Fehér karácsony után most itt a fehér március 15. Nem vettem túl komolyan, mikor az előrejelzés azt mondta, jön a lehűlés, de tegnap reggel már hideg volt, mikor pedig hazaindultunk, már havas eső esett. Ma március 15-e van, és ötcentis hó volt az ablakomban reggel. Két nap múlva megint tavasz lesz. Mintha csak valaki szándékosan akart volna kicseszni azokkal, akik ezt a három napos hétvégét valami wellness-szállóban akarták tölteni. A nyilvános ünnepségek elmaradtak, bár engem egyébként is hidegen hagy az ilyesmi.
Tegnap totálisan ünnep előtti hangulat volt a munkahelyen, én magam már konkrétan nem is pénteki, hanem dolgozós szombati kedvemben voltam („haza akarok menni, minek jöttünk be?”). Az egész ház kihalt volt. Meló azért volt: többek közt össze kellett egyeztetni a végösszegeit annak a nyavalyás beszámolóféle izének, amin hetek óta keccsölök. Már a vége felé jártam, amikor végre, 15.00-kor hazaengedtek minket. Nekem már csak az utolsó cég volt hátra, akik tizenhétmilliós eltérést voltak képesek a két leadott elszámolásuk végösszegei közé beletenni. Dobtam nekik egy e-mailt, hogy pusztuljanak el, de előtte sürgősen mondják meg, mitől van a különbözet, aztán már ott sem voltam (a túlórázós túlbuzgóságom elapadt).
Szerda reggel és csütörtök 13.00 óra között nem ettem semmi szilárdat, egyrészt hogy kipróbáljam, meg tudom-e csinálni (meg tudtam), másodszor, hogy hátha sikerül lecsökkenteni a súlyomat
Végignéztem azt az 1971-es francia krimit (bár mitől francia, amikor Angliában játszódik, és amerikaiak a főszereplők?). Sajnos tipikus példája lett annak, hogyan lehet egy jó ötletből, jó színészekkel, jól induló sztoriból a végére ellaposodó, érdektelen vackot csinálni. Ha még egyszer megnézem, azt már nem filmnéző, hanem kizárólag női szemmel fogom tenni, mert azért jóleső látvány volt.
Otthon már rendesen kajáltam. Rájöttem – nem először –, amit a böjtszakértők szoktak mondani, miszerint nem enni könnyebb, mint keveset enni. A vacsit ugyanis megettem, aztán egy kis sportcsokit (milyen jó, hogy csak egy szeletet vettem belőle), aztán meg még este egy kis párizsit… Az előző nap sokkal egyszerűbb volt, amikor semmit nem tettem a számba, ami nem folyt.
Becsíkoztam anyám haját – jó laaassan, hogy apámnak legyen egy órácska nyugta –, fürödtem, beliszteztem a kezem; aztán mikor már nem kerülgethettem tovább, beraktam a lejátszóba a Psycho 2.-t. Úgy néztem meg, ahogy a film fórumán javasolták: 100 %-ig elvonatkoztattam az első résztől, így azért nagy csalódás nem ért. (Hitchcock majd a túlvilágon kérdőre fog vonni engem, tudom :-) Persze jócskán „B” film lett, de még a nézhetőbb fajtából. Tony Perkins pontosan olyan volt, mint az elsőben (+20 év), leszámítva, hogy nem kajált cukorkát. De egyébként tisztára ugyanaz a kamaszos külső és viselkedés; jóformán szimpatikus is volt a figura, ha eltekintek arról, hogy – kis túlzással – kinyírt mindenkit, aki szembe jött. Bár erre nem vennék mérget, mert a film feléig megittam a beütemezett barna sört, aztán idegességemben a másnapra tervezett Heinekent is, ezért a végére egyes részek kiestek vagy összemosódtak. A lényeg, hogy kijött a sittről, gyilkolászott, megúszta. Csak azt nem értettem, hogy hozzám hasonlóan domináns balkezes létére miért mindig jobb kézzel kellett azt a nagy henteskést lengetni, de végül is nem lehet minden dublőr balkezes.
Azért ez a film sem a filmnézős, hanem a női szememnek esett jól. Bár Tony azért volt annyira jó színész, hogy legalább 50 %-ot javított a film színvonalán; de azért engem mégis jobban érdekelt, hogyan lehetett 51 évesen ennyire helyes, vékony és mégis diszkréten izmos? Vajon mit evett ez az ember? (Bár ezt a kérdést mindenkivel kapcsolatban felteszem, akin nem csüng narancsbőr.) Asszem, fel kellene mennem a rajongói fórumra, hátha ott írnak valamit ilyesmikről. Nem ártana elraktároznom, arra az esetre, ha esetleg én is megérem ezt a kort…
