Miért utáltam az iskolai tesiórákat, és miért járok felnőttként mégis futni?
Először is a tornaórák kötelezőek voltak, a futásról pedig – vagy konditeremről, szobabicikliről, jógáról, úszásról, fegyencedzésről – én döntök :-) Másrészt a futás, szobabicikli, úszás vagy jóga tetszik nekem, és megfelel az igényeimnek. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Senki nem ordít a fülembe, hogy „GYORSABBAN!! Pörgesd, pörgesd, pörgesd!!” mint anno a tesitanárunk futáskor. Azt veszek fel sportoláshoz, amit akarok, és senki nem röhög, hogy mi van rajtam (vagy legalábbis a hátam mögött, és nem hallom meg). Leállhatok futás közben, mégsem kapok egyest. Annyit olvasgatok az uszodában két úszásadag között, amennyit csak akarok. Nincs hetente háromszor kötelezően futás, idétlen kölykök között, kajabáló hajcsárral a pálya szélén, hanem amikor úri kedvem úgy tartja, felrántom a futócipőt és lemegyek kocogni a saját tempóm szerint, nem pedig lihegve, szúró oldallal loholva, mint a hülye.
A suliban két tanóra közé egyszerűen beraktak egy tesiórát. A 15 perc szünetben kellett átöltözni, majd vissza. Zuhanyról szó sem volt – vagyis volt zuhany, kettő darab, de fizikai képtelenség lett volna 15 lánynak lezuhanyozni és még fel is öltözni a következő óra előtt. Bele sem merek gondolni, mennyire büdös lehetett az osztály a következő órán.
Felnőttkoromban ezzel szemben lezuhanyozok és kellemes izomlazító kencével is bekenhetem magam, ha netán fájna valamim (
A futóruhát és mindenekfelett a futócipőt is én veszem meg, hosszas tájékozódás után, a saját pénzemből a saját igényeim szerint, szemben a gyerekkorommal, amikor azt kaptam, amire volt pénze a szüleimnek, és amin a menő vállalatigazgató-csemeték időnként jókat röhögtek az öltözőben.
Egyáltalán, átöltözni, levetkőzni mások előtt, ez gyerekkoromtól stresszelt engem. A sportolást is ezért kerültem sokáig – amíg egy magányos futásra alkalmas park közelébe nem költöztünk –, más, vetkőzést igénylő tevékenységekről nem is beszélve :-) A mai napig összerándulok, ha mások előtt le kell vennem a ruháimat, még orvosnál is, és tudom, hogy ez az általános iskolai tornaöltözőkből származik.
A második fő problémám a szemüveg volt. Anélkül alig látok, azzal együtt viszont „veszélyes tornázni”. Hogy emiatt fel legyek mentve, az természetesen elképzelhetetlen volt (bár mindig volt két-három állandó felmentett gyerek, akiket rohadtul irigyeltem). Ezért aztán a szemüveget le kellett vennem, és szart se láttam. Párszor magamon hagytam, olyankor meg a pofámnak dobták a labdát, a szemüveg meg már akkor sem volt olcsó.
A mai napig is fóbiám van attól, ha labdáznak a közelemben, még most is, ha a parkban futok, összerándulok a focizó srácoktól, holott tudom, hogy egy ketrecen belül fociznak, de akinek már párszor a fejéhez vágtak egy labdát, az sajnos mindig ideges lesz tőle…
A harmadik fő gondom pont a labda. Egyeseket valami megszállott szenvedély fűz ehhez a dologhoz. Nekem soha nem tetszett. Egyrészt képtelen voltam elkapni, másrészt képtelen voltam célba találni vele, harmadrészt folyton féltem, hogy hozzám vágják. Ha futás közben kellett labdát pattogtatni, az esetek 50 %-ában az én labdám megszökött, és akkor laposkúszásban a többiek lábai között kellett megkeresnem, miközben a tornatanár kajabált.
Mostanában azért kellemesen elszórakoztat, ha néha kutya van a közelemben, akinek labdát dobok, ő meg visszahozza, és még akkor sem röhög ki, ha nem pontosan neki, hanem úgy tíz méterrel tőle jobbra dobom :-)
A negyedik, elkerülhetetlen mumus, ami minden egyes tornaórán felbukkant: az istenverte csapatos labdajátékok. Ezt utáltam a legjobban, és mindenki más ezt szerette a legjobban, és alig várták, hogy „Végre röplabdázzunk/kosarazzunk/focizzunk!” A tesiórák első fele futással meg mindenféle gyakorlattal telt, ezt még el lehetett viselni, aztán ahogy közeledett az óra utolsó húsz perce, már csapatokat választottunk és valami csapatjátékba kezdtünk. Engem eleve mindig utolsónak választottak ki, amikor a többiek már az első gólt is berúgták talán. Aztán nekifogtunk az aktuális játéknak. Nem tudom, miért, talán én vagyok a hülye, vagy az én családom valami elmaradott népség, de halvány fogalmam sem volt semmiféle csapatjátéknak a szabályairól. Egyetlen tornaórán sem állt neki a tanár elmagyarázni ezeket, mintha a jólneveltség része lenne, hogy az ember tudja, mi a poén a röplabdában (a mai napig sem tudom).
Persze arra rájöttem, hogy a kosárlabda lényege az, hogy a kosárba dobjam a labdát (hogyan?! 163 centi vagyok most, nemhogy 12 évesen…), és lehetőleg ne a sajátunkba, hanem az ellenségébe. No de: a., melyik a „mi kosarunk”?, b., kik a csapattársaim?? Mert az osztályt felosztottuk secperc alatt két csapatra, fogalmam sincs, hogy én melyikben vagyok, max, arra emlékszem, hogy az Ákos a csapatkapitány…
A kézilabda is hasonló elven működött, azzal a különbséggel, hogy itt összesen – a nyolc év alatt – vagy két ízben sikerült is a kapuba dobnom a labdát, mivel az normális magasságban volt.
No de a röplabda! Azt az első pillanattól kezdve a mai estéig gyűlöltem. Itt nagyjából egyhelyben kellett állni – azt hiszem – ahelyett, hogy legalább szaladgálni és eközben a többiek mögé rejtőzni lett volna lehetőségem. Aztán néha „forogni” kellett, vagyis helyet cserélni a többivel; holott már olyan jól elvoltam a leghátsó sorban. És így idővel eljutottam az első sorig, a háló elé, ahol mindenki láthatott! És valami döbbenetes logikát követve, amikor a leghátsó, legtávolabbi sarokban állt az ember, akkor az ő feladata volt a labdát valahogy hülyén, nyújtott karral elütni; ami az én esetemben pattant egyet, majd leesett a cipőm orrától 15 centire. (A tornatanár kajabált.)
No és hogy hol kell leesnie vagy pattannia a labdának! Most az a jó, ha hagyom, hogy leessen, vagy ha visszaütöm az ellenfélnek? El kell kapnom, el kell ugranom előle (leginkább ezt tettem), vagy vissza kell ütnöm? Soha senki a büdös életben el nem magyarázta ezeket! (Azóta sem.)
Aztán még a csapatjátékok nagy hátránya számomra, hogy értelemszerűen csapatban kell játszani. Én tudom, hogy be akarom dobni azt a labdát a kapuba. De mit akarnak a többiek? Mert előtte passzolgatni kell egymásnak. Most azért dobja nekem a Sanyi, hogy én dobjam be, vagy cselesen passzoljam tovább? Rám néz, jobbra int a fejével, de bal felé dobja a labdát, és kacsint, most mit akar, balra dobjam vagy jobbra dobjam, vagy dögöljek meg? És egyáltalán…. honnan kellene tudnom, mit akarnak a többiek? Belelátok én a fejükbe? El kell futnunk vagy maradjunk itt a kapu előtt?...
Táncolni is ezért nem táncolok, mert ugyanezek a gondolatok gyötörnek: nem tudom, merre fog lépni a fickó, vagy lehet, hogy mondjuk meg akar pörgetni, én meg épp nem arra mozdulok? Bár a táncnak legalább van valamiféle menetrendje, biztosan olyan lehet táncolni, mint a négyütemű fekvőtámasz négy lépését egymás után megcsinálni. Igazából nem tudom, mert még sosem táncoltam partnerrel. (Kivéve egy esküvőn, rokonnal, de a sok alkohol miatt arra nem emlékszem.)
Futni egyedül a parkban ehhez képest mégiscsak sokkal elviselhetőbb. Igaz, hogy még 2013-ban is vannak, akik a padon ülve tátott szájjal csodálkoznak rá az emberre – „Jé, ez fut!” –, vannak sétálók, akik nem tudják eldönteni, hogy az út jobb vagy bal oldalán óhajtanak-e haladni; vannak kutyasétáltatók, akik 35 méteres pórázon legeltetik Bundást, aki viszont hol erre, hol arra szalad. Akadnak kiskutyák, akik valamiért kedvelnek, és hozzám csatlakoznak pár lépés erejéig :-) Olyan is előfordult, hogy egy spániel az eldobott botot nem a gazdájának, hanem nekem hozta oda :-)
De volt már olyan, hogy a kutyával ki akartuk kerülni egymást, ő jobbra ment, én is, aztán ő balra ment, én is, és így tangóztunk egymást körül – én helybenfutásban –, így tulajdonképpen mégiscsak táncolok időnként :-)
