Gyerekkoromban volt otthon sakk-készlet, Fater elmagyarázta a lépéseket és sokszor sakkoztunk is. Azonban Fater mindig legyőzött! (Arra már nem emlékszem, Öcsém és én játszottunk-e egymás ellen.)
Nem ment a fejembe, hogy lehet az, hogy én is ismerem a lépéseket, de a Fater mégis mindig megver. Idővel aztán bedurcásodtam és nem is voltam hajlandó többet sakkozni.
Sok évvel később aztán, a második munkahelyemen, abban az időben, amikor internet még nem volt, de számítógépes játékok már igen, észrevettem, hogy a munkahelyi gépemen sakkprogram is van! Pasziánszban és főleg Fekete Macskában akkorra már vérprofi voltam :-D
No hát – gondoltam – megpróbálok ezzel a géppel játszani; a lépésekre még mindig emlékszem, mi baj lehet.
Hát játszottam a gép ellen egyszer, ötször, tízszer, de az a szemtelen gép mindig megvert!!
Nem ment a fejembe, hogy lehet az, hogy én is ismerek minden lépést, és akkor egy ilyen ostoba számítógép legyőz engem! Úgyhogy teljesen el is ment a kedvem, és nem sakkoztam többet.
… A személyes kudarcok ellenére viszont magát a sakkot és a sakkozókat mindig is csodáltam! És ez most is így van.
Nem is igazán tudom megfogalmazni, miért. Talán valahogy így írhatnám le: a sakk viszonylag egyszerű dolog; van egy tábla, vannak bábuk, amik meghatározott szabályok szerint mozognak, és kész. És hogy ezt az egyszerű dolgot egyesek olyan magas szintre tudják fejleszteni, mint az ismert bajnokok – ez valahogy olyan érthetetlen és tiszteletre méltó dolog, amit mindig csodáltam.
Megint eltelt sok év, amíg nem gondoltam a sakkra különösebben. – Természetesen leszámítva a Sakk musicalt, de ott nem a játék a lényeg, és mint színdarabot imádom nagyon.
Aztán Fater kölcsönadta a Matt a férfiaknak c. könyvet, ami a Polgár lányokról, főleg Juditról szól. Ez borzasztóan tetszett. (Igen, ebben az időszakban volt a Vezércsel sorozat is, de akkor arról még fogalmam sem volt.)
Hát ez a könyv rendkívül jó volt. Érdekes, és megint felcsigázta a sakk iránti érdeklődésemet. Micsoda egy jó dolog lehet az… Milyen jó lehet, ha valaki olyan okos, és/vagy olyan érzéke van a sakkhoz, hogy ilyen szintre eljut!!
Lagymatagon megfordult a fejemben, hogy talán megpróbálhatnék megint sakkozni a számítógéppel, azóta eltelt húsz év, most már minden elérhető az interneten, még a pornó is, hát még a sakk. De nem tettem az ügyben semmit.
Ekkor már olvastam a Vezércsel sorozatról, de mivel az Netflixes, és nincs Netflixem, nem foglalkoztam vele. De viszont olvastam egy isteni jó kritikát a sorozat alapjául szolgáló regényről (addig nem is tudtam, hogy regényből készült) – ez a kritika olyan szinten felkeltette az érdeklődésemet, hogy elmentem a Libribe és ott helyben megvettem a könyvet (amit évek óta nem teszek, mert online 10-20 %-kal olcsóbb).
A könyv nagyon tetszett, a nyomasztó kezdés ellenére. Jó történet volt, és a játszmák leírása olyan izgalmas és érdekes, hogy megint csak hegyezni kezdtem a fülemet. Hogy lehet ilyen izgi egy sakkjátszma!?
Meg az is eszembe jutott, hogy ha lenne bármi érzékem a sakkhoz, akkor ez micsoda jó kis életforma lehetne nekem: no nem „főállású” sakkozónak lenni, hanem úgy meló mellett néha hétvégenként eljárni egy-egy sakkversenyre és megnyerni azt, jó kis mellékbevételre szert téve így. És ez egy olyan sport, ahol nem kell sem izmosnak lenni, sem szépnek, sem kecsesnek, nyugodtan lehetsz egy büdös víziló is, ha jól sakkozol… Szóval mmm, de jó is lehetne!
A könyvet kölcsönadtam Faternak is, Zsuzsinak is, mindkettőjüknek roppant módon tetszett. Én fedeztem fel később, hogy a sorozat fel van töltve a „sima” internetre is – azonnal írtam mindkettőjüknek, hogy most rögtön vetődjünk rá, mielőtt még letörlik! Mind megnéztük azonnal – még Fater is, aki amúgy nem néz feliratos filmeket. A sorozat szinte majdnem annyira jó volt, mint a regény, pár apróságot kivéve (hülye kitalált flashbackek az anyjáról).
Ezután eltelt még vagy egy év, és most késő ősszel valami kapcsán megfogadtam, hogy ha az sikerül, akkor bizisten játszom egy parti sakkot a számítógéppel!! Nem is tudom már, talán az a novemberi munkahelyi vizsga volt az alkalom.
Sikerült a vizsga, így a fogadalmamnak megfelelően kénytelen voltam 20 év után újra sakkozni :-D De természetesen kerestem egy lehető legegyszerűbb, „online sakk kezdőknek számítógép ellen” típusú programot. Találtam is ilyent, ami gyerekeknek van. Remek!
De már annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy előzőleg el kellett olvasnom a szabályokat egy „igazi” sakkoldalon, hogy biztos legyek benne, jól emlékszem-e a lépésekre :-D
Na szóval akkor elkezdtem játszani a gép ellen, én voltam világossal; léptem, ő is lépett, én is, akkor megint ő, megint én – nagyon örültem, miután nem vert meg három lépésben. Pár sötét bábut is le tudtam ütni. Már nem is tudom, miket csináltam. A lényeg, hogy egyszer csak a sötét király valahogy majdnem a sarokban volt, a gép pedig kiírta: „Vendég mattadással nyert!”
Micsodaaa??! Hogy én? Még az életben nem adtam mattot sem embernek, sem gépnek! Most is, ha jobban megnéztem azt az állást, úgy láttam, talán még mehetett volna valamerre az a sötét király, de a gép nyilván jobban tudta :-D
Hatalmas sikerélmény volt. Olyannyira, hogy pár nappal később óvatosan megint megpróbáltam. Persze megint ugyanezzel a kezdő gyereksakk-programmal. És megint nyertem!
Olyan ritkán van az életben bármiféle sikerélményem, hogy ez rendkívül pozitív érzés volt, és másnap reggel melóba menet mindig elmosolyodtam, amikor szokás szerint végigvettem az előző napi jó dolgokat, és benne volt az is, hogy „megvertem a gépet sakkban” :-)
Ezután olykor sakkozgattam a gép ellen. Választhatok elvileg ember ellenfelet is, de arra nem érzem magam késznek. A gép nem gondol rólam semmit, és nekem sem kell feszengenem miatta, az csak egy gép, mint a hajszárító.
Nemcsak egyszer-kétszer győztem, hanem többször is. Ekkor két dologra gondoltam: szerényen először arra, hogy isteni ösztönös tehetségem van a sakkhoz (ezt kilőttem, miután végiggondoltam, hogy Fatertól hányszor kikaptam); aztán pedig, hogy ez egy gyerekprogram, és biztos direkt nagyon könnyű, hogy a gyerekeknek sikerélménye legyen. Máris elkeskenyedtem, hogy nem nagy kunszt megverni egy ilyen egyszerű gépet. De aztán változott a helyzet, mert elég sokszor lett döntetlen. Már kezdtem érezni, hogy ez a könnyű kis gyereksakk sem olyan nagyon könnyű.
Na meg hajlamos vagyok kapkodva játszani, nem gondolom át rendesen a lépéseket, direkt vissza kell fognom magam, hogy szépen megnézzem az állást és gondolkozzak.
Már hónapokkal korábban vettem egyébként egy jó kis alapos sakk-könyvet, csak nem szedtem még elő. Most ebben az időszakban, mikor már vagy egy hete sakkozgattam a géppel, elővettem a könyvet és átolvastam. Nagyon érthetően és szép illusztrációkkal mutatta be a kombinációkat meg a lépéseket, feladványok is voltak minden fejezetnél, amiket eleinte meg is tudtam oldani (hátul voltak a megoldókulcsok); a későbbiek már nem nagyon mentek.
De nagyon jó volt, hogy lekötötte a gondolataim egy részét a sakk; fejben megtornáztatott, és elterelte a figyelmemet rossz dolgokról. Arra gondoltam, hogy meg kéne tanulni a főbb megnyitásokat, meg mindenféle trükköket, amiket majd bevetek és szarrá verem a számítógépet!
Meg is néztem egy komolyabb sakkoldalon az ismertebb megnyitásokat; el is kezdtem úgy játszani. Csakhogy! Beleütköztem abba a problémába, amiért nem csapatsportolok meg táncolok: mert ahhoz a másik fél együttműködése is kell! Mondjuk, olyan megnyitás van, hogy „én ide lépek a gyaloggal, akkor sötét oda lép a gyaloggal, és akkor én…” - és az egész már itt az elején borul, mert sötét nem oda lép a gyaloggal, ahova kéne, sőt egyáltalán nem a gyaloggal lép, hanem kihozza a huszárját. Én meg állok, mint szarvas a reflektorfényben, hogy most mi van? Mondjam a gépnek, hogy hé, én nem így gondoltam, hanem az XY megnyitást, szóval te most vidd szépen vissza a huszárt és tedd a gyalogot d5-re!
Ezt többször próbáltam; meg a sakk-könyvemben is van egy-két ravasz csel, amivel villába lehet fogni két bábut is a huszárommal, miközben a futóm fedezi; ami elméletben jól működik, csak sajnos a gyakorlatban a sötét ilyenkor mindig odalép a gyalogjával és a futómat fenyegeti, szóval nemhogy nem csinálhatom meg a cselt, hanem még a futómat kell kimenekítenem.
Ekkortájt már olyan sokat gondoltam a sakkra, hogy Zétinek karácsonyra vettem is egy kis sakk-készletet, nem azért, hogy velem játsszon, hanem mert a Polgár lányok is azt tanácsolták, hogy érdemes ilyen kis 4 éveseknek is sakkot adni, mert még ha csak játszogatnak is vele, idővel belejönnek és „igazán” sakkoznak majd, és nagyon jót tesz a szellemi fejlődésüknek. – Nem mintha Zétinek olyan nagyon kéne fejlődnie, mert roppant okos. Az mondjuk igaz, hogy a sakkra mindkét gyerek egyelőre csak úgy tekint, hogy érdekes fekete-fehér bábuk vannak egy kockás táblán :-)
Magamnak is vettem a téli szünetben sakk-készletet, ami nagyon szép, és életem első saját készlete. Miután észrevettem, hogy a neten fent van egy csomó híres (nagy)mester játszmája, és ezeket végig lehet nézni online, néhányat végig is néztem, és a saját sakktáblámon fizikailag is végiglépegettem. Gondoltam, hátha így beszivárog az agyamba az a sok okos lépés (nem szivárgott :-D) És hát nagyon jó érzés kézzel, bábukkal sakkozni.
Sőt, még meg is rendeltem a Magyar Sakkvilág újság pár régi számát (ezek tök olcsók voltak, és az én szintemen a régi újság is teljesen jó). Ezeket személyesen kellett átvenni, úgyhogy munka után odamentem a helyszínre és elhűlve tapasztaltam, hogy ez tulajdonképpen a Magyar Sakkszövetség székhelye is egyben :-O Akkorra már „tudtam” annyira sakkozni, hogy tudjam, mennyire nem tudok; és totálisan meg voltam illetődve, kb. mintha Eliud Kipchogéval találkoztam volna. Egyébként a fickó (mármint a sakkújságos) roppant kedves volt és még kaptam egy kimondottan régi számot is ingyen.
Rengeteg játszmaleírás volt ezekben az újságokban, és ezeket is elkezdtem szép apránként végigjátszani a saját sakktáblámon. Mondjuk, itt nem igazán tudtam figyelni a trükkökre és cselekre, annyira lekötött, hogy hol tartok és hogy melyik oldal lépett utoljára, mert sokszor belezavarodtam és kezdhettem elölről, és a jobb mutatóujjamat folyamatosan a játszmaleíráson kell tartani, különben elvesztem a fonalat :-D
Közben továbbra is játszottam a számítógéppel, az esetek többségében én nyertem, olykor döntetlen lett, de már olyan is előfordult, hogy a gép adott mattot nekem. Most ez már nem érintett olyan fájdalmasan, miután ez viszonylag ritka volt. Sőt olyan is megtörtént, hogy nyerés után visszavágót ajánlott a gép és akkor én voltam sötéttel, ez még nagyobb kihívás volt (főleg, hogy észben tartsam, én most a sötét vagyok, és nehogy saját magamat kergessem mattba :-D). Roppant jó érzés volt, hogy ezeket is általában megnyertem.
Ahogy vége lett a téli szünetnek és megint elkezdődött a meló, sajna kevesebb lett az időm és nem fért bele az online feltöltött mesterjátszmákat IS végignézni, a sakkmagazinban lévő játszmaleírásokat IS lejátszani, ÉS még sakkozni is a géppel, szóval általában lusta voltam az első kettőhöz és csak a géppel sakkoztam, naponta-kétnaponta.
Rájöttem, hogy marha nehezen követem a játszmaleírásokat, a mezők neve miatt. OK, tudom, hogy a bal oldalamon van az A oszlop és a jobb oldalon a H oszlop, meg hogy az én tisztjeim az 1. sorban állnak, szóval a bástyám az a1-en és h1-en. A sötét tisztjei meg a 8. sorban. De ha hirtelen olvasom, hogy „futó e3-ra”, akkor nem vágom azonnal, hogy melyik mező az e3, hanem keresni kell; és ez majdnem minden mezővel így van, mármint középtájon. Volt játszmaleírás, ahol percekig gondolkodtam, ugyan hogy kerülhetett arra a mezőre az a futó?? – amíg rá nem jöttem, hogy hiszen nem is ez a futó megy oda, hanem a másik, mert az előbbi csak sötét mezőkre léphet, ez pedig egy világos mező...
Eltelt a január és a február így sakkozgatva, míg végül rájöttem, hogy sajnos nincs érzékem a sakkhoz. Igazán szeretem csinálni, és még mindig jó kis sikerélmény, hiszen az esetek 60 %-ában nyerek; de ez mégiscsak gyerekprogram – habár egyszer nem volt elérhető, és akkor igazi sakkoldalra kellett mennem lejátszani egy partit, és marha nehezen, de elértem egy döntetlent. Meg nem gondolom végig annyira tudatosan a lépéseket, ahogy kéne; csak – főleg már a vége felé, amikor kevés bábu maradt – megsaccolom, hogy ha ide teszem a bástyát, akkor a király nem tud átjönni, a másik oldalról meg beszoríthatom avval a futóval; de tudatosan nem készítek stratégiát, hogy melyik bábu melyik mezőre, csak úgy lépek, aztán remélem, hogy OK lesz az úgy.
Többnyire OK is lesz, vagyis mattot adok a sötét királynak, de csak úgy, hogy pl. bástyákkal beszorítom, és egy gyalogot is átváltoztattam vezérré, sőt többször volt, hogy két vezérem is volt a táblán, és még így is vagyok olyan béna, hogy nem adtam mattot két lépésben. Szóval ilyen ravasz dolgokat, hogy valaki egy gyaloggal ad mattot (azt meg hogy?), én nem tudok.
Úgyhogy sajna nem lesz semmi a Vezércsel olvasása során megálmodott hétvégi sakkversenyekből, de azért most is napi szinten lejátszok egy-két játszmát, és tervezem, hogy majd idővel vagy beregisztrálok a gyereksakk-programba, és akkor már nemcsak a kezdő szinten játszhatok, vagy átmegyek az „igazi” sakkoldalra és megpróbálok az ottani okosabb számítógéppel is játszani. No persze, akkor valószínűleg nem lesz ennyi sikerélményem :-D
Szóval úgy sakkozom, mint ahogy úszni vagy biciklizni tudok; épp annyira, hogy valamelyest haladjak, de semmi komoly teljesítmény. De azért hobbinak és önbizalom-fejlesztésnek nagyon jó!
