Vacak idő van. Úgy vártam már a hétvégére ígért +7 fokot, de napsütéses koratavasz helyett borús, esős maszat lett belőle, mintha november lenne. Persze február van, ami nagyjából ugyanaz.
A hétvégét kétségbeesés és kikapcsolódás között ingadozva töltöttem. A melóhely bizonytalansága pénteken csak tovább nőtt, a nagyfőnököt lehetetlen meggyőzni, hogy minket hagyjon békén, és a Tódor & tsai csapat feleslegesebb tagjait áldozza fel a nagy hivatali létszámleépítés oltárán. A feladatok kiszervezésének köszönhetően a másik csapatnak már alig van munkája, nekünk pedig elég sok, de a szenilis nagyfőnök a másik csapat embere, és őket szereti. Őt pedig szereti „A” Nagy Hivatali Vezető, tehát az lesz, amit ő akar, még akkor is, ha az öreg két hónap múlva elhúzza a bélését nyugdíjba.
Ha ennyire szereti ezeket a kreténeket – javasoltuk, persze csak úgy egymás között –, vigye haza őket a nyugdíjba, az egyik legyen kertész, a másik szobalány, és mindenki jól járna. De nem úgy tűnik, hogy efelé hajlana, ergo nekünk nagyjából meszeltek.
Ettől természetesen rohadt ideges lettem. Amúgy is utálok minden változást, pláne, ha 1. hirtelen jön és 2. rossz. Ezért munka után elcaplattam a WestEndbe, és ott megnéztem a Zero Dark Thirtyt, amit eredetileg a hétvégére terveztem be, de most úgy éreztem, rögtön munka után szükségem van a kikapcsolódásra. Jó kis feszült film volt Oszama kinyomozásáról/kiiktatásáról, remek akcióval a végén, kissé kiszellőztette a gondolataimból a munkahelyet és az ottani helyzetet.
Este beszedtem egy macskagyökeres tablettát, ami segített elaludni, ám hajnali nyolckor magamtól felébredtem. Az ilyesmi kizárólag nagy idegfeszültség esetén fordul elő velem. Ezúttal éppen nem bántam, mivel nagytakarítást terveztem, ami szintén oldja a stresszt, egyébként is már kezdett oltári kupleráj lenni a szobámban.
Reggeli közben Agatha Christie-t olvastam. Hála a jó égnek, már végeztem a Bagdadba jöttek-kel, ami rémes volt, őrülten untam, a magyar fordításon pedig szó szerint sírva fakadtam. A Balhüvelykem bizsereg volt a következő – ABC-sorrendben olvasom most végig őket –, ez nagyságrendekkel jobb sztori. Bár ennek meg az a házaspár a két főszereplője, akik számomra ájulnivalóan unalmasak, de maga a történet jó.
Reggel tízkor – máskor ilyenkor kelek fel – belevetettem magam a nagytakarításba. A szobám elég nagy, és tele van bútorral, kütyüvel, szobabiciklivel, polccal, íróasztallal. Meghatározott sorrend szerint kell végigmenni a szobán, mindig az ágyamtól kezdve (talán említettem már azt a valószínűsíthető Asperger-szindrómát); az ember letörli az ágy melletti polcokat, aztán a kredencet, aztán a cipős sarkot, aztán át kell menni az íróasztalom mögé, ahol letörölgetem a kis íróasztalt, a nagy íróasztalt, a polcokat, a dohányzóasztalt, amin a hi-fi áll, és mikor minden porféle lekerült a földre, akkor kezdődhet a talaj feltakarítása.
Apám a porszívózást preferálja, de szerintem a söprés az igazi. Miután felporszívóztam egy szőnyegdarabot, még simán összesöprök róla egy nagyobb pormacskát. (Lehet persze, hogy ez csak az én szobámban van így.) Ezért kombinálni szoktam a kettőt, először porszívózás, majd a maradék porok alapos felsöprése. A söprés amúgy fizikai munka, amire a jelen hangulatomban roppant nagy szükségem is volt.
Futni is lementem volna a parkba, de esett, és vizes, csúszós földutakon futni viszonylag kevés élvezeti értékkel bír. Így maradt a söprés, mint házi sport. Lesikáltam a szobabiciklit, kidobtam minden szemetet, és kora délutánra végeztem is mindennel. Addigra kész lett az ebéd – sült krumpli, rántott hal, a világ legjobb kajája, habár addigra bármit megettem volna.
Ebéd után áztam egy órácskát a kádban, mert teljesen leizzadtam a takarításban. Addig Fater azt a Woody Allen-filmet nézte, amit nyáron együtt láttunk moziban, és most, hogy kijött DVD-n, megvettem neki. Tulajdonképpen részben emiatt mentem inkább a fürdőkádba :-) Őszintén szólva az újabb kori Allen-filmeket csak igen mérsékelten kedvelem, de ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ha az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona után most a római filmet is meg kellett volna néznem, biztosan sírva fakadok.
Mire kijöttem a kádból, a takarítástól jó kis izomláz volt a jobb hátsó lábamban; ez azóta is tart. Mármint remélem, csak izomláz, nem pedig trombózis.
És ekkor következett a nap fénypontja, Barbi kolléganőm ugyanis letöltötte nekem a Psychót, és már pénteken átadta, de a rengeteg idegeskedéstől szinte meg is feledkeztem róla. Most betettem a pendrive-ot a gépbe és végignéztem. Istenem, mennyire szeretem ezt a filmet! Most láttam harmadszor, de nem lehet elégszer látni. Hogy is nem volt meg nekem eddig…? Fantasztikus volt ez a folyamatos feszültség, ami az első perctől jellemzi a filmet.
Itt kell bevallanom, hogy imádom a horrorfilmeket. Mármint nem a trancsírozós fajtát, hanem azt, ami inkább feszültséget, ijesztgetést tartalmaz. Jót tesz nekem, hogy ha rémületes dolgokat látok a vásznon (képernyőn), amik nem valódiak, jól kiijedezem magam, és aztán visszatérek a való életbe. Sajátos módja ez a relaxációnak, de nálam beválik, és gyakran alkalmazom is.
Persze a Psycho inkább thriller, és természetesen filmtörténeti legenda, a legjobb filmek egyike. Pusztán mint filmalkotást nézni is csodálatos volt, de ugyanakkor úgy ellazított, mint általában a horrorok: végig féltem és dobogott a szívem, és úgyszólván kiizzadtam magamból az idegeskedést. Nagyon jót tett; nem győztem magamban hálálkodni Barbinak, amiért letöltötte nekem. (Megvettem volna legális DVD-n, ha lehetne kapni, de nem lehet.)
… És hát nem hagyhatom szó nélkül, hogy a 28 éves Anthony Perkins hú, de nagyon helyes volt a sötét szemeivel és a kisfiús arcával :-) … persze ez nagyon perverzül hangzik, tekintve hogy miről szól a film és hogy ki a gyilkos, de akkor is így van! :-)
Este beszedtem egy szem Seduxent, amit szigorúan vészhelyzetre tartok a fiókomban, de most szerettem volna végigaludni az éjszakát hajnali felébredés nélkül. Sikerült is, teljesen kiütött a bogyó. Bár gyakran szedek szunyatablettákat, de mindig csak természetes alapú macskagyökér- meg citromfű-alapúakat, ami olyan, mintha teát innék, csak a főzögetős macera nélkül. Szintetikus nyugtatóm bár van (nem nekem írták fel), de azt max. évente egyszer szoktam beszedni. A 2013. évi Seduxen-éjszaka most jött el :-)
Ma vasárnap van, továbbra is ótvar időjárás. Plusz 7 fok, de minek, ha esik az eső? Kiolvastam a Balhüvelykem bizsereg…-t, aztán sétáltam a környéken egy órácskát. Kell a mozgás (futni nem lehet az eső miatt). Nem mentem be sehová, mert ha beteszem a lábam egy boltba, onnan nem jövök ki vásárlás nélkül, és most, az esetleges munkanélküliség árnyékában, vigyáznom kell a pénzre.
Ha már vásárlásnál tartunk, a Boltkóros könyv 2. részét is kiolvastam a héten. A harmadik része olaszul van meg, nemrég nekikezdtem, hogy elolvassam. Szándékosan nem vettem meg magyarul, hogy ne tudjak „puskázni”… Marhára nincsen nyelvérzékem. Angolul annyit tudok, hogy ha egy filmről írnak valamit, tőmondatokban, roppant egyszerű megfogalmazásban, akkor a leglényegesebb dolgokat felfogom – ha nagyon jó napom van. Olaszul ennél valamivel többet tudok. De mindkét nyelven csakis írásban vagyok képes megérteni bármit, a beszélt szöveg egyszerűen az egyik fülemen be, a másikon ki, mint a búvárpálinka (= lemegy, körülnéz, visszajön).
Egyszer régen vettem egy Agatha Christie-t olaszul – hála az égnek a sok idegen nyelvű könyvesboltért –, szintén egy olyant, ami akkor még nem volt meg magyarul. A Halál a felhők között, vagy fölött címűt. Egy kis repülőn történik a gyilkosság, ami igen érdekes szituáció. Hát ezt olvastam el olaszul elsőnek. Kemény dolog volt, de azért a fontosabb lényeget, és a gyilkost a végén megértettem. És akkor tanultam meg egy életre, hogy a „vespa” az darázs :-)
Most ugyanezt próbálom a Boltkóros harmadik részével (talán megveszem magyarul, és odaadom anyámnak, hogy tegye el és majd névnapomra adja nekem). Szerencsére jelen időben van! A sokféle igeidő és összetett igeidő a sírba szokott kergetni; mert másként kell ám mondani, ha valami épp folyamatban volt, amikor egy másik esemény éppen bekövetkezett…. most nem rohadtul mindegy, hogy „én éppen levelet írtam, amikor Luigi eltüsszentette magát” – ezt milyen fajta múlt idővel mondjuk? Miért nem elég egy múlt, mint a normális nyelvekben?
Szóval a Boltkóros jelen időben íródott, és teljesen egyszerű, érthető kifejezések vannak benne. Most vasárnap délután – ebből is tisztán látszik, hogy ki vagyok fordulva önmagamból – olvastam is belőle két teljes oldalt, és tisztára megdöbbentem, hogy viszonylag értem, mi történik, hol vagyunk, kinek az esküvőjére mennek és mikor, és hogy a főszereplő koszorúslány lesz, de még nincs kész a ruhája.
Kellenek az apró sikerélmények a sovány kis önbizalmamnak. Mégiscsak könnyebb szembenézni a munkanélküliség rémével, ha vigasztal a tudat, hogy képes vagyok elolvasni egy esküvőt olaszul, egy általam eddig ismeretlen regényben...
