Stephen Fry írja Víziló című könyvében a következőket: „Aki csak félig is tisztességes ember, valahonnét biztosan kirúgták már … Nincs értelme tagadni, hogy mind úgy érezzük, alulértékelnek bennünket: az, hogy hivatalosan is levesznek egy ügyről, csak igazolja a megérzésünket, miszerint az érzéketlen világ nem becsül meg bennünket.” Igaza van, és különben is rohadt jó az a könyv. Velem tegnap közölték „hivatalosan” a leépítésemet.
Az volt a nagy terv, hogy majd le kell mennem a vén marhához, és odamennek a személyzetisek a gyászhírrel. Először reggel 9.00, aztán 10.00 volt, aztán „majd csörgünk”, egész délelőtt ott rostokoltam a telefon mellett, végül 11.30-kor szóltak, hogy na most.
A személyzetisek állítólag azt kérték, hogy „az érintett ne tudja, miről van szó”. Ezek hülyék. A két évvel ezelőtti nagy kirúgási hullámkor akadt olyan, aki valóban nem tudta előre, és mikor közölték vele, mentőt kellett hívni hozzá.
Én full nyugodtan és elfojtani próbált gúnyos mosolygással a pofámon léptem be. Előzőleg a titkárságon ott ült a kedves titkárnő, aki aggódva nézett, meg a köcsög Tódorka, aki vigyorogva nézett – habár ennek mindig olyan vigyorgás ül a fején, mint egy idegbeteg cápának. Mikor negyedóra múlva kijöttem, ő még mindig ott malmozott; sok munkájuk lehet ezeknek.
A vén marha kezdte volna a sódert, hogy „jajj, ez a csúnya létszámleépítés, sajnos-sajnos, ó de kár”, de lehetett valami az arckifejezésemben, amitől leállt és átadta a szót a személyzetiseknek. Azok szegények elég rosszul festettek – aznap végig kellett járniuk a házat az összes hozzám hasonlóhoz, mint egy mobil kivégzőosztagnak. Amit velem közöltek, azt mind tudtam, két hónap felmentés, egy hónap végkielégítés (bárcsak kihúztam volna nyár végéig, akkor három havit kapnék), átadták a papírt, aláírtam, kijöttem, váltottam pár szót a titkárnővel. A Baromnak láthatóan lejjebb hervadt a vigyor a képén, hogy se nem sírok, se nem vagyok elkenődve. Vazze, hát vagy egy hónapja tudom, most legyek elkenődve, csak hogy te örüljél?
Különben is annyit idegeskedtem én már ezen a dolgon. Éjszakákon át nem aludtam, öt kilót fogytam, mostanra már bele is fáradtam az idegeskedésbe. Ezért nézhettem ki úgy, mint aki félvállról veszi, de az van, hogy a folyamatos stresszt sem bírja időtlen időkig az ember, és előbb-utóbb elkezd tojni rá.
A saját közvetlen kollégáim nagyon rendesek voltak aznap. Úgy viselkedtek velem, mint egy súlyos beteggel. Az egyikük megkérdezte, segíthet-e bármiben, pl. ne adjon-e nyugtatót. Egy másik, akivel amúgy utáljuk egymást, és akivel épp aznap számítottam némi csörtére, mert elfelejtettem neki megküldeni mailen valamit, amit mindenki másnak igen – és neki is kellett volna, komolyan véletlen, hogy kimaradt –, az most ezt nem tette szóvá, sőt helyettem megcsinált egy kisebb melót.
Az a helyzet, hogy – bármilyen furán hangzik –, de nagyon kellemesen éreztem magam ezen a napon. Több oka lehet ennek: a kirúgáshoz (áthelyezéshez) már hozzászoktam fejben, és az, hogy közölték, inkább megkönnyebbülést okozott. Orbáncfű tartalmú tablettát is szedtem az utóbbi időben, ami a nyugtalanság ellen kiváló. (És kényelmesebb, mint teát főzni belőle, amihez reggelente lusta vagyok.)
A Psycho eredeti DVD-t két nappal ezelőtt hozta a futár a munkahelyre – Barbit kértem, hogy rendelje meg, mert ő regisztrálva van az aukciós oldalon, és netbankja is van. Jobban vágytam a filmre, mint Gollam a Gyűrűre. Hogyne lettem volna jókedvű már csak pusztán ettől? Fogynom is sikerült annyit, hogy az
A technikai nehézségeket leküzdve regisztráltam a Tony-féle rajongói fórumra, ahová írni is, olvasni is jó. Kellemes társaság van ott, és mind értelmes és a várakozással ellentétben nem csupa tinédzser, hanem harmincas vagy még idősebb csajok. A hétvégén végigcsekkoltam egy-két netre feltöltött filmet – erről a fórumról –, amikhez egyébként lehetetlen lenne hozzáférni, vagy csak külföldről megrendelni, így pedig a saját monitoromról nézhettem őket. És én, amikor éppen van egy Aktuális Kedvenc Színészem, aki a., jó színész, b., ki is néz valahogy és c., jó filmekben játszik (d., balkezes, mint az emberiség mindössze 4 %-a), akkor pusztán ezen filmek megnézésétől jól tudom érezni magam.
Tehát ha közeleg a tavasz – és főleg a húsvéti szünet +2 nap véradási szabadság –, lapos a hasam, egy hete nem ettem csokit, orbáncfű van bennem, két király krimit olvasok párhuzamosan és az aktuális kedvenc színészem legeslegjobb DVD-je, extrákkal, a polcomon áll (két másik pedig meg van rendelve), akkor egy ilyen Tódornak a fagyott kirakatbábu-mosolygása (by Rejtő) az én jókedvemet nem tudja elvenni :-)
… Aznap csak egyszer lábadt könnybe a szemem, amikor ebédszünetben kimentem, és teljesen váratlanul egy bolt ajtaján megpillantottam a székely zászlót. Akkor ugyanis azonnal eszembe jutott Erdély, és nem kaptam levegőt … de aztán elmúlt.
A kollégákkal beszéltünk róla, hogy vajon ki fogja végezni az én munkáim közül azokat, amihez papíron is ott kell dolgozni? Mert az OK, hogy ott leszek, de nem leszek állományban, tehát sok dologhoz ’nem szabad hozzányúlnom’. Mivel a mi részlegünket már tényleg nem lehet tovább terhelni – mindenki szétszakad a melóban –, kézenfekvő módon a Tódorkáék csapatára kell majd sózni ezt-azt. Köztük pár nehéz melót is. Akkor majd néznek, és nem fognak hülyén vigyorogni. Hehe, legszebb öröm a káröröm, ez tény :-)
Annak ellenére, hogy nem vettem a szívemre a hivatalos kirúgást, azért ettem egy Seduxent lefekvés előtt. Biztos, ami biztos, szeretek alaposan és nyugodtan aludni. Kiválóan aludtam csakugyan, csak este ettem egy csomó kis koktélparadicsomot, ami az én emésztésemre igen jó hatással van, így 1.30-kor és 3.30-kor fel kellett kelnem, mert hasmenésem volt. A következő 5.30-kor érkezett, de akkor már úgyis felkeltem volna:-)
A pénteki munkanap már mintha nem is lett volna. Délben eleresztettek minket, addig sem volt nagy nyüzsgés. Én délelőtt elszaladtam személyesen átvenni az 1978-as Nyomorultakat, amiben Anthony Javert-t játssza. A borítóképek alapján állati jónak kell lennie (neki legalábbis egész biztosan). Ezt a sztorit egyébként még csak olvastam és musical formájában láttam, így prózában még soha.
Ma egyébként nagypéntek van, és úgy döntöttem, nem eszem semmit. Nem éppen vallási okokból, csak úgy – már úgyis hozzászoktam a minimális evéshez. És holnap jön a család másik fele, tehát lesz némi ünnepi ebéd. Most kora délután van, egész jól bírom. Eddig egyszer szédültem meg: reggel, amikor a kanapén ülve ittam a tejeskávét és néztem a Psycho 2.-t, aztán hirtelen felkeltem. Nem tudom, a kávé vagy a film csapott-e fejbe. Mindkettő feldobott, tehát mintha dupla kávét ittam volna.
Egyébként azt már megbeszéltem magammal, hogy a tejeskávé, az egy ital. És a sör is folyadék, amit esetleg inni fogok este :-)
Az időjárás idegesít ebben a pillanatban a legjobban. Hideg van, két napja a hó is esett, most már csak az eső. Nem lenne vele baj, ha nem eresztene a bakancsom, és nem folyna bele eddig a hólé, most pedig az eső. Bokáig vizes zokniban ültem végig a munkanapot, miután a Nyomorultakért elmentem (mert az mindenképpen kell nekem még húsvét előtt). Nagyon szar dolog vizes zokniban ücsörögni, hiába csak a négy végtagom egyike hideg és vizes, olyan, mintha teljesen át lennék fázva. Szerencsére volt bodzateám, amit megittam, és némileg felmelegített. A bodzatea is folyadék, evidens.
A húsvéti hétvégére felfüggesztem a minimál-kajálást, ez alkalomból vettem finom sajtocskát, némi sört, és csokit is akartam, de ez utóbbit végül is nem kellett, mert tegnap egy doboz Mercit, ma pedig egy doboz kagylódesszertet kaptam ajándékba kollégáktól. Ez nagyon meghatott, és ráadásul most már nem is kell édességet vennem :-)
