Az első munkanap egy hétvége és három nap szabadság után. Istenem, de utálok fél hatkor kelni! Pont addigra kezdenék belejönni az alvásba. De mivel szeretek jóóóóó hosszan reggelizni, tejeskávét inni, zuhanyozni, egyszerűen muszáj ekkor kelnem. Vannak kollégáim, akik reggeli nélkül indulnak munkába. Ezt én nem bírnám. És mikor fogok enni, ha valami SOS meló akad 8.00-kor? Vagy elájulok az éhségtől fél tízre?
Nem telt rosszul a munkanap, mert akkora volt a pörgés, hogy nem volt időm keseregni a szabi vége miatt. Január vége van, év végi zárások és ahhoz kapcsolódó melók vannak, ráadásul mintha mindenki most ébredne fel és akarna tőlünk valamit. Szerencsére ügyfél nem jött. Nem is magával a munkával van most bajom.
Egyszerűen néha kiborító, hogy egy titkárságon ülök! Főiskolám van, ügyintéző vagyok, mint a többiek. Nagy-nagy, állami hivatal vagyunk, a létszám megfeleződött a legutóbbi kormányváltáskor. Mármint látványosan kirúgtak 300 embert, aztán csendesen felvettek 350-et, de persze mindet a felsőbb szintekre, politikai posztok, főfő-vezetők, tanácsadók. Minket megfeleztek, és a továbbiakban nem szaporodtunk. Ez azt jelenti, hogy egy ember kétszer annyit dolgozik, mint korábban – beismerem, a korábbi munkamennyiség igen elviselhető volt. Én most három volt kollégám munkájának általam elvégezhető részét csinálom, plusz a saját korábbi munkámat, plusz a 40 év munkaviszonnyal nyugdíjba ment titkárnő helyett én kerültem a titkárságra, és még a titkárnő is én vagyok. Szerencsés vagyok persze, hogy annak idején nem rúgtak ki engem is, és a fizetés még mindig jóval több, mint a diplomás munkanélküli segély; és inkább szívjon az ember nyolctól négyig, mint az Andrássy úton álljon sorban… Voltam már „csak” titkárnő is, tehát nem esik le a gyűrű az ujjamról. De…
Nem csukhatom magamra azt a tetves ajtót. Ki-be járnak a népek, mindenki akar valamit: kifogyott a festék a fénymásolóból, hol van a szabis tömb, bent van-e a főnök, mikor lesz testület ülés, adjak borítékot. Be kell írnom a postát, fel kell vennem a telefonokat. A legrosszabb, mikor jópofizni akarnak velem – reggel nyolckor. Rákönyökölnek a pultra az asztalom előtt és a pofámba vigyorognak. „Na, mi a helyzet, kis szívem?” Brrr! Engem reggel MINDENKI hagyjon békén, ez a legalapvetőbb, amit rólam tudni kell, és mivel már második éve vagyok ebben az irodában, már mindenkinek tudnia is kellene, igaz, a legtöbben tudják is, de két-három ember még így is akad, aki fárasztani próbál reggel.
Nem azt mondom, hogy ha valakinek kell egy szem golyóstoll, akkor reggel tízig szteppeljen helyben, míg nekem jókedvem lesz. De mondja el, mit akar, aztán húzzon! Majd ha beszélgetni akarok, jelezni fogom! (Nem fogom, mert munkám is van.)
Reggel érkezéskor azonnal be kell írni a postát, mert különben nem viszik el. Közben jön a főnök, hogy SOS le kell fénymásolni egy 120 oldalas anyagot két példányban. Csöng a telefon – az ügyfél azt sem tudja, mit akar, kivel akar beszélni, de a telefonközpont szívesen kapcsol minden tanácstalan ügyfelet a mi osztályunkra. Mikor elirányítottam az ügyfelet és folytatom a fénymásolást, megint csöng. Nem tudom felvenni, mert a fénymásoló felső adagolójának a kis műanyag bizbaszát letörte egy kollegina egy éve, és nem lehet megjavítani, ezért az ujjammal kell tartani a fénymásolandó anyagokat. Addig csöng… Végül fel tudom venni, a vagyonnyilvántartási csoportunk hív, hogy az ilyen és ilyen ingatlanjainkat át kellene adni a másik osztálynak, de moströgtön, mert zárás van! Fogalmam sincs hirtelen, mit kellene az ügyben csinálni, az egyik nyugdíjba ment kolléga munkája volt, amit „örököltem”. Az egyik a három munkakör közül, amit örököltem. Majd ha lesz tíz percem, leülök és kipuskázom a régi fájlokból…. Az egyik nemkedves kolléganő odaáll az arcomba: Nincs egy töltőd? Kiderül, vidékre kéne mennie, tíz perce tudja, de a telefonja lemerülőben. Nincs töltőm. Telefon. Érkezett egy vendég a főnökhöz, de képtelen feljönni, ott áll a portán. A kolléganő rögtön lemegy önért! – ígéri a főnök a mobilba. Lemegyek. Magassarkú csizmában jöttem, végig az ötven méteres folyosón, le a lépcsőn (fáj a talpam), megfogom a vendéget, viszem az irodába. Jópofizás séta közben, nahát, milyen bonyolult épület, hogy el lehet itt tévedni... hát igen, hát igen. Vendéget átadom a főnöknek. Leülök, utánanézni, mit kellene kezdeni az átadni való ingatlanokkal? A főnök kidugja a fejét az ajtón, kéne egy cappuccino, sőt ő is inna egyet, akkor kettő. Felkelek, főzöm. Már csak kevés tej van – ezt is én vettem szabi előtt – ebédszünetkor kell majd még vennem. Repipénzt nem kapunk két éve, zsebből dobjuk össze a kávéra, tejre, kockacukorra valókat, vagy ha ajándékba kapunk ilyent, behozzuk. Én pl. a külsős intézményeinktől karácsonyra kapott kávékat dobtam be a közösbe, és a tejeket szinte mindig én veszem, mert én tejeskávét iszom.
Hónap utolsó napja van, gyorsan megírom a februári jelenléti ívet. A januárit lefénymásolom, az eredetit elviszem a Személyzetire. Viszem a pénteki véradásról szóló igazolásomat is, amiért jár majd a két nap szabadság :-) A nap fénypontja. A Személyzeti amúgy az épület másik sarkában van, két emelettel fölöttünk és a százméteres folyosó túlfelén, tíz perc oda, tíz perc vissza. A rendes lapos sarkú bakancsomban egy jó gyaloglás, kopogós sarkú csajos csizmámban kecses vagyok, de már délelőtt fáj a talpam.
A vendég lemegy, reméli, hogy eltalál a főbejárathoz. Én is remélem, mert semmi kedvem megint végigkísérni a baromi hosszú folyosókon. Megjön a posta, átnézzük, mielőtt beadnánk, van-e benne sürgős. A legellenszenvesebb kolléganőnk, aki az utóbbi időben túlságosan ránk szokott, betelepszik a titkárságra és cappuccinót főzöget magának. Direkt azért kapott saját mikrót már évekkel ezelőtt, hogy a szobájában főzhessen akármit, de nem, ő a miénket szereti. Elmegy végre a vacak cappuccinójával, aztán félóra múlva visszahozza a koszos csészét. Majd mi elmosogatjuk. A szabadságom alatt volt ennél pofátlanabb eset is: a szobatárs-kolléganőm elmosogatott minden csetreszt, majd félóra múlva tele volt a mosogatós lavór megint, beszáradt, többnapos kávéscsészékkel. Valamelyik kolléga gyűjtögette magánál, aztán egyszerűen visszacseszte hozzánk.
Tízkor főzök végre magamnak is egy tejeskávét. Nehéz időszak ez nekem, megpróbálom csökkenteni a koffeinbevitelt, ami azt jelenti, hogy lehetőleg 11.00 után már nem iszom kávéfélét. Nem könnyű.
Tizenegykor kiszaladok a közértbe tejért és kifliért, aztán vissza; felfalom a kiflit egy üres irodában, amihez kulcsom van. Erre nemrég szoktam rá, ugyanis a titkárságon NEM LEHET enni. Szó szerint nem tudtam még egy közönséges kiflit megenni anélkül, hogy vagy a telefoncsörgés, vagy egy ember ne szóljon hozzám. Őszintén bevallom, gyűlölöm, ha evés közben baszogatnak. Legalább arra az öt, tényleg nettó öt percre hagyjanak békén!! OK, a telefonáló nem tudhatja, hogy kajálok, de aki személyesen jön! Nem az ügyfél: ő sem tudhatja előre, és nyilván nem ér rá. De a kollégák! Bejön, látja, hogy eszem, de nem hagyja abba, odaáll a pofám mellé és mondja a baját. Én mikor megyek be a többiek szobájába, és állok oda a nyakukba: „Juliskám, látom ám, hogy eszed az otthonról hozott disznótorost, de nekem nagyon kellene ez a kimutatás, és légyszi segíts már ebben a dologban, mert ezt nem értem…”
Ezért tele lett a tököm egy idő után, és evés idejére átköltözöm az üresen maradt irodába – az egyik előnye a létszámleépítésnek, hogy akad még üres iroda – és egy Metropol újsággal felfalom a kiflimet, tényleg nem több mint tíz perc alatt.
És ekkor még az érdemi munkámhoz nem is jutottam hozzá.
Telefonálnak az intézmények, hogy hogy is kell kitölteni azt a vagyonkimutatásos Excel-táblát? Én se nagyon tudom. Közben próbálom elolvasni az igazi ügyintézői melómhoz érkezett leveleket. A szabadságos tömb betelt, míg én magam is szabin voltam; nyitom a szekrényt, ahol az üres tömbök laknak, de nincs ott egy sem. Ki lop itt szabis tömböket?? Írnom kell egy rendelést a raktárnak, mire meghozzák, az két nap, addig senki nem ír ki szabit, majd utólag pótolják.
A saját írószereimet egyébként az íróasztalfiókomban tartom. Nem tehetek róla, de amióta egy gyomorfertőzés következtében egy hétig hánytam, nem szívesen adom a saját tollamat mások kezébe. Van, aki nem mos kezet WC után – a női WC-ről beszélek!! Nekem van saját – úgy értem, pénzből vett, „magán” – tollam, ceruzám, sorkiemelőm. Amióta az ellenszenves, „cappuccino-főző” kolléganőm rászokott, hogy áthajolva a vállam fölött, elveszi a tollamat, a sorkiemelőmet, a tűzőgépemet, a…. amit ér (aztán visszaadja, de akkor is), azóta mindent a fiókomban tartok. Amit kiteszek, az a., eltűnik, b., elromlik. A pulton lévő golyóstoll hetente eltűnt. Nem túlzok. Végül a legrozogább állapotú, csúnya Pax-tollat tettem ki. Az már nem kell senkinek (egyelőre).
12.00 után már jobb a hangulatom, a nyüzsgés is csitul valamennyire. Még az a jó, hogy ma nem néztek minket különleges tudakozónak. Egyes kollégáknak ugyanis az a szokásuk, hogy odaállnak mellém és megkérdik (rendszeresen): Van-e valaki a főnöknél?
Igen, van.
(És most figyelj!): SOKÁIG FOG TARTANI?
Ezt kérdezi tőlem. Hát én vagyok a főnök? Vagy én vagyok a vendége? Van nekem fülem odabent? Honnan a fészkes fenéből tudjam, meddig fog tartani? A jövőbe látok én? Lehet, hogy két perc múlva abbahagyják, de lehet, hogy még másfél órát fognak pofázni. … Ilyenkor szép lassan emelkedik a vérnyomásom… A legcsökönyösebb kolléganő – hálistennek, elment tőlünk – egyszerűen lecövekelt, és ott állt, és állt, és állt, és állt. Negyven perc után takarodott csak vissza a szobájába, azzal, hogy majd visszajön…
Különleges tudakozónak néznek még minket, amikor feltesznek valami kérdést, amit ők sem tudnak, de mi sem, és nem is hallottunk a dologról még sosem. Bejön egy pénzügyi területen dolgozó kollegina, és kérdezi, hogy mikor küldi az APEH/NAV/mifene az 1 %-okról szóló igazolásizémicsodapapírt, amit szeptember 30-ig kell?
Mivan? Most hallok róla életemben először! – És erre néz rám, mintha elvettem volna tőle az üveggolyóit, fájó arccal. Vagy megkérdik, hogy kell megírni egy olyan dolgot, amit speciel tudok, de azt is tudom, hogy az elmagyarázása tisztán 45 percet vesz igénybe, és nekem most maximum három tőmondat elmondásához van időm és energiám. A szóban forgó dolgot különben minden kolléga tudja az osztályunkon (új kolléganő kérdezte). De miért nem megy be bármelyik másik munkatárshoz kérdezgetni, ahol magukra csukhatják az ajtót, nem csöng a telefon, nem jön az ügyfél, nem szaladgál egy izgága főnök és nem jön izgága ügyfél / vendég a mi főnökünkhöz? Miért mindig hozzám jönnek? Tényleg, mintha Albert Einstein és valami speciális gésahálózat keveréke lennénk néha.
Az ügyfelek is egy külön állatfaj. Nemrég jött egy nem öreg, de hihetetlenül leharcolt nő, aki azonnal a főnökkel akart beszélni. Nem ér rá, mondtuk, telefonáljon, kérjen időpontot. Nemsokára megint jött bejelentés nélkül,akkor már a portán megállították. Ott a helyszínen írt egy beadványt, hogy időpontot kér személyes megbeszélésre. Felhívtam, megbeszéltük az időpontot. Félóra késéssel jött, a főnöknek addigra el kellett mennie. Adtam új időpontot két hét múlvára, akkor már el sem jött. Akkor mi a fészkes fenét akart??
Másik ügyféltípus, aki, mint sok kolléga, hostess-szolgálatnak néz minket. Jött egyszer valami önkormányzati képviselő, várnia kellett negyedórát. Azalatt ő társalgott. Ezer dolgom volt, két kezemmel hat dolgot csináltam. Ő csak azt látta, hogy íme, titkárnő, most akkor ő beszélget. Ott volt a helyi újság, azt olvasgatta, kommentálta a híreket, én nem is hallottam, úgy elmerültem a munkában, végül némileg megsértődve, de elhallgatott.
… Hát ezek az apróságok nyomasztanak, amikor a titkársági munka miatt nyavalygok. Mert még ezen kívül egy teljes ügyintézői munkakör kell(ene) ellátnom, amit elég hiányosan tudok csak, a fentiek miatt. De mindenki csak annyit lát a kis szemével, hogy „No, ez itt a titkárság!”, és klubhelyiség-teakonyha keverékének véli az irodát.
Néha van persze könnyebb időszak, nekem is van sokszor jó napom, de most, mikor ezer a munka és még január is van, nagyon-nagyon nem vagyok szociális és bűbájos kedvemben, sőt, kifejezetten Aragog és Smaug keveréke vagyok, vagy éppen szó szerint egy magyar mennydörgő sárkány :-)
