Valamiért nagyon rossz az arcmemóriám. Ez rólam köztudott, és sokszor roppant kínos, de néha viszont igen vicces szituációkat eredményez. Gyakran előfordul, hogy faarccal megyek el valaki mellett a folyosón, akivel fél éve együtt dolgoztunk ugyan egy ügyön, de azóta nem láttam, és hát ugyanúgy néz ki, mint a többi…! Középkorú hölgyismerősök az iwiwen: tudom, hogy volt kolléganők, de a sok asszonynévből (Kovács Béláné, Nagy Józsefné és egyéb fantáziadús verziók) már egyszerűen nem emlékszem több év távlatából, hogy melyik munkahelyről és melyik emberről van szó.
Másodikos voltam, amikor egyszer a mamámra vártam a munkahelye előtt. Odajött egy hölgy és kedvesen beszélgetett velem. Tudta a nevemet, hogy másodikos vagyok, hogy anyámra várok, hogy kik a szüleim, hogy hova járok suliba. Félórát beszélgettünk, és végig fogalmam sem volt, ki a nő. Másnap sem. Két hét múlva sem. Úgy jó fél év múlva villant be, hogy az egyik gondozónő volt az óvodából, ahol egy éven át minden egyes nap láttam, de teljesen törlődött az arca.
Tízéves koromban új házba költöztünk, ahol rögtön a ház mögött volt egy király játszótér. Rengetegszer jártam oda hintázni; egyszer valahogy összeismerkedtünk egy korombeli szőke kislánnyal, aki nagy dumás volt, csak úgy ömlött belőle a szó, órákon át dumáltunk. Két nap múlva újra lementem a játszótérre: látom ám, megint, itt van a szőke kiscsaj. Rögtön kinyitottam a számat, hogy lássa, nem vagyok kuka én sem:
- Á, szia, helló, hogy vagy? De rég találkoztunk! Hogy vannak a szüleid? Sikerült a matek felmérő? Nézd, milyen magasra tudom hajtani magam! A tesóm most bárányhimlős, különben ő is lejött volna. Nem csúszdázunk egyet, most nincs ott senki. Fú, tornaórán akkorát taknyoltam, képzeld el… De már tudok kézenállást csinálni. Csak a fal mellett kell, különben átfordulok… - és így locsogtam tovább lelkesen, a szőke kiscsaj közben teljesen megkukulva és egészen kerekre nyílt szemekkel nézett, majd nagyon óvatosan azt mondta, hogy szerinte én összetévesztem őt valakivel, mert mi még az életben nem találkoztunk.
Egy másik volt, naná …
Így a saját káromon felnőttkoromra megtanultam, hogy ha van esély rá, hogy a másikkal még találkozom, és nem ártana, ha felismerném, jellegzetességeket kell keresnem az embereken. Nem ruhát, mert azt még képesek és lecserélik, hanem olyasmiket, hogy: ez az, aki úgy néz ki, mint egy róka; ez meg mindig ordítva beszél, ez az, akinek húszas évekbeli frizurája van; ez a csaj, aki mindig full sminkben jár; ez a nő az, aki hatvanéves létére hosszú copfot hord, ez úgy néz ki, mint Sam Rockwell, ennek meg szétcigizett a hangja, ennek tök fehér hidrogénezett haja van, ez az, aki hülyén röhög, ez a dagadt, aki nem képes köszönni, mikor bejön stb.
Talán bunkóságnak tűnik, de nekem ilyen iránytűk kellenek, hogy a nem mindennap látott embereket meg tudjam különböztetni egymástól. A legutóbbi munkakapcsolat-kolléganő például (azon kívül, hogy a keresztneve az enyémmel egyezik, de ez sajnos nincs a homlokára tetoválva) a következő: nagyon vékony, bubifrizura, csípőfarmer.
Ami tényleg fájdalmasan érint, hogy a filmszínészeket is hajlamos vagyok egymással összetéveszteni vagy elfelejteni. A filmek a második fő hobbim, így ez tényleg rossz, bár a film végén legalább van stáblista, nem úgy, mint az életben. Van, hogy felfedezek egy – számomra – „új” kedvenc színészt. Aztán kiderül, hogy már vagy két filmben láttam, de ha megfeszülök sem jut eszembe, hogy micsinált ott a fickó, hogy nézett ki és egyáltalán. Erre több konkrét példa is volt.
Van két elég híres és igen jó amerikai színész – ugyan nem ’kedvenceim’ tehát érzelmileg nem számít – akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy soha, de tényleg soha nem tudom eldönteni, hogy most melyiket látom? Nem ikrekről van szó J Volt, hogy néztem egyikük filmjét, és minden agysejtemmel próbáltam rájönni, melyikük szerepel benne. Végül két óra után eldöntöttem, hogy X. A stáblistából láttam, hogy Y.
Hálistennek viszont a névmemóriám nagyon jó, talán a sok olvasás miatt, de ha egy nevet látok leírva, mondjuk kétszer, arra emlékezni fogok. Én vagyok, aki fejből köpöm a választ azokra a kérdésekre, hogy „Hogy is hívják annak a külkeres cégnek a jogtanácsosát, akivel leveleztünk fél éve, valamilyen Béla…”
Elégtétel, hogy más rossz arcmemóriájúak néha engem is összekevernek más hasonló emberekkel. Ezt megértem, hisz tényleg olyan egyformák az emberek, nincs nekem kék hajam vagy három kezem, honnan tudná, hogy nem ez vagyok, hanem az? Egy távolabbi kolléganő, akivel ritkán találkoztunk, például mindig Editkének hívott. OK, Editke is a mi csoportunknál dolgozik ugyan, de tizenöt évvel idősebb, más a munkaköre, másmilyen a haja, teljesen fiús, nagyokat röhög, jó a kapcsolati tőkéje és más effélék. De mit zavar az engem, hogy egy távoli kolléga Editkének hisz, mindig visszaköszöntem, nem javítottam ki és kész.
Aztán egyszer összetalálkoztunk egy olyan irodában, ahol mindenki tudta, hogy NEM Editke vagyok, nem Editke munkakörében dolgozom; ő pedig bejött és azt mondta, „Szia, Editke!” -, és azóta tudja szegényke, hogy ki vagyok valójában, én pedig, hogy nem egyedül az én arcmemóriám vacak :-)
