Nagyon szégyellem, hogy különböző kulturális eseményeket a saját hangulatom javítására próbálok felhasználni, de ez a helyzet, tehát leírom. A péntek esti Equus-előadásra a jegy megvétele óta (két hete) nagyon készültem. És csak azért nem régebb óta, mert az utolsó pillanatig vacilláltam a jegyvásárlást illetően.
Vannak filmek / színdarabok, amiktől ódzkodik az ember, mert olyan rossz a híre. Nem mint rossz mű – az nem is lenne téma, hanyagolnám – hanem mint olyan, ami érzelmileg megviseli az embert, vagy ijesztő, vagy mindkettő. Ilyen volt korábban a Taxidermia, amit végül is megnéztem, és pozitívan csalódtam, bár étvágyam nemigen volt utána vagy egy hétig. Ilyen volt az Onibaba, amitől húsz évig féltem, végül egy nyári estén az Örökmozgóban beültem rá. Ez is pozitív csalódás volt, egy nagyon jó, bár tényleg kemény japán művészfilm. Na és ilyen volt a Psycho, amiről anyám azt mesélte, hogy az a legijesztőbb film a világon, aztán egy abszolút kellemes filmélmény lett. Az igaz, hogy tizenöt évesen, első megnézéskor, biztos, ami biztos, áthurcolkodtam a szüleim szobájába éjszakára :-)
Az Equustól is ugyanígy ódzkodtam. Eleinte nem érdekelt, aztán sokan dicsérték, de még ekkor sem érdekelt igazán. Különben is: a színházjegy már annyira drága, hogy tízezerszer is megfontolom, mire ülök be. De aztán egy kedves rokonom kétszer is megnézte és írt is róla, ezzel egyidejűleg pedig véletlenül elém jött az infó, miszerint Aktuális Kedvencem is játszotta az egyik főszerepet 1975-ben.
Még ez sem lett volna elég, ha a neten nem látom, hogy mindössze két szabad hely van már egy pénteki előadásra, az egyik a 7. sor bal szélén. Mivel a
…Sajnálom, ha valakiben csalódást keltek, de nem tudok, és nem is akarok magáról a darabról írni. Én úgy készültem rá, mint egy nagyon megrázó, sokkoló, katartikus élményre, amitől majd kikészülök, bőgök, és jobban leszek lelkileg. És ez tulajdonképpen meg is történt, csak fokozatosan.
A péntek elviselhető munkanap volt, utána franciadrazsét vettem, mert éreztem, hogy a színház után szükségem lesz rá. Aztán a ruhámon gondolkodtam. Ez mégiscsak a Thália, és „komoly” darab, maximálisan jól akartam kinézni. Ugyanakkor egyedül mentem, és hazafelé késő este, egyedül, tömegközlekedéssel talán mégsem szerencsés tisztaselyem blúzban és gyémántos fülbevalókkal grasszálni egy nőnek. Ezért a piros, sztreccses, zsabós felsőmet vettem fel, amit eredetileg a Vámpírok Báljára vettem, és csak egyszer volt rajtam. Fekete gyöngyös fülbevaló, fekete szoknya, és az extra magas sarkú cipőm. Ez utóbbit át kellett cserélnem, mivel valami baleset érte, így végül a hétköznapi kis körömcipőmben mentem, amivel gyalog is hazajuthatok, ha a villamos lerobbanna.
Időben odaértem a színházba, kiálltam a vécésort, megtaláltam a helyemet. Nagyon furcsa volt teljesen egyedül lenni. Színházban eddig még mindig másokkal mentem, bár olyan már volt, hogy szétszóródva ültünk. De igazából nem zavart, a magányos mozizások már megedzettek. Az furcsább volt, ahogy a piros ruhámat nézegették az emberek :-)
A darab. Teljesen odavert. Szép fokozatosan kezdett kibontakozni, bár Alföldi már úgy az első percekben megragadott – nagyon bírom Alföldit színészként, bár nagyon kevésszer láttam, és főleg szinkronszerepekben tudom megfigyelni –, de az a helyzet, hogy a másik főszereplő, egy max. húszéves fiú, valami lehetetlen módon talán még nála is jobb volt. Nem értem, hogy lehet ez. Négy mellékszereplőnk is volt még, egyik jobb, mint a másik, és azon vettem észre magam, hogy én, aki amúgy folyton izgek-mozgok és nem tudok fókuszálni, egy halott mozdulatlanságával ülök és a szememet le sem veszem a színpadról, sőt nem is pislogok, mintha mesterlövész lennék egy háztetőn.
Lovak is voltak a darabban. Azt már tudtam, hogy táncosok játsszák majd őket. De hogy én el is fogom hinni két perc után, hogy azok lovak, azt még most sem fogom fel. Talán nem is a táncosok voltak olyan jó lovak, hanem az a mód, ahogy a színészek foglalkoztak a „lovakkal”, attól hittem el, hogy lovak.
És az a helyzet, hogy én szeretem azokat a büdös dögöket. A kutyákat jobban, de a ló is valami rendkívüli állat, és a tekintetében van valami, ami jó. Nem tudom jobban megfogalmazni. Ritkán vagyok lóközelben, akkor is félek persze, mert túlságosan nagyok, de ha nem félnék, akkor átölelném és megpuszilnám a lovat, ahogy kutya rokonommal ezt meg is teszem.
Volt egy jelenet a darabban – hogy miért ez ragadt meg bennem?? sokkal jelentősebbek is vannak –, amikor a főszereplő srác átöleli a „ló” fejét, és simogatja, a ló pedig odahajtja a fejét a vállára, ahogy egy ló szokta. Talán, mert kutyával ezt többször átéltem és ismerem azt az érzést, amikor átölelsz egy állatot, akit szeretsz, vagy mert csak egyszerűen hülye vagyok, de ez az egy rövid jelenet másnap kétszer is eszembe jutott, és akkor húsz percig sírtam.
Az első felvonás végén volt az a bizonyos botrányos, híres, katartikus jelenet. Én azt teljesen megértettem…. hogy miért történik, és miért úgy történik, és nem volt sem nevetséges, sem közönséges az a meztelen jelenet, hanem egyszerűen… Ki kellett mennem az utcára, levegőt szívni, át a túloldalra az Operett elé, és igyekeztem visszafogni a könnyeimet, mert majdnem sírtam az élménytől. De visszafojtottam, mivel nem akartam panda lenni a második felvonásra.
A második felvonás eseménydúsabb volt, viszont rövidebb. Akkor ezt sajnáltam, ma már úgy tűnik, pont így volt jó. És valahogy nem volt annyira katartikus a befejezés, mint az első részé. A tapsrendnél úgy láttam, hogy a főszereplő srác teljesen ki van merülve, komolyan mondom, támolygott, aggódtam érte. Még benne volt a szerepben, szegény, látszott, hogy ezt nem fogja egy csettintéssel ledobni magáról…
Talán egyetlen morzsányit csalódva jöttem ki, mert akkora ütős befejezést vártam volna, amit nem kaptam meg.
De már a villamoson éreztem, hogy a darab, mint a lassú ejtőernyősök, esik lefelé bennem. Otthon meg azon kaptam magam, hogy anyámnak – aki kérdezgetett, hogy mi volt? – egyszerűen csak mutogatom a színházjegyet, rázom a fejem és olyasmit mondogatok, hogy: - Állati volt…. Nem, nem tudom elmondani… Nem is tudom… Olyan… Megyek lefeküdni.
És akkor úgy szombat délelőtt, amikor pedig már vasaltam, a Pi életét, az Ilyen a bokszot és a Casablancát néztem, akkor kezdtek aktiválódni a darab részletei. Mint mondtam, kétszer bőgtem, de lehet, hogy ha belegondolok még, harmadszor is fogok. El kellene olvasni a darabot, vagy megnézni még egyszer, mert biztos, hogy olvasva is jó, de ezt az előadást látnom kell egyszer még, ezekkel a szereplőkkel, ezzel a látvánnyal.
… Mióta ezt írom, a darab óta három nap is eltelt, és még mindig a hatása alatt vagyok. Olyan, mint egy gumiból készült étel: nem tudom lenyelni, csak rágom magamban. Hétfőn reggel a metrón jutott eszembe még egy mozzanat: amikor a pszichiáter azt mondja a sráccal kapcsolatban (nem tudom pontosan idézni): ’Én eljárok nyaralni Görögországba, gondosan megtervezett útvonalakon és széntablettákkal a poggyászomban, ez meg teremt magának egy vallást a semmiből, és éjszakánként meztelenül vágtat a saját istenével! És én menjek oda, hogy kigyógyítsam őt az őrültségből?!’
Furcsa, de az Equus – ami egy botránydarab, és ódzkodnak tőle az emberek – engem lelkileg helyretett, pont azért, mert pofon csapott. Lehet, hogy én vagyok fordítva bekötve, lehet, hogy mindenkire így hat, de nekem most pontosan ez kellett. Azt hiszem, ebben maga a darab csak 50 %, a másik fele maga EZ az előadás, a színészek, a látvány, a rendezés. A lovak.
