Nem vagyok kimondottan jó passzban, és ez a legfrissebb munkahelyi hírek miatt van. Persze, a legutóbbi választások óta lengedezik a fejünk fölött a fejsze. Állami munkahelyeken minden kormányváltáskor kicserélődik a felsővezetés, akik aztán hozzák magukkal a saját embereiket. Nálunk rögtön az elején már volt egy nagy tisztogatás, akkor csökkentünk a felünkre.
Természetesen a felsőbb vezetés és annak különböző irodái, emberei, tanácsadói egyre csak duzzadtak számszakilag, és sajnos a mi részlegünkhöz is került épp elég szégyenfolt, hogy csak a már említett Tódorkára gondoljunk.
A hét elején felmerült, hogy ilyen meg ilyen százalékos leépítés kell minden részlegnél. Rémülten kezdtünk sakkozni, hogy vajon ha x embert kell kirúgni, akkor közülünk kik mennek? …
Tegnap aztán kiderült, hogy a helyzet még rosszabb: több hullámban összesen annyi embert terveznek kirúgni, hogy a jelen létszám kb. 41 %-a marad meg. Ezzel értelmét vesztette a sakkozgatás, hiszen – mivel a politikai és haveri magasbeosztásúak nyilvánvalóan a helyükön maradnak – az egyszerű dolgozók közül gyakorlatilag mindenki repülni fog.
A Barom hozta a hírt, látszott rajta, hogy már ő is kezd aggódni magáért. Noha nem mondhatnám, hogy nagyon sajnáltuk :-) Azért fenntartással kezeltük a hírt, éppen mert ő hozta, és hát simán lehet, hogy valami fontosat rosszul értett.
De sajnos mindenkinek az az érzése, hogy kivételesen ez a pletyka igaz, legfeljebb az arányok fognak változni, de nekünk (= nekem és a három legkedvesebb kollégámnak) valószínűleg sehogy sem lesz jó. Vannak szent tehenek – nem mi –, akikhez „nem lehet nyúlni”, mert az egyik semmit nem dolgozik és roppant ostoba, de a főnökasszony kedvence, a másik dolgozik ugyan, de rosszindulatú és a legtöbben utálják, viszont a főnök rajong érte, mintha édesgyermeke lenne. Ez a kettő tehát tuti marad, és így szinte az összes többi fennmaradó ember mehet is, mínusz a főnök. Hogy dolgozni ki fog, az nem szempont.
… Nem először kerülök ilyen helyzetbe, hogy inogni kezd alattam a munkahely, és soha nem én vagyok az a csókos, aki holtbiztosan megmarad. És még így is szerencsés vagyok, amiért legalább rutinom van az ilyesmiben.
Egyelőre még fel kell dolgoznom a hírt, hogy nemsokára álláskeresés várható. Az sem ártana, ha teljesen biztos, végleges híreket kapnánk. Nagy a sunnyogás, egyszerűen nem jön egyértelmű, világos, tiszta duma „odaföntről”, és még ha jönne is egy jól érthető „Rúgjatok ki öt embert!, jó lenne tudni, ki lesz az az öt, és ez a főnökünktől függ. Vagy az is lehet, hogy kitör a parasztlázadás, és nem 41 % marad, hanem 61.
És én benne leszek-e ebben a 61 maradó százalékban? Ritkán vagyok beteg, nem lógok, viszonylag jól dolgozom – figyelembe véve, hogy egy rohadt titkárságon ülök, ami átjáróház és klubhelyiség is egyben –, gyerekem nincs, tehát amiatt sem hiányzom. A főnökkel semleges-pozitív a kapcsolatom. De nem vagyok csókos és a fentebb felsorolt két csókossal sem vagyok jóban, mert 1. rühellem a fejüket, és ezt nem is nagyon tudom titkolni, habár persze nem köpöm szemen őket, de az én arcomon nagyjából minden látszik, 2. egyszerűen nincs is időm jópofizni velük, még ha akarnék sem. Mi az esélye, hogy az én állásom megmarad, ha a főnöki szimpátiától függ, hogy melyik beosztottjáért fog lobbizni?
