Csak két dolog van, amitől igazán, leküzdhetetlenül félek. Az egyik a pókok, a másik a sebesség. Mégis, a mindennapi életben az utóbbi a nagyobb gond.
A pókproblémát kordában lehet tartani. A kisebbeket eleve nem is látom, vagy szórakozottságomban nem veszem észre. Ha már akkora, hogy azt tényleg nehéz tolerálni, akkor az ember egyszerűen nem áll szóba a pókkal, esetleg agyontapossa, vagy ha azt nem bírja idegekkel, segítségét kiált a családtagjainak. Az állatkerti rovarházból ki lehet menni, a madárpókot ábrázoló fotót összetépni, pókot tartó ismerőssel összeveszni. Egyébként is, a nagy pók maximum évente egyszer kerül elém, ellenben a sebességfóbia napi gond.
Talán gyerekkoromból ered, amikor hegyen laktunk, és a busz vadul száguldozott lefelé. Ki kellett volna nőnöm, de inkább az ellenkezője történt. Tömegközlekedéssel járok, és mindenre fel merek szállni, mióta rájöttem, hogy biztonságosabb az, ha nem ülök le. Vannak biztonságos és veszélyes vonalak, illetve járművek. A metró elvileg biztonságos, hisz zárt térben mozog egyenesen, viszont nagyon hangos, és vannak túlságosan hosszú megállók, amikor már alig bírom lélekjelenléttel. Ilyenkor elő kell venni a mobilt, sms-t olvasni, vagy külföldi nyelveken számolni magamban, ez segít. Érdekes viszont, hogy ugyanez a megálló visszafelé nem veszélyes!
A Tátra villamosok is kellemetlenek, mikor a végállomásról kiindulva egyszerre csak úgy nekirohannak. A Combinóval semmi baj. Az új fehér metrók szép simán járnak, viszont túlságosan nagy az ablakuk, jobban ki lehet látni és érezni a sebességet, mert ezek még gyorsak is ráadásul, mivel kevésbé leharcoltak. Szerencsére legalább halkak. Kisföldalatti teljesen rendben van. Hegyi buszjáratok szörnyűek, sőt egyáltalán minden buszjárat, ami megtorpan a piros lámpánál, majd nagy ívben kanyarodva gázt ad – ilyenkor néha még állva sem biztonságos számomra. Régi, csuklós Ikarus busz valójában nem igazán gyors, de viszont annyira ráz, hogy a 30 km/h-t is többnek érzem, ráadásul úgy hullámzik, mintha tengeri utazáson vennék részt. Régi csuklós busz hátuljában ezért nem is tudok létezni, az új buszok már jobbak. És minél tömöttebb egy jármű, annál biztonságosabb az utazás, hiszen a sok ember tulajdonképpen „kipárnázza” a sebességérzetet. Az sajnos nagyon rossz, mikor nyár vagy, vagy egyszerűen csak büdös, és valaki kinyitja az ablakot, mert a bevágó szél miatt rettentő gyorsnak érződik a száguldás.
Autóban gyerek- és tinikoromban teljesen jól éreztem magam (igaz, gyakorlatilag felnőtt voltam, mire egyáltalán autó lett a családban), újabban ez is megváltozott, sajnos nem a jó irányba. Vannak rossz sofőrök, akik mellett azért félek, mert rosszul vezetnek. Vannak jó sofőrök, akik mellett közlekedésbiztonságilag nem félek, de ők viszont gyorsan vezetnek, és akkor meg ezért félek mellettük. Van, akivel nincs nagyobb baj, de a zöldre váltó lámpánál rátapos a gázra, mint állat, és nekem kiugrik a gyomrom, és szólnom kell, hogy lassítson, ami nagyon kínos, ha éppen 40 km/h-val haladunk. A legrosszabb, hogy sokan azzal akarnak imponálni, hogy milyen gyorsan vezetnek. Ez még annál is rosszabb, mintha azt mondanák: „tök szép madárpókom van, Jenő a neve, épp itt van a belső zsebemben, megmutassam?”
Az autók ablakán befúvó szél ugyanúgy rettegést keltő, mint a buszon, így sokszor kénytelen vagyok azt hazudni, hogy nem bírom a huzatot (teljesen jól bírom, a sebességérzetet nem bírom). Néha az sem érdekel, ha harminc foknál is melegebb van. Szerencsére amikor nagyon fáradt vagyok, vagy éjszaka van, vagy gyorsan, de csukott ablakkal, sík autópályán haladunk, akkor nincs pánikom. Reggel, lehúzott ablaknál, hangos rádió mellett többnyire kénytelen vagyok trükkökhöz folyamodni, amíg a belső idegközpontom rá nem hangolódik a haladásra, és meg nem nyugszom.
Az a legrosszabb, ha történetesen többen vagyunk a kocsiban, és kíváncsian rám bámulnak: „Neked meg mi bajod van?”, miközben én levegő után kapkodok…
Életem egyik legkínosabb esete volt, mikor pár haverral mentünk színházba, és utána egyikük hazafuvarozott mindenkit. Aggódtam, de aztán észrevettem a kocsit: egy Trabant volt! Azonnal megnyugodtam. Hiba volt. A srác, talán kompenzálásból, vagy bizonyítandó, hogy a Trabant is autó, vagy csak mert sietni akart, ezerrel ment, lehúzott ablakkal, azokon a szörnyű, néptelen este tíz utáni utcákon, amiken lehet repeszteni, mert nincs ott senki… lepergett előttem az életem.
… És itt külön köszönet a közvetlen főnököm megértéséért, amikor szóba került, hogy vidéki kiküldetésekre mehetnék kollégákat kísérni, és én kénytelen voltam tájékoztatni, hogy a fentiek miatt nem ülök autóba. Ezt megértette, és azóta szóba sem került, hogy kocsiba kelljen ülnöm, hivatali sofőrök mögé, akik minél gyorsabban oda, majd minél gyorsabban vissza akarnak jutni.
Persze azért előfordult, hogy másfél órás utazás során busszal közelítettem meg a város másik felén található objektumot, ahová rajtam kívül minden kolléga kocsival ment ki, de nekem ennyit megért a dolog.
A másféle pánikbetegeknek szerintem mégiscsak jobb a helyzetük, hiszen vegyünk egy klausztrofóbiást: mi az ehhez képest? Őket nem neveti ki senki, és viszonylag ritkán zárják az embert kis szűk helyekre, ahonnan nem lehet kijönni. Szűk kis helyekről ki lehet jönni, de például a hullámvasútról nem lehet leszállni, bár én azt is megpróbáltam hatéves koromban, mivel a szüleim felvonszoltak rá, lehet, hogy akkor kezdődött az egész – noha az óriáskerékre is felvittek, tériszonyom mégsincs. Még szerencse.
