Kissé lelkifurdalásom van, megint rossz barátnő/ rossz exkolléga vagyok… Utálok telefonálni. És van a K. Andi, aki az előző melóhelyemről a kollégám, a szomszéd szobában ülő három lány egyike, akikkel amúgy jóban voltam és tényleg bírtam őket.
Én felmondtam tavaly nyáron és sajnos ők épp mind szabin voltak, mikor leszereltem. Utánam nem sokkal felmondott a K. Andi is. Mikor a Fater műtétje előtti rémes időszak volt tavaly nyáron, akkor fel is hívott röviden, és mondta, hogy hát ő jobban szeret telefonálni, mint írni – mert ismerősök vagyunk a FB-n, szóval csetelhetnénk is, de ő inkább telefonál.
Akkor ez nem is zavart annyira, mert épp ráértem, dumáltunk félórát, és kész.
Azóta én elkezdtem dolgozni az új melóhelyemen, történtek az események, jöttek az ünnepek és nem is írtunk vagy beszéltünk. De aztán valamikor kora tavasszal a K. Andi a FB-n rám írt, hogy hát mi van velem??
Rögtön eszembe ötlött, hogy jaj, ő az, aki jobban szeret telefonálni, mint írni, akárcsak Éva barátnőm, akinek bármit írok, azonnal felhív. Az Andi valamivel jobb, mivel vele beszélgetünk; tehát én is mondom, ő is mondja, nem pedig hosszú szünetekkel tarkított depresszív monológot hallgatok.
Visszaírtam, hogy köszi, OK minden, remélem, veled is! (Ez a szokásos eljárásom.) Mire ő, hogy hát ennyivel nem éri be! Jó, ekkor írtam pár mondatot, hogy mi van velem most éppen.
Erre másnap – épp kajáltam, és még a mosás és a hajmosás várt rám, munka után, kb. fél hatkor – hát csörög a telefonom! És a K. Andi az! Oh, basszus…. Na most beszélgetni kell vele. De mivel nem akartam, hogy a zacskós gulyáslevesem kihűljön, nem vettem fel, hanem villámgyorsan befaltam a kaját és utána visszahívtam.
Hát, veled mi a helyzet stb., kölcsönösen elmondtuk az új munkahelyünk tapasztalatait. Szegény Andi némileg csöbörből vödörbe került, mivel az új helyén ugyan nem kell 6.30-ra járni és nincs olyan végtelenül ostoba főnöke, mint az Éva volt, de viszont ide meg bejárnak az ügyfelek, 90 %-ban csoffadt, lepukkant, csövesféle emberek, és szemtől szembe kell velük foglalkozni.
Na, ez nekem a halál lenne, akkor inkább bejárok 6.30-ra.
Én is elmondtam, hogy nálunk mi van; akkor ő, hogy szívesen eljönne, de hová, szinte vissza se hívják, ha beadja valahová az önéletrajzát, mert ő már 50 elmúlt. Én javasoltam, hogy esetleg próbálja meg a mi cégünket, ami nagy hely több telephellyel, és sokszor keresnek embert.
De ekkor már eltelt egy csomó idő és kissé nyugtalanul gondoltam rá, hogy most még fogat és hajat kéne mosnom, a hajam tök sok idő, mire megszárad – mert én nem szárítom, hanem magától szárad a levegőn –, és még mosnom is kell, valamint azt kiteregetni.
De ezen a ponton elmondta az Andi, hogy most két hete meghalt a mamája, ráadásul elég rémes körülmények között. Azt mégsem mondhattam, hogy „Fú, szörnyű, hogy meghalt a mamád, de nekem most sajnos hajat kell mosnom”. … És persze tényleg sajnáltam! Úgyhogy akkor végighallgattam, vigasztaltam, próbáltam felvidítani valamelyest, bár neki legalább van férje meg két felnőtt gyereke is, szóval nincs egyedül.
1 óra 25 percet beszéltünk, és a tervezetthez képest sokkal később feküdtem le, mire a hajmosás, -száradás, mosás és teregetés is megvolt.
Következő héten hívott megint, épp megint hajmosás előtt voltam :-D – de most már volt eszem, és villámgyorsan megmostam a hajat, és csak azután hívtam vissza. Akkor elmondta, hogy hallgat rám és megpályáz egy állást a mi cégünknél, és mit javaslok, meg mivel készüljön stb.
Én örültem és elmondtam, hogy mi van, mi várható állásinterjún, és ha felveszik, még milyen macerák várhatóak. Ezúttal „csak” kb. egy órát beszéltünk.
Aztán az azutáni héten, amikor két köröket futottam és pont eldöntöttem, hogy ma délután már három kört fogok futni, és épp gyűjtöttem az erőt és az elszántságot ehhez a hosszabb távhoz, már átöltöztem, bemelegítettem és épp elsuvasztottam volna a telefont a párna alá, ahová futáskor szoktam – amikor látom ám, hogy nem fogadott hívás van a K. Anditól!
Hogy épp futás előtt! Na nem, nincs az az isten, hogy most felvegyem, mert ha futás előtt leülök valamiért, az biztos, hogy már nem indulok el újra.
Ezért lementem, lefutottam a három kört plusz az oda-vissza utat, de közben mérgelődtem magamban, hogy miért kell éppen pont most hívnia?! És így persze nyomasztott a tudat, hogy már tíz perc, húsz perc, háromnegyed óra is eltelt és én még mindig nem hívtam vissza, mivel éppen futok.
De közvetlenül futás után sem hívtam vissza természetesen, mert akkor meg nyújtottam, aztán lezuhanyoztam – tiszta izzadt voltam, és ekkor még elég hűvös volt, nem akartam megfázni –, de még hajat is kellett mosni, mert direkt hajmosási napra időzítettem ezt a futást, tehát a haj amúgy is zsíros volt, pláne a futás után.
De mire túl voltam a futáson, nyújtáson, zuhanyon, addigra meg már leesett a vércukrom, úgyhogy még a pofámba toltam két falat kaját és csak akkor hívtam vissza az Andit.
Ő azért hívott, hogy behívták állásinterjúra az én cégem egy másik részlegéhez a város másik részén, és hogy mondjak ezt-azt. Mire én gratuláltam és mondtam, hogy mi várható szerintem, meg hogy ő miket mondjon, és ne mondja, hogy azért akar eljönni a mostani helyéről, mert az szar, hanem, hogy őt érzelmileg megviseli a sok szegény ember, és ezért akar váltani stb.
Drukkoltam neki az állásinterjú napján, de sajnos pár nap múlva a FB üzenetei között már láttam a kezdő sort, hogy „Nem vettek fel….”
Ajjajaj. Biztos voltam benne, hogy este megint fel fog hívni és elmeséli, hogy hogy zajlott az interjú, és én most azt nem akarom hallgatni – most már nem emlékszem, mi volt aznap, futás, vagy az ősökhöz mentem, vagy iszonyú fáradt voltam, de nem voltam telefonálós hangulatomban. Akkor helyette, asszem, másnap beszéltünk és elmesélte, hogy egy sokkal undokabb nő interjúztatta, mint engem tavaly.
Aztán kb. két héttel később írt, hogy most meg konkrétan az én melóhelyemen van üresedés és azt is megpályázta! Ezt ugyan örömmel hallgattam, de telefonálni nem volt kedvem… A két utolsó beszélgetésünkkor is tíz perc tutira azzal ment el, hogy az előző munkahelyeken lévő főnököket meg revizorokat szidtuk, ami ugyan teljesen jogos és megfelel a valóságnak, de a napi munka után, fáradtan, mikor enni akarok meg lerogyni egy megnyugtató horrorfilm elé és aztán szunyálni, nem akarok az előző főnökeimre még csak gondolni sem!
Ezért aztán, bűntudatosan, de repülő üzemmódra tettem a telefont kb. este 19.30-ig, amikor, úgy gondoltam, már biztosan nem fog hívni…
Sajnos ezt a repülőre tevést azóta többször is megismételtem, de többnyire mindig alappal: amikor hajfestés előtt álltam, futás előtt álltam, ősökhöz mentem, és persze mindig csak egy-két órára, mert azért hívhat engem a család is. De a FB-n azért nagyon kedves üzeneteket írtam az Andinak, de lehetőleg mindig csak reggel, munka előtt, kb. 6.00-kor, amikor jól tudtam, hogy biztos nem fog felhívni, mert mindketten munkába megyünk :-/
Azóta megvolt az állásinterjúja az én melóhelyemre és fel is vették, ami szuper, de azóta nem beszéltünk és azt gondolom, hogy – némi joggal – meg lehet rám sértődve. De legutoljára akkor írt rám, amikor én épp Zalakarosra indultam és végképp nem volt lehetőségem beszélni. Valahogy vele is az van, mint a szerencsétlen Évával, mindig ki tudja fogni azt a napot/időpontot, amikor qrvára a legalkalmatlanabb, hogy beszéljünk.
Például ezen a héten minden délután van valami; de pont ma éppen nincs semmi (csak a mosás), és ma korán akarok lefeküdni és egy jót aludni, mert reggel – direkt – 6.30-ra mentem be. Úgyhogy most este csak punnyadást és pihenést akarok. Na, és ez tipikusan olyan alkalom, amikor fel szoktak hívni olyanok, akikkel nem (igazán) szerek beszélni, és ráadásul még tíz percnél tovább is mondják :-/ Anyám is ez a típus mondjuk, ő félóránál hamarabb nem is fejezi be.
Most tehát bűntudatom van, de azért nem teljesen, mert igenis joggal teszem repülőre a telefont hajfestés előtt, amikor semmiképp nem tudnám felvenni, vagy futáskor, miközben a telefon itthon pihen a párna alatt. Majd, ha az Andi belép hozzánk és megint kollégák leszünk, akkor személyesen összefuthatunk és akkor megint OK lesz a helyzet, legalábbis remélem…
U. i.: a sztorinak folytatása is van...
