Miért a rosszal kezdem? Pesszimista vagyok, bár ezen igyekszem változtatni (kisebb-nagyobb sikerekkel). És az a típus vagyok, aki egy sérelmen jó alaposan rágódik, aztán idővel túlteszi magát rajta. Sajnos ha egy viszonylag jó napon ér egy amúgy lényegtelen kellemetlenség, az néha az egész napomat beárnyékolja.
Ma pont ez történt. Habár azóta, hogy elkezdtem fogalmazni ezt a posztot, szembesültem egy sokkal nagyobb problémával, de ez utóbbit szerencsére, végső kétségbeesésemben, nagyjából megoldottam (részletek a poszt pozitív párjában! :-)
Szóval. Böjtölős péntek: elhatároztam, hogy lehetőleg péntekenként nem fogok szilárdat enni. Talán nem minden héten, de mivel már többször is kibírtam 24 órákat kaja nélkül, úgy gondoltam, fog ez nekem menni. Most 18.08 van, és eddig semmi probléma. Kissé becsapom magam és másokat persze – nem is én lennék, ha nem tenném –, mert felvizezett tejeskávét és egy pohár light kólát azért betoltam a teák és almalé mellé. De annyi koffein kell nekem, különben nem működöm, semmilyen szinten.
A nap jól indult, elsősorban mert péntek, másodsorban egy részletekben leszedett és feltöltött filmmel kapcsolatos gondjaim határozottan megoldódni látszottak (részletek majd a pozitív posztban). A melóhelyen sem voltam annyira mizantróp, mint az utóbbi napokban, amikor kifejezetten idegesítettek a folyton be-bejövő kollégák. Valahogy ma őket is simán tűrtem.
A fénymásolónk beszart, ezért átmentem a közös fénymásolóba másolni. Ott van a közös kisnyomtatónk is. Egyszer csak bejött a legparasztabb kolléganőnk, aki a. ostoba, b., bunkó, c. mindenkinek tele vele a töke, de d. a főnökhelyettes haverja, tehát a helye biztos, már amíg a főnökhelyettes nyugdíjba nem megy (nem túl sokára)! Nem csípem ezt a csajt, mert a melója 95 %-át mások végzik helyette, ő látványosan unatkozik, beténfereg hozzánk (is), és ott téblábol a seggét vakarva, nézi, hogy kivel tudna beszélgetni, ebédelni, kávézni; mindenki más meg szétszakad a melóban. De ezt még elnézném, ha nem lenne a végletekig tirpák. Ő az, aki nem bír köszönni, a kérem, köszönöm szavakat még sosem hallottam tőle. Kéthetente felmegy az agyvizem, mikor pl. dossziét kér, én adok, ő megfogja és elmegy. Semmi „Kösz”, vagy „dögölj meg”, vagy „még szép, hogy adtál”. De ez mindenkivel ilyen. Van, akit nem nevelt meg az anyja abban az istállóban, ahol felnőtt.
Na szóval ez bejött, elvitte a nyomtatását, az ajtót meg tárva-nyitva hagyta, holott előzőleg csukva volt, és én ott fénymásoltam. Vártam 10-20 másodpercet, hátha azért hagyta úgy, mert még visszajön. De nem. Erre kissé belerúgtam az ajtóba, hogy az jó nagy döndüléssel becsapódott, és magamban megjegyzést tettem, hogy ez is barlangban nőtt fel.
Visszajött tíz perc múlva, és benyitva az ajtón, minden előzmény nélkül rákezdte: „Na, te pont olyan bunkó vagy, mint voltál” (sic!)
Én általában lefagyok, ha valaki így rámront – ékes példa: Barom Tódor a nyáron –, de most valahogy megtaláltam a hangomat, és javasoltam, hogy tán édesanyjával beszéljen ezen a hangon, és ha nem tanulta meg maga mögött becsukni az ajtót, ne csodálkozzon, ha bevágják. De nem rezonált rá, és még vagy három-négy mondatban hasonló stílusban folytatta, konkrétum nélkül, „te kis ócska…” meg efféle kiszólássokkal tarkítva – sajnálom, a pontos szavakat nem tudom idézni –, mire másodszor is javasoltam, hogy melyik rokonaival beszéljen így; aztán ő kiment.
Én kb. ekkorra kezdtem csak reszketni az idegtől. Pont végeztem a fénymásolással, visszamentem a szobánkba és mondtam Barbinak, hogy mi történt. Az első reakcióm az volt, hogy a főnökhelyettesnek rögtön elmondom a sztorit (főnök épp szabin volt), de rögtön meggondoltam, tudván, hogy barátnők ezzel a Marival. (Na, ennek az egynek leírom az igazi nevét, úgysem olvassa ezt a blogot, és úgyis annyi Mari van, mint égen a csillag.) Barbi azt javasolta, hogy inkább a főnöknek említsem meg, ha majd hétfőn bejön.
Egy másik kolléganőmhöz, I.-hez is beültem tíz percre kibeszélni magamból a dolgot. Ő teljesen el volt képedve. Akkorra már én is. Ezzel a bunkó Marival volt ugyan egyszer egy kisebb csörténk, de az még két évvel ezelőtt volt, azóta csak köszönünk egymásnak és max. munkaügyben beszélünk, de én még azt is végszükségben, mivel ostoba és lusta is, tehát jobban járok, ha bárki mást kérdezek meg akár az ő dolgaiban is.
I. még jobban ki volt bukva, mint én. Főleg, hogy teljesen előzmény nélkül történt a dolog, mármint én bunkósággal (ajtó becsapás) válaszoltam az ő bunkóságára (ajtó nyitva hagyása). Tehát ez 1:1. De nekem az az elvem, hogy az igazán bunkókkal néha szabad, sőt kell bunkón bánni, hogy érezzék, milyen is az, mert a csiszolt jelzéseket az ilyenek sosem fogják észrevenni, mint a normális emberek.
I. aztán vigasztalt, és a beszélgetés végére jobban éreztem magam – azért mégis jó egy munkahelyen, ha többen vagyunk, és abból legalább két-három emberre mindig számíthatok – igaz, ők is énrám. Más megvilágításba helyezve a dolgot, azt mondta, hogy ilyen bunkók sajnos mindenhol vannak, és gondoljak arra, hogy ezzel a Marival naponta max. kétszer látjuk egymást, alapvetően a főnökkel és Barbival vagyok egy légtérben, ők meg rendesek; ne boruljak ki ezen. Bár ő is meg volt döbbenve… Én pedig mondtam, hogy muszáj ilyenkor alaposan kibeszélnem magamból a sérelmeket, jól felhúzom magam rajtuk és kiakadok, és mérges vagyok, és ettől aztán elmúlik, lecsitul, és pár nap alatt helyre teszem magamban. De addig a pár napig rágódom ezen – nem szándékosan, hogy „Na, most én ezen rágódni fogok!” –, hanem egyszerűen „kell”, mint ahogy futás után az izomláz jön.
Most, leírva ezt az „esetet”, én magam is érzem, hogy totálisan lényegtelen apróság. De én utálom, ha a személyemet támadják, pláne ha alaptalanul! Úgy értem, ha valakit pl. felpofozok, az érthető, ha így reagál. Vagy ha szarul dolgozom – előfordul –, akkor amiatt lecsesznek, az is teljesen OK. Na de beállít egy ilyen paraszt egy szép péntek délelőtt, pont ő, aki helyett minden melót más végez, és megenged magának ilyeneket!? (A parasztot természetesen nem „mezei munkásember”, hanem „bunkó, akinek kilóg a kapanyél a szájából” értelemben használom.)
Sajnos, mivel konfliktuskerülő típus vagyok, rögtön észrevettem magamon, hogy ezt követően a nap hátralévő részében megfontoltam, hogy melyik irányba is induljak el WC-re, nehogy összefussak a Marival. Hát ez az, amit utálok az ilyen szituációkban: mikor gondolkoznom kell, hogy kerüljem ki a másikat! Ezt kikérem magamnak, hogy én egyem magam emiatt!
A többiek figyelmeztettek, és nekem is eszembe jutott, hogy négyszemközt voltunk az esetnél tanúk nélkül, tehát még az is előfordulhat, hogy Mari azt hazudja, ha netán a főnökhöz fordulnék, hogy én mondjuk rátámadtam egy spirálfüzettel vagy hasonlók. Én azért néztem ezt ki belőle, mert sok filmet láttam már, de a többiek szerint sajnos ez a nő tényleg képes a szemedbe hazudni ilyen esetben. Talán mindig legyen nálam diktafon, ha négyszemközt leszünk, az ilyenek ellen?
Na, szép kilátások. De délután kettőig semmi nem történt. Remélhetőleg csak nem vette be a klimaxgyógyszerét a hülye kurva, és a drasztikus létszámcsökkenés következtében már csak én vagyok az egyetlen, akivel rikoltozhat, ha rájön a dili. Vagy egyszerűen csak rosszindulatú, tudja, hogy rágódós típus vagyok, és jólesett neki, ha tönkreteheti a napomat így hétvége előtt? („Nem sikerülhet” :-)
Ez volt az egyes számú fő negatívum a mai napon. (Hogy nem eszem, az már nem is érdekel, sőt 12.00 óta már csak vizet és almalét ettem, és ez sem zavar.) A második, ami sokkal érzékenyebben érintett, Aktuális Kedvenc Színészem egy filmjével kapcsolatos (akinek a nevét nem írom le egy negatív posztban). A lényeg az, hogy egy nehezen megszerezhető film, amit úgy volt, hogy ma, Barbi segítségével, sikerült mégiscsak megszereznem. Erre ma, itthon, a film elindításakor derült ki, hogy valami technikai probléma miatt mégsem megy a film!
Ezen a ponton elsírtam volna magam, ha nem vagyok annyira fásult az egész napi nem evés miatt. Így egyszerűen kerestem megoldást a problémára – ha valamit NAGYON akarok, akkor előfordul, hogy sikerül is – és találtam! :-)
