Úgy teltek a napjaim, ahogy legutóbb leírtam, olasztanulással, futással és az álláshirdetések méla undorral történő olvasásával, valamint azokra való jelentkezéssel. Kezdtem aggódni, mert nemigen hívtak interjúra, holott januárban, ugye, már másnap hívtak és harmadnap volt az interjú.
Míg aztán csörgött a telefonom, de persze pont akkor, amikor a napi sétálásomról hazafelé tartottam és a metróban voltam. Hát mikor máskor?!
Mivel ismeretlen szám volt, de nem titkos, rögtön tudtam, hogy munkaügy lesz. No de a metrón mégsem tudok vele normálisan beszélni; úgyhogy hazarohantam – útközben még egyszer hívott –, és otthonról hívtam vissza. Valóban állásügy volt, pár nappal későbbre hívtak be – szerencsére mondta a nő, hogy honnan, mert addigra már jelentkeztem vagy hat-nyolc helyre is.
És még hozzátette, hogy addigra nézzem át a honlapjukat, hogy mivel foglalkoznak, mert majd a személyzetis vezető úr azt biztos kérdezni fogja, és szeretik, ha azt tudják a jelentkezők.
Innentől persze előszedtem azt a honlapot, és ezerrel tanultam. Kicsit uncsi volt, de legalább nem számok. És magamban haboztam, hogy szeretnék-e ott dolgozni vagy sem; mi lenne jobb, ha felvennének vagy ha nem? Mert ennek a munkahelynek nagy előnye, hogy marha közel van (de azért nem a szomszéd ház), és viszonylag nyugis; azt ugyanakkor nem szeretem, ha már eleve ilyen vizsgaszituációkba vagyok kényszerítve, mert valami vén marha ezt elvárja.
Sehogy se jó! :-D Persze, igyekeztem erőt venni magamon és a pozitív dolgokra koncentrálni.
Az állásinterjú előtti napon – már tiszta ideg voltam – épp Öcséméktől jöttem elfelé, és ahogy leszálltam a tömegközlekedésről (persze hogy a város egyik legzűrösebb pontján) csörgött a mobilom. Ismeretlen szám. Sejtettem, hogy munkaügy. De most nem várhattam, míg hazaérek, mert az még egy óra, és így is kb. délután fél öt volt. Rögtön felvettem ott a mobilt, másik kezemmel közben előrántottam a tollat és a papírt; miközben igyekeztem a hátamat a falnak vetni, hogy a művelet közben nehogy kiraboljanak.
A másnapi állásinterjú ügyében hívtak, hogy nem az eredeti helyszínen lesz, hanem egy utcával odébb. Ez nem okozott ugyan gondot, de mégis rossz jelnek tekintettem…. Nem elég, hogy síkideg vagyok, még variálni is kell.
Azért másnap felöltöztem a szokásos fekete nadrágba és az egyetlen csini fehér pulóverembe (tényleg kéne már elegáns[abb] ruhákat is vennem!), sminkeltem és elindultam. – Ja igen, az stresszelt, hogy a 3. emeletet adták meg helyszínnek, miközben a Google StreetView szerint az az épület csak két emeletből áll. De határozottan emlékszem a házszámra (az egyik szerencseszámom). Most akkor hogy? Hogy leszünk a harmadik emeleten egy kétemeletes házban?
Szerencsére időben odaértem, és kiderült a helyszínen, hogy mint sok budapesti háznál, ebben is valahogy el vannak tolva a szintek (= volt harmadik emelete belül). Maga az interjú aztán már jól ment. Két fickó volt ott, abból az egyik a személyzetis fejes, aki élőben igazán szimpatikus volt, és egyáltalán nem kérdezgettek olyan keményen a szervezetükről, mint ahogy én attól tartottam.
Mondták, hogy ez már a második kör, mert a több pályázóból kiszórták, aki meg se felel, és csak egy részét hívták be – ebbe bekerültem –, aztán majd a maradékok közül az igazgató fog választani.
Húsz perce se volt az egész. Annyira paráztam előtte, hogy utána rögtön hazamentem, a sarki boltban vettem sört, és most, fényes délelőtt megittam :-D Illuminált állapotban még elmentem vásárolni, aztán Dórival találkoztunk délután.
Ezután több nap telt el a család-futás-olasz-álláshirdetések sarokpontok mentén, mígnem egyszer csak csörgött a telefonom. Kivételesen otthon voltam, az igaz, hogy a flódni utolsó falatja volt épp a számban :-D
A múltkori állásinterjúról volt a személyzetis pasas, hogy – egy másik csajjal együtt – bekerültem az utolsó körbe és pár nap múlva mehetek személyesen az igazgatóhoz interjúzni. És hogy alaposan olvassam el a honlapjukat, hogy mivel foglalkoznak; és nézzem át magát a pályázati kiírást is, meg még mondott pár ilyen jótanácsot.
Első körben nagyon boldog voltam. Már rég nem fordult elő velem, hogy valakiknél jobb lettem volna. Már ez eleve egy sikerélmény volt. De aztán, mivel én mindenben hamar megtalálom a rosszat is, rögtön ideges lettem, hogy most aztán tényleg ki fog kérdezni valami ellenszenves vén fickó, az igazgató, és minden hülye jogszabályt be kéne magolnom, amivel ezek dolgoznak…. Nem azt mondom, hogy az embernek fogalma se legyen a leendő munkahelyéről, de komolyan, eddig kb. 10 jelentkezést küldtem el, ha én mind a tíz cég profilját megtanulom oda-vissza, akkor minden agysejtem betelik, és még enni sem fogok tudni.
Különben is, miért hívnak be? Azt gondoltam, hogy majd az igazgató a papírok alapján választ.
Ez délután volt. Másnap reggel torokfájással ébredtem. De azért kimentem Öcsémékhez, mert már meg volt beszélve; persze ott mindkét gyerek náthás volt. Délután pedig Gizi és Rudi volt kollégáimmal találkoztunk. Egyenesen oda mentem Öcséméktől. Este fél hétig beszélgettünk, utána még vásároltam, sőt feladtam egy lottót is, amit amúgy évente egyszer teszek.
Estére torokfájás és hőemelkedés volt rajtam, úgyhogy lemondtam Zsuzsit és Fatert, akikkel a következő két napban találkoztunk volna. Másnap reggel a torkom jobb volt, de folyt az orrom. Azért összeszedtem magam és elmentem kaját venni, meg egy orrsprayt is, nehogy az legyen, mint ősszel vagy múlt februárban, hogy megállíthatatlanul folyik az orrom, miközben valami vén morcos igazgatóval ülök szemtől szemben…
Otthon ültem, Panalgorint és gyógyteákat fogyasztottam, és ezerrel olvasgattam ennek a cégnek a honlapját. Persze olyan részletes volt a honlap, hogy mindent semmiképp nem tudtam volna megtanulni. Így el is ment a kedvem, de azért rászorítottam magam.
… Ekkor eszembe jutott, hogy miért is vagyok hajlamos „elengedni” a dolgokat? Melóban vagy tanulásban egyaránt, ami a teljesítményt illeti. Mert én úgy érzem, hogy tökéletesnek kell lennem. De aztán ahogy nekifogok, rájövök, hogy ezt sosem tudom mind megtanulni / sosem tudom annyi perc alatt futni a kilométert / sosem tudok anyanyelvi szinten olaszul megtanulni, és akkor jön az, hogy: „hát akkor le van szarva!” – És elengedem a dolgot, nem teszem bele minden erőmet, és így még annyit sem teljesítek, mint amennyire egyébként képes lennék. Mert, mondjuk, 100 %-ot tartanék tökéletesnek, de minden erőfeszítésemmel is csak 80 % lennék; de mivel elengedtem a dolgot, így általában csak 60 %-os vagyok.
Aztán persze a mindenkori főnökök ebből az egész folyamatból csak annyit látnak, hogy „a Csendes Macska csak 60 %-os!” Hrrrr… Jó, tudom, változtatnom kellene.
Az otthon betegen töltött felkészülési első napon napközben aludtam egyet, és mikor késő délután felébredtem, még szarabbul voltam: most émelyegtem, mint aki minden percben hányhat. De már sok óra eltelt az ebéd óta. Hátha pont az a bajom, hogy üres a gyomrom. Így elővettem az előző napról megmaradt csípős csirkés chipset, és lassan eszegettem, míg a Spionfiókát néztem, és akkor idővel elmúlt az émelygés :-D
Következő nap tanultam ezerrel; közben újraolvastam a pályázati kiírást, néztem a netes térképet, hogy mennyi perc lesz odajutnom.
Már csak kora este jutott eszembe, hogy a cég honlapjának a „Rólunk” részét is megnézzem :-D Ott volt ennek a félelmetes igazgatónak a fotója is, és megkönnyebbülve láttam, hogy nem valami vén görény, hanem egy kb. velem egyidős fickó. Kissé jobban éreztem magam. (Persze tudom, hogy 50 alattiak is lehetnek görények.)
Aztán ott volt egy sokkal jobb és tömörebb összefoglaló a cég tevékenységéről, mint amit én addig összeollóztam magamnak Wordbe a többi menüpont alapján. De hülye vagyok, hogy nem ezzel kezdtem! És mindezt az interjú előtti estén!!
Az interjú előtti éjszakán kimondottan szarul aludtam. Háromszor is felébredtem, mindháromszor kimentem pisilni, ráadásul az éjszaka közepén jött a legrosszabb: az éjszakai fejfájás! Amikor elfekszem a nyakamat, abból kialakul egy fejfájás, és legrosszabb esetben reggelre migrénné fejlődik, amitől olykor még hányok is. Az mondjuk nem jutott eszembe, hogy bevegyek egy Panalgorint, helyette csak a párnákat helyeztem át és feküdtem onnan ide, innen oda…
Reggel bekaptam egy fél gyógyszert és rögtön megittam a kávét; határozottnak éreztem magam, és a fejfájás lassan csillapodott. Reggeliztem, közben átnéztem az anyagot újra, megittam a második kávét, zuhanyoztam, elővettem az Egyetlen Csinos Fehér Pulóvert :-D; sminkeltem, megfésülködtem. Ugyan indulás előtt több mint egy órával küldtem le a második kávét, de mégis ezerszer kellett pisilnem (talán az idegtől?).
Korán odaértem, felkísértek – nagyon szép hely amúgy – és ott már várt a „vetélytársam”, ezek szerint a másik, akit az utolsó körbe is beválogattak. Mikor megpillantottam, az kb. olyan volt, mint mikor a Haláli hullák hajnalában a két csapat szembetalálkozik egymással, és mindenkinek megvan a „párja” a másik csapatban :-D Ugyanis ő is korombeli, barna hajú, sötét nadrág, fehér pulóver ….
Először a másik nővel beszéltek jó negyedórát – ő volt ott előbb –, aztán velem. Nagyon izgultam, de hát akkor már olyan mindegy volt… Hálistennek (és az indulás előtt bekapott fél Panalgorinnak) nem volt sem fej-, sem torokfájásom, émelygésem sem, úgy-ahogy egyben voltam.
Az utolsó körös interjún a honlapról már megismert, nem öreg igazgató volt ott, meg a személyzetis fejes, meg még két darab ember, plusz én. Eléggé jó hangulatú beszélgetés volt. Nagyon mélyen nem kérdeztek bele a cég tevékenységébe, de azért rákérdeztek, én meg elmondtam, amire emlékeztem, ami nem volt túl sok, mert izgultam. Ha valami külsős havernak kellett volna elmagyaráznom, tuti háromszor annyi minden jut eszembe.
Vagy negyedórát tartott a dolog, aztán elköszöntünk, és jött a „majd értesítjük”. Hazajöttem, miután vettem kaját és átvettem a Zéténynek megrendelt névnapi ajándékot. Legszívesebben aludtam volna, de mintha azt mondták volna, hogy még ma döntenek és lehet, hogy fel is hívnak rögtön. Nem akartam, hogy álmomból érjen a hír (bármelyik is).
Szerencsére sokat nem kellett várnom, mert míg ezt a posztot írtam, csörgött is a telefonom és hívott a személyzetis ember, hogy sajnos nem engem választottak.
Szomorú lettem, mert ez a lehetőség most elúszott, és másik egyelőre nincs is a láthatáron. De igyekszem a pozitív oldalát nézni, ahogy a pszichológus is javasolta, mert például igaz, hogy most potyára tanultam napokon át egy olyan állami cég tevékenységét, ahová végül nem megyek dolgozni (hacsak a másik lány fel nem mond menet közben, és én lépek a helyére) – de akkor is tanultam, ami mindenképp hasznos az agynak, és új dolgokról értesültem; és legalább vége van ennek az izgulásnak.
Ami majd más munkahellyel kapcsolatban persze újra kezdődik majd…
Hát, ennyit erről. Milyen kellemes lett volna pedig a tíz perc gyalogos távolságra lévő melóhely…. De ha fejlemény lesz, beszámolok.
Hmm, most vajon van ürügyem, hogy beszedjek egy nyugibogyót? :-D Az a „baj”, hogy még nem vagyok kétségbeesve, annyira „friss” az élmény. Én mindig „késleltetve” borulok ki, másnap vagy egy hét múlva. Most egyelőre nem a kudarc van bennem, hanem még telítve vagyok a délelőtti izgatott készülődéssel, sminkeléssel, interjúval, utána vásárlással stb. …
