Csütörtök hajnalban történelmi esemény következett be. Ébredés és WC-re menés után gyorsan lehánytam a ruháimat - mármint nem úgy, hanem levettem -, ráálltam a mérlegre és
1999 óta nem fordult elő, hogy
1999-ben volt egy kellemes légcsőhurutom. Ez abból áll, hogy fáj a lélegzés, a nyelés; az ember alig kajál, de ez nem is baj, mert ágyban fekszik, nem kell az energia. Egy hét fekvés után olyan kellemesen összement a gyomrom, hogy csökkent az étvágyam, és faszán kibírtam a napokat úgy, hogy reggelire egy tejeskávét és multivitamin pezsgőstablettát ettem, aztán késő délután valami 3-4 falatból álló szilárdat. Akkor szép lassan lejjebb csökkent a súlyom, és talán 45 kg-ig is bírtam volna, mert abszolút nem éreztem semmiféle éhséget, de aztán jöttek a karácsonyi ünnepek, én meg egyszerűen meguntam a dolgot.
De marhára tetszett, és úgy félévente nekifogtam, hogy „na, most lemegyek ötven alá”. Például január 1-jén megfogadtam, hogy 31-ig megcsinálom, vagy más hasonló céldátumokat tűztem ki. 50,5 körül mindig feladtam, mert addigra már legyengültem és szédelegtem az éhségtől, csak arra gondoltam, hogy ha túl leszek rajta, májas táskát fogok zabálni a Fornettitől, és feldühített, hogy egy teljes napi nemevés után is 50,5-ről mondjuk 50,4-re csökken csak a súly.
Alapból nem vagyok kövér: 163 centihez 54-
Most annyiban volt szerencsém, hogy a munkahellyel kapcsolatos stressz komolyan elvette az étvágyamat két hétre. Olyan gyerekkorom óta nem volt, hogy előttem a kaja és nem kívánom. Ez a két hét megalapozta a lassú fogyást (mert az, hogy hétfőn
Április 4. egyben Tony Perkins születésnapja is volt, aminek ugyan sok aktualitása sajnos már nincs, némi internetes megemlékezéstől és szomorkodástól eltekintve. Habár nekem megfordult a fejemben, hogy munkaszüneti nappá lehetne nyilvánítani ezt a napot, ahogy egész gyerekkoromban volt, bár akkoriban nem emiatt :-)
Ez volt a rövid szabadságom utáni első munkanap is. Egész jól alakult a nap, kora délután még egy adminisztratív-ismétlő-tökfölösleges továbbképzésre is elmentünk, ami jó kis szusszanásnak ígérkezett, de annyira unalmas volt, hogy komoly erőfeszítéseket kellett tennem az elalvás ellen. Ha az utolsó sorban ülök és nem kvázi középen, minimum húsz szempár látószögében, szerintem elalszom.
Pénteken aztán behoztam a lemaradásomat, majdnem mindent felfaltam, ami elém került. Na jó, végül is nem mindent, és ne féldisznót tessék elképzelni; csak éppen rendesen kajáltam, és édességet is ettem. Este pedig további falások történtek, de azokra van mentségem. Megnéztem Anthony egy filmjét, amelytől óva intettek a többiek a neten, de mivel 600 Ft-ért kapható volt, megvettem annak idején és gondoltam, mégsem állhat az idők végezetéig megnézetlenül a polcomon.
A film tényleg borzasztó volt, és csak úgy viseltem el, hogy 7,2 %-os barna sört ittam mellé. De ha még tíz percig tart, akkor kénytelen lettem volna a névnapomra tavaly kapott tömény italt is megbontani, hogy kibírjam. Tony ugyan zseniális volt, de ő sajnos kevés volt ahhoz, hogy megemelje ennek az ótvarnak a színvonalát (valamire kellhetett akkoriban a pénz, vagy csak kereste a kihívásokat?).
Sőt annyira megviselt a dolog, hogy noha éjfélkor végeztem a filmmel, még fel kellett bontanom az egy hónapja megvett hagymás-tejfölös chipset, és úgy, ahogy volt, felfalni, hogy a sokkot semlegesítse kissé. Ezt soha nem bocsátom meg annak a filmnek!
Muszáj megemlítenem, hogy két nappal később MediaMarktban jártam, és a DVD-k között nem volt ott a Psycho, sem a Phaedra, sem a Gyilkosság az Orient Expresszen, de ez a film, ez a péntek esti rémálom, ez ott volt. Erre már nincsenek szavaim…
A fogyós időszak alatt edzeni sem mertem, mert az izom nehezebb a zsírnál, és mi értelme minimálisat enni, ha ugyanakkor felszedek fél kiló izmot? Több heti kihagyás után péntek délután tekertem a szobabiciklin 40 percet, és nem haltam meg. Pár fekvőtámaszt is csinálgattam a fal mellett. De ami a legnagyobb sportteljesítmény, hogy rengeteg kihagyás után, vasárnap délután végre futottam a parkban! :-)
Három kört céloztam be, ami három kilométer, durván. Ezúttal okosan nem a szokásos időben, kora este futottam, hanem kora délután. Valamiért az estéhez ragaszkodom, mert akkor nemsokára leszáll az alkonyat, és a sötétben nem látnak engem. De ez hibás elképzelés, mert pont kora este rajzanak ki a szerelmespárok, a babakocsit tologatók, a kutyalegeltetők, és a többi futó is, habár engem ők zavarnak a legkevésbé. De fél kettőkor, vasárnap, mindenki otthon eszi a rántott húst, a reggeli kutyasétáltatás már megvolt, az esti még messze van. Jól is tettem, hogy fél kettőkor mentem, mert valóban alig volt nép a parkban. És bár tudom, hogy roppant antiszociális vagyok, de általában is utálom, ha túlságosan sokan hemzsegnek körülöttem, pláne ha futás közben kell szlalomoznom a kis csoportocskák között, vagy ami a legrosszabb, amikor a padon ülő kis szerelmespárok röhögnek vagy beszólnak. Hogy mi a francot kell 2013-ban, a fővárosban röhögcsélni, ha valaki fut – jó: kocog, mert lassan futok, de sokáig! –, azt tényleg nem értem. Még ha balettszoknyában futnék, egy borsodi falu főutcáján, megértem, hogy röhögnek, de így?...
Ami a lényeg, szép kényelmes lassú tempóban lefutottam a három kört, méghozzá 29:06 időeredménnyel. Ez egész szép. Ha 30:00 alatt van a három kör, akkor már király vagyok. Furcsa, hogy egy hónap nem edzés, alig evés, izomvesztés után még simán lefutok ennyit. Holott szívbillentyű-rendellenességem is van, mint azt ősszel megállapította a kardiológus. És mégis! Ezek az apró örömök azért mégiscsak jólesnek, még ha pótcselekvés meg hurráoptimizmus is…
