kis agyában, hogy „június van”, „szép idő”, „első iskolaszüneti nyári hétvége” = esetleg sokan akarnak majd a Balatonhoz menni!! És ugyanúgy kétóránként járatja az északi parti vonatokat, mintha november lenne. Ezért tartom baromságnak az étkezőkocsikat, mert ha ahelyett is normális kocsik lennének, talán nem lenne ilyen, hogy egy vonatra nincs szabad hely! Vagy járassanak emeletes kocsikat, mint a váci vonalon.
Na mindegy. Ott helyben kellett döntenem, tehát azt mondtam, hogy akkor adjon jegyet a 17.55-ösre (korábbra is volt ugyan, de átszállással, amit én gyűlölök, főleg, mivel ismerve a MÁV-ot, nyilván még a csatlakozást is lekésném).
Rosszkedvem volt ettől a dologtól. Jó, persze sose legyen nagyobb baja az embernek, mint hogy nyolc órát kell Badacsonyban eltölteni, de legyünk őszinték, a hat óra nekem teljesen elég lett volna. Egész héten nem aludtam ki magam rendesen, nem tetszett, hogy este kilencre ér a Délibe a vonat, és még utána mehetek haza, zuhany stb. … No meg, ha az én tempómban gyalogolok, akkor még a hat órát is úgy töltöm ki, hogy az utolsó óra már csak lézengés, mert megjártam mindent. Most majd csigatempóban kell mennem, ötven lépésenként megállok és elolvasok két oldalt a regényből, hogy „kitöltsem” a nyolc órát…
Éjjel, mikor vécére botorkáltam ki, jutott eszembe a megoldás. Veszek hazafelé tartó jegyet a 13.55-ösre is. Így pont annyi időm lesz, hogy az én igen gyors tempómban fel a hegyre, végig a túraútvonalon, le a hegyről, kaja, desszert, bor; vonat, és még emberi időben tudok lefeküdni. Csak nehogy a 13.55-ösre is elfogyjon addigra a jegy!!
Reggel azonnal az emberes jegypénztárnál kezdtem, az automata cigánykodására most már nem voltam kíváncsi. A kurva életbe többet nem veszek automatából vonatjegyet.
Új jegyet vettem és nem kicseréltem az előzővel, mert emlékeztem, hogy mennyi piszmogás volt vele Nagymarosban. Tanulópénz, ennyit megér, mindegy. Vettem jó fornettit, és természetesen volt nálam kávé is.
A vonatút alapból kellemesen telt, csak Székesfehérvárnál már volt pár perc késésünk, aztán pont Badacsonytomajnál, EGYETLEN megállóval az én úticélom előtt szép kényelmesen megállott a vonat és bemondták, hogy majd tíz perc múlva megyünk tovább, mert a szembe jövő vonatra várunk.
Hát persze hogy késik a kibaszott vonat! Most, hogy a nyolc órából négy órát csináltam, már egyáltalán nem volt mindegy az a tíz perc. Végül is 10.02 helyett 10.22-kor értünk Badacsonyba. Azonnal elrohantam vécére, aztán fel a hegyre, olyan tempóban, mintha az ördögök űznének.
De ugyanakkor nagyon elégedett is voltam, mert sütött a nap, de a levegő kellemesen friss volt, és mert remekül bírtam ezt az erős tempót. Hát mégiscsak hasznos volt az a sok reggeli futás!
Nagyon gyorsan gyalogoltam, de azért úgy, hogy ne fulladjak ki. Igen hamar felértem a Rózsakőhöz. Itt megettem az első fornettit – reggeli óta még nem is ettem, csak a kávét ittam meg a vonaton. Aztán balra indultam, a piros csíkon. Ezt az utat – Kuruc-tanösvény, asszem – egyszer már félig megtettem, ez körbemegy a hegy derekán. De akkor félúton abbahagytam, és hátulról, a Kőkapun át felmásztam a Kisfaludy-kilátóig.
Most azt terveztem, hogy teljesen körbe megyek, és ahol ez az út visszacsatlakozik a szokásos felfelé menő útba, ott majd rátérek arra, és fel a kilátóba.
Már ha belefér az időbe. Mert most, hogy a korai vonattal akarok hazajönni, ÉS az idejövő vonatom késett, hát elég szoros lesz a dolog.
A piros sávon, ha nem emelkedett nagyon, jól kiléptem. Nagyon szép volt, és a múltkor elég ijesztően kihalt is volt. Hát most nem. Látszott, hogy vége a tanévnek vagy mi, csomó más turista is volt, még ezen a hátsó útvonalon is! Gyakran futottam bele olyan helyzetekbe, hogy előttem ötven lépésre ment egy családocska, akiket lelassítva elengedtem volna, de mögöttem is jött másik ötven méterrel egy csapat, és ha lassítok, akkor meg azok jönnek a nyakamra. De azokat sem érdemes elengedni, mert hiszen még őmögöttük is jönnek…
Ez csak akkor volt kellemetlen, amikor éreztem, hogy pisilnem kéne :-D és a múltkor ez nem volt gond a tök kihalt hegyen, de most… Végül találtam egy bokrot (a Badacsonyon ritkás az aljnövényzet); és úgy pisiltem, hogy közben nonstop forgattam a fejem jobbra-balra, hogy egyik irányból se jöjjön senki.
Elhagytam a Kőkaput és mentem tovább a piros sávon. Errefelé még sosem jártam, vagy legfeljebb gyerekkoromban. Jött egy csapat, hogy melyik út megy a kilátóba? Én mondtam, hogy ez, mert ez egy idő után beletorkollik a kék háromszögbe (a Kőkaput nem akartam mondani nekik, mert kb. félúton voltunk mindkettőtől, és a Kőkapu nagyon kemény volt, és még onnan is emelkedő van).
Ezek aztán ott jöttek mögöttem, én meg ráébredtem, hogy azért jócskán messze van még az útelágazás… Igyekeztem sietni, az idő miatt. És mert ezek mögöttem jöttek. Végül aztán csak meglett a kék háromszög! (Legalább itt nem tévedtem el :-D)
Azonnal jobbra fordultam és gyorsan mentem felfelé, hogy lerázzam a másik csapatocskát. Amíg csak lehetett, nyomattam. Csak akkor álltam meg kicsit szuszogni, amikor már látni se láttam őket, ha hátrafordultam :-D Hja, mégis hasznosak voltak a hajnali futások!
De azért a hegytető még marha messze volt, még nekem is, a fene se hitte volna, hogy a piros csík ennyire „lent” van…. Mentem fölfelé, és mentem és mentem, végre egyszer csak ott volt a hegytető. Jobbra fordultam, és fel a kilátóba. Az idővel viszonylag jól álltam, és ha már eddig eljöttem, nem akartam kilátás nélkül visszafordulni.
Ezután már csak annyi volt a dolgom, hogy lemenjek a civilizációba és ebédeljek. Fontolgattam, hogy mustot kéne inni, de letettem róla. Az egyik törzshelyemre mentem, ahol valamiért mindig relatíve kevesen vannak, és rántott csirkemellet ettem steakburgonyával. Persze, ahogy az evés közepén voltam, rögtön jött egy család három rohangáló gyerekkel.
Aztán palacsintát akartam, de végül letettem róla, mert a palacsinta mégiscsak olajos, és néhol várni kell vagy negyedórát, mire megsütik. Annyi időt nem akarok pazarolni. És néha nem tesznek bele elég sok tölteléket! A fagyi talán jobb, gyümölcsös, meg minden…. Így csokis-málnás fagyit ettem, ami ugyan nem volt rossz, de utána úgy gondoltam, hogy mégis palacsinta kellett volna inkább.
Ha nem csak egyetlen hét van a nyaralásig és hat nap a Vámpírok Báljáig, akkor lehet, hogy ettem volna egy adag palacsintát IS, de így letettem róla :-D
Eredetileg bort is akartam inni, de most egyszerűen nem kívántam. A hajóállomásra kisétáltam, ezerrel tűzött a nap, de azért még elviselhető volt.
A Déli felé menő vonat – ahogy szokott – megint eleve késve érkezett, holott Tapolcáról jön, amit itt van a közelben. Hogy az életbe bír összeszedni ezen a hatszáz méteren öt-tíz perc késéseket?! Na mindegy, hazafelé végül is ráérek.
A vonatút kellemes volt, habár összesen késtünk negyedórát. Nem győztem áldani az eszemet, hogy nem az esti vonattal jöttem. Még most is azon ülnék.
A vonatvécével volt csak gond, mert beragadt az ajtó (mielőtt még bementem, nem rám :-D), a kaller nyitotta ki; amikor pedig bejutottam, pisilés után döbbentem rá, hogy lehúzni nem lehet, mert víz, az nincs. MÁV, balatoni vonal, ugyan miért is intézték volna ezt el Tapolcán?
Útközben a Dr Csontot olvastam, meg egy japán utazós blogot, ahol japán levesekről írtak, és ettől úgy megkívántam a kínai csípős-savanyú levest, hogy azonnal elhatároztam, megérkezés után rögtön bemegyek a Délinél lévő kínaiba, és eszem egyet ott.
Így is történt. A vonaton lévő összes ember jobbra rohant a metróba, én egyedül balra, az Alkotás felé, és be a kínaiba! A csodás, zöldséges, csípős-savanyú leves ebben a melegben valami isteni volt, és marha olcsó is ugyanakkor. Most majd észben tartom, és a nyár folyamán gyakran fogok enni belőle.
Hazajöttem, lezuhanyoztam, vacsoráztam, és még ekkor sem volt valami késő, szóval megint megdicsértem magam, hogy ezzel a vonattal jöttem. Így csak egy zavaró dolog volt, hogy nagyon szívfájdító délután 13.55-kor, a nap közepén, otthagyni a Balatont!... de még rosszabb fáradtnak és kialvatlannak lenni, szóval így a jó :-)
