Érdekes kiborulás vett erőt rajtam szerda-csütörtök magasságában. Ez még a péntekiből eredő elhúzódó stressz következménye lehet, és hogy megint vacakul alszom…. mindegy, miért, de csütörtökön eléggé kivoltam. Pedig viszonylag jónak ígérkezett a hét. Szerdán jótékonysági koncert kedves rokonokkal, pénteken színház, a Pi élete is kijön DVD-n, gondoltam, ezek majd elterelik a figyelmemet az idegeskedésről.
Kedden kora este lementem futni, hogy jól kifárasszam magam és tudjak aludni. Életem legjobb időeredményét futottam 3 körön – tehát a leggyorsabbat –, ennek ellenére nem aludtam jól.
A szerdai nap humoros kis epizóddal kezdődött. Feszült voltam, ezért arra gondoltam, hogy kivételesen keresztet fogok hordani a nyakamban. Ritkán szoktam, noha kettő is van. Gondoltam, ez esetben maga Isten vigyáz majd rám kiemelten, tehát a hétköznapi stressz nem fog bántani (annyira). Aktuális kedvenc színészem is hordott (amerikai létére kettős) keresztet, az előző kedvencem pedig ír katolikus létére latin keresztet, amilyen nekem is van. És a fekete blúzt akartam felvenni, aminek magas a nyaka, tehát nem is fog látszani.
Már rajtam volt a blúz, mikor rádöbbentem, hogy ugyan magas nyakú, de gyárilag nincs neki felső gombja; majd ezzel egyidejűleg bevillant az is, hogy a pletykák szerint a közvetlen főnökünk nem biztos, hogy keresztény vallású. És a kollégák közül még senkin nem láttam keresztet az irodában.
Dermedten álltam a tükör előtt: most mi legyen? Ha magamon hagyom a keresztet, talán a főnök megorrol rám és leveszi rólam a kezét, mint Szivar Prücsökről; ha leveszem a keresztet, Isten lesz mérges. Micsináljak?! Végül gyáván úgy döntöttem, hogy a főnök szeme fizikailag lát engem és szükségem van a hozzám való pozitív hozzáállására, Isten pedig majd belenéz a szívembe. A keresztet pedig gyorsan lecseréltem egy Erdélyben vásárolt medálra, ami sajnos egy állatot ábrázol, ami alighanem gyík vagy más efféle teremtmény. Jámbor vallási jelkép helyett egy hüllő lógott a nyakamban aznap :-)
Nem halogathattam tovább a sétálópapír átvételét. Ez az az elszámolási izé, amit ezer emberrel alá kell íratnom, hogy nem tartozom semmivel. A személyzetis csaj, mikor átadta, rögtön sipákolni kezdett, hogy nem vettem ki a részarányos 14 nap szabimat, MOST MI LESZ!?? (Persze hogy nem vettem ki: egyrészt azt kifizetik nekem, másrészt ki végezte volna addig a melómat?) De olyan óbégatást csapott („Mekkora botrány lesz ebből!”), hogy komolyan aggódni kezdtem, mi van, ha mégsem fizetik ki? Mégiscsak pénzből élünk…
A folyosón elkaptam egy másik csajt a személyzetiről, akivel jóban vagyunk, és bizalmasan megkérdeztem a témáról. Megnyugtatott, hogy mindenképp kifizetik nekem a ki nem vett napokat, de el is szörnyedt, mert még nem hallott az esetemről. Egyúttal gyorsan elmesélte, hogy neki is cafatokban lógnak az idegei a saját közvetlen munkahelye miatt, gyakorlatilag Andaxinnal jár dolgozni és teljesen ki van borulva. Vigasztalgattuk egymást, és én kicsivel jobban éreztem magam, nem szemétségből vagy a más bajának örülve, hanem hogy nem én egyedül vagyok, aki ki van borulva. Egyébként Barbi is napi fél Seduxent szed, és úgy jön be dolgozni. Ezért ilyen higgadt. Én pedig mindennap lefőzök egy orbáncfű teát reggelente.
A leszerelő papírt tanulmányozva kezdtem kissé pánikolni. Most szembesültem vele, hogy mennyi mindent kell még lerendezni: mindent, amit csinálok, papíron át kell adni másnak; plusz az informatikai jogosultságaimat, belépőkártyámat, e-mailfiókomat is elveszik. Na de ne vegyék el, hisz csak papíron megyek el! De még nem vagyok az új helyen papíron, ahonnan fizikailag visszajöhetnék! Most mi lesz? Írjunk levelet, hogy hagyjanak meg mindent nekem, mert ugyanitt leszek? De ha nem adom át a dolgaimat, nem írják alá a kilépőpapírt, nem kapok végkielégítést, nem mehetek át az új helyre, és onnan nem jöhetek vissza ide!
Rendes körülmények között a főnököt megkérdeztem volna (a gyíkkal a nyakamban), de ő vagy rohangált valamerre, vagy az eddig ki nem vett szabadságát töltötte, amit írásban megparancsoltak neki, így még hozzá sem fordulhattam ezzel.
Szerda este szerencsére akadt némi kikapcsolódás a jótékonysági musical-est képében, ami hálistennek ezúttal nem a város túlfelén volt, hanem tőlem tíz perc sétára. Nagyon kellemes dalok voltak és fantasztikus előadók, némi őrületes röhögés is befigyelt, és olyan meleg tavaszi este volt, hogy melltartóban & vékony blúzban sem fáztam este 23.00-kor.
A délutáni erős kávétól még éjfélig pörögtem, alig négy-öt órát aludtam. Éjszaka lidérceseket álmodtam. A jó kis családi-baráti műsoros musicalest után álmomban a nyakamba zuhant a valóság: az, hogy a rokonok hazamennek és én itt vagyok tulajdonképpen egyedül, a leadandó, olykor sáros aktákkal, köcsög kollégákkal – jó, csak 1-2, de annyi is elég, hogy megkeserítse az életet –, a nem egészen biztos jövővel (mert én mindent csak akkor hiszek, ha már látom leírva is). A könyvek, filmek és a futás időlegesen megvigasztalnak és kikapcsolnak, de a valóság az, amikor eljön „a hétfő reggel”, és akkor fel kell kelni és bemenni, amit egy porcikám sem kíván, de muszáj, mert ha nem, akkor nincs fizetés, és ha nincs fizetés, akkor mégis miből éljek?
Csütörtökön reggel ezért kiborulva és kialvatlanul ébredtem, azzal a hisztérikus-kiborulós hangulattal, amikor muszáj lenne egy jót sírni vagy nagyobb mennyiségű szeszt inni, de munkanap reggele volt, ezért a szomorú kutyás könyvet vettem elő, ami ha a megfelelő novellát olvasom el, mindig megríkat. Most is sírva fakadtam a szegény Mézes kutya történetén, de neki szegénynek már úgyis mindegy, nekem pedig jót tett.
Olyan mérges voltam magamra és a világra, hogy úgy döntöttem, fordítva kezdem a napot: hetek óta minden rohadt munkanap reggelén ittam egy orbáncfű teát, most pedig csak azért sem. Az mégsem állapot, hogy orbáncfű megivása vagy nem ivása döntse el a lelkiállapotomat! És hetek óta minden reggel belenéztem valamelyik Anthony-féle filmbe is, hogy jól induljon a nap. Most ezt sem tettem: egy vacaknak ígérkező nap legyen csak vacak, rokonszenves színészeket majd rokonszenves időpontokban fogok nézni, ma reggel DVD helyett olvasok és punktum.
A taktika bevált, mert meglepetésemre nem kaptam idegösszeomlást az orbáncfű elhagyásától – a reggeli sírás ezt gondolom megelőzte –, és egész elviselhetően folytatódott a nap, a Pi életét megvettem DVD-n, és elintéztem több függő ügyet is.
És péntekre ott volt a másik, az „igazi” színházi élmény, amire nagyon régóta vártam már, és nagy elvárásaim voltak vele kapcsolatban…
