Az életben nem hittem volna, hogy ilyent kell látnom egyszer….! És pont a „legjobbkor”…! Már előfordult velem, hogy valami feszült, ideges időszakomban hirtelen történt valami rossz, mintha manifesztálódott volna a sok feszkó. Ez az eset is pont ilyen volt!
A szabi előtti utolsó munkanap estéjére volt jegyem a Vámpírok Báljára. A júniusi színházjegyet tavaly novemberben vettem meg – kicsit csodálkoztak a jegyirodában, de csak amíg meg nem látták, hogy már a jegyek fele elfogyott addigra :-D
A színház után két nap múlva nyaralás, nyaralás utolsó napján születésnap; ugyan mi lehetne ennél jobb??
A Bált úgy vártam, hogy már hetek óta számoltam a napokat, az utolsó héten pedig az órákat számoltam az előadás kezdetéig :-D
De persze nem volt feszkómentes ez az időszak; szabi előtt valahogy mindig minden összejön, én nem is értem… Az utolsó két hétben például síkideg voltam, a süngomba ellenére. A múlt héten a főnök szabin lett volna, én úgy is készültem – erre bejött majd’ mindennap, és egész nap ott b*szta a rezet…. Iszonyúan idegesített. Szerencsére Timi, a hülye kis luvnya, aki – részben – betanít, szintén szabin volt és ő legalább nem mászkált be.
De ezen a héten aztán a főnök külföldön volt, de azzal az úttal is nekem volt dolgom, és még sose csináltam ilyent, tehát síkideg voltam – főleg, mert a következő héten pedig én megyek szabira. Aztán irattározás is van folyamatban, a Timi meg ezen a héten már bejött és több ilyen fölényes/pökhendi, számonkérő megjegyzése meg beszólása volt, meg párszor csak azért jött oda, hogy mondvacsinált ürügyekkel basztasson és ellenőrizgessen.
Szerdán úgy voltam vele, hogy elküldöm az anyjába; de eszembe jutott, hogy próbaidős vagyok és elvileg szeptemberben lesz a 30. éves jubileumi jutalmam ;-D Így befogtam.
Aztán Fater is kihozott a sodromból, mert már márciusban kértem, hogy a nyaralásra ne a sztrádán menjünk, hanem a 7-es úton – az M7-esen én már nem érzem magam biztonságban, ha ő vezet –, erre most rákezdte, hogy hát mégis inkább az autópályán kéne, mert az gyorsabb….
Szóval, mire eljött a péntek, kifejezetten idegállapotban voltam. Nagyon örültem ugyan a nyaralásnak, a szabadságnak, a születésnapnak és mindezek kezdetén a Vámpírok Báljának, de túl sok volt a stressz és semmiképp nem bírtam nyugodt és ellazult lenni.
Ráadásul hőségriadó is volt a héten, ami nekem most nem volt akkora gond, mert már lefogytam péntekre 51,4 kg-ra, így egész jól viseltem a meleget, és elengedtek minket korábban.
Viszont a torkomat éreztem kissé, és hőemelkedésem is volt. Így aludtam délután, aztán megrendeltem a pizzát, hajat mostam, ittam egy kis vörösbort – hagyományosan, a vámpírokra való tekintettel –, megittam a színház előtti kávét.
Sikerült – több év hiábavaló keresgélés után – nyári előadásra való piros felsőt is vennem, valamint most már rám jött a két elegáns miniszoknyám is. És az előadás a Vígszínházban lesz, ami mégiscsak jobb környék, mint a Hevesi Sándor tér. Minden adott volt tehát, hogy remekül érezzem magam, de bennem mégis nagy idegesség volt, hiába próbáltam ellazulni és megnyugodni, még a vörösbor sem nagyon segített.
Időben értem a színházba, ami nagyon szép volt (főleg a másik után…) Vécére mentem, ami kellett is, mert persze épp ezen a napon kezdődött a menstruációm. Remek, hogy még 45 fok is van mindehhez, és miniszoknyában vagyok.
Vártunk az előcsarnokban, mert az istennek sem engedtek be minket, csak 19.00 után, és még negyedóra volt, míg elhelyezkedtek az emberek, tehát az előadást már eleve később kezdték.
De mikor végre elkezdték, akkor már igen jól éreztem magam. Továbbra is tele voltam feszültséggel, de hát a Bál a szívem csücske és mindig egy öröm! A szereposztás ideális volt, már eleve Gézás napra vettem jegyet, de bármi közbejöhetett volna. De nem jött! Géza volt az, és mikor az első száma után kiment, közvetlenül mellettem haladt el, mert én a folyosó mellett ültem.
Nagyon jó dolog, mikor egy magas, köpenyes vámpír elmegy az ember mellett, főleg ha Géza az :-)
Már annyiszor láttam az előadást, hogy csomó apróságot észreveszek. Sajnos. Mert így észrevettem, hogy a színpad nagyobb, mint az előző színházban, és látni a háttérben a rohangáló díszletmunkásokat. Meg néha mintha ötletszerűen kapcsolták volna be a mikrofonokat; valakiét erősebben, valakiét halkabban; meg a világítás sem volt kóser; néha pl. ránk, nézőkre világítottak (nem amikor direkt kellett, hanem szám közben). Na meg a darab legelején konkrétan nem lehetett látni semmit abból, ahogy Alfréd a professzort keresi, mert a hóeséses függöny eltakarta az egészet.
Szóval az ilyen technikai dolgok miatt csikorgattam a fogam, de persze lehet, hogy ha most láttam volna először, észre sem veszem. Csak hát a Vámpírok Bálja nem az a darab, amit az ember csak egyszer néz meg!
A színészek meg a táncosok viszont 100 %-osak voltak, velük teljesen rendben volt minden. Ezért én is elégedett voltam.
Lement az első felvonás tehát. Lazulni még mindig nem bírtam; talán innom kellett volna valami alkoholt a büfében, de inkább elmentem tampont cserélni – az mégiscsak létszükséglet –, utána pedig sétálgattam a színházépületben. Utoljára 2018-ban jártam itt, de tisztára elfelejtettem, hogy ennyire szép.
Jó hosszú szünet volt, utána kezdték a második felvonást. Én eddigre fizikailag tisztára elfáradtam; mindig ez van egyébként: annyira felspannolom magam a darab előtt, és izgulok, hogy a szünetre elfáradok, mintha legalábbis én is táncos lennék. Ehhez már hozzászoktam, úgyhogy most sem zavart.
Lementek a második felvonás első dalai. Kezdődött az Ilyen nap kell. Alfréd és a professzor elindultak a kriptához, hogy elintézzék a nappal alvó vámpírokat. Alfréd leugrott a gróf koporsójára. A professzor szépen elhelyezkedett, ahogy szokott, nekirugaszkodott az ugrásnak, és ekkor – amikor amúgy a nadrágjánál fogva fent kellett volna akadnia – leesett!
Nekem elakadt a lélegzetem. Őszintén szólva az első századmásodpercben csak arra gondoltam, hogy istenem, ilyen bakit; most hogy lehet ezt a jelenetet eljátszani, hisz éppen az a poén, hogy az öreg ott lóg középen…
De aztán azonnal észrevettem, hogy baj van. A professzor fekve maradt és a fejét fogta. A zene leállt, aztán leeresztették a vékony piros függönyt, aztán a vasfüggönyt is.
A nézőtéren kigyúltak a fények. Én ott ültem teljesen ledermedve – hosszú percekig semmit nem éreztem, csak aggódtam, hogy uramisten, mi történt a professzorral??! (Később belegondoltam, hogy 17.000 Ft volt a jegy, de mégis eszembe se jutott, hogy el van rontva a szórakozásom, hanem őszintén a professzor miatt aggódtam.)
Még jobban aggódtam, mikor a producer mikrofonon kérte, hogy amennyiben van orvos köztünk, azt kéri, hogy menjen a színpadra és ott vezessék őt hátra a nézőtéri felügyelők.
Jézusisten! Ilyesmit eddig csak filmekben láttam, ott is csak repülőgépen. Fel is állt két nő és mentek a színpadra, aztán pedig hátra.
Mi ott maradtunk és senki nem tudott semmit. Néhányan kimentek – haza, vagy csak cigizni, bizisten nem tudom, én nem mozdultam, mert nem tudtam, hogy mi lesz… Folytatják a darabot, vagy vége van; maradjunk vagy menjünk, mennyire sérült meg a professzor? Őszintén szólva a legrosszabbtól tartottam, kiindulva abból, hogy a fejét fogta. Habár, akkor viszont eszméleténél volt.
Volt időm rágódni, és ekkor eszembe jutott, hogy ez a helyzet teljesen olyan, mintha a bennem lévő sok és régóta gyűlő feszültség manifesztálódott volna. Az egész évi macerák, a kirúgás, a munkanélküliség, az álláskeresés, az új állással járó mindenfélék, az izgága főnök meg a pökhendi kis kolléganő – illetve amit ezek mind kiváltottak belőlem, most mintha én vonzottam volna be a színházba a balesetet a negatív gondolatokkal. (Ami különösen igazságtalan lenne, hisz a Bál aztán pont az életemnek az egyik legpozitívabb szelete. Akkor már inkább a munkahelybe csapna a villám, vagy valami.)
Menet közben az egyik orvos visszatért és bejelentette nekünk, hogy a művész úr a lehetőségekhez képest jól van, elvitte a mentő.
Ez megnyugtató volt, habár a „lehetőségekhez képest” azért nem feltétlenül jó. Mik azok a lehetőségek? „Ahhoz képest. ….” Mindegy, legalább hallottunk valamit.
Jó ideje ültünk így, egyes nézők ki-be jártak. Akkor bemondták, hogy Előadásunkat rövidesen folytatjuk.
Ettől kicsit megnyugodtam. De nem történt semmi… Ezért nyugtalankodni kezdtem mégis. Tudok ugyan várni, de meddig? Az időtényező csak annyiban számított, hogy a menzeszem első napja volt és több tampon nem volt nálam, hisz csak két felvonásnyi idővel számoltam. Nem győztem áldani az eszemet, hogy rendes intimbetétet is beraktam, biztos ami biztos alapon.
Aztán újra bemondták, hogy előadásunkat hamarosan folytatjuk, a Professzor szerepében Illés Dániellel.
Csodálatos. Most már csak az a kérdés, hogy hol van Illés Dániel földrajzilag. Mert ha a lakásában pl. Pesterzsébeten, akkor még beletelik egy pici időbe, amíg ide hívják (fogalmam sincs, hogy a beugró színészeknek hol kell lenniük előadás közben. Ott a színházban? Vagy szabadon kóborolhatnak?)
Nagyon meglepődtem, amikor ezt a bejelentést követően öt percen belül folytatódott az előadás. Ugyanonnan, ahol az előbb abbamaradt: a kriptában Alfréd és a professzor állnak egymással szemben.
A professzor akkora tomboló tapsot kapott, hogy hirtelen azt hittem, ez mégiscsak az előző színész, és azért tapsolnak ennyire veszettül, hogy mégis összekapta magát és folytatja az előadást? Akkor mégse vitte el a mentő? De hiszen Illés Dánielt mondták (én már őt is láttam ebben a szerepben természetesen). Jó öt perc beletelt, míg rájöttem, hogy igen, ez nem ugyanaz, aki eddig volt, hanem csakugyan egy másik ember.
Most, amikor eljött volna a leugrós rész, én konkrétan eltakartam a szememet, és a fél nézőtér ugyanezt tette, de ezúttal a professzor nem ugrott le, hanem csak ülve maradt a hídon. Nagyon helyesen!
Innentől kezdve a szokásos kerékvágásban folyt az előadást. Kivéve, hogy a díszlettel továbbra sem volt minden rendben, pl. Alfréd kezében nem volt könyv, mert nem ment oda a forgószínpad könyves része, és így kicsit érdekes lett a Herbert-keringő, de megoldották :-D Illetve azért érződött – vagy legalábbis én úgy éreztem – hogy a kollégák fel vannak zaklatva. És persze mi nézők is. Annak persze örültünk, hogy folytatódik az előadás, főleg, mert a kriptás jelenet után még több roppant jó szám van, de azért ez így mégsem volt az az igazi felhőtlen kikapcsolódás. Most már akkor sem tudtam volna nyugodtan élvezni, hogy ha eleve feldobott hangulatban lettem volna.
Baj nélkül lement azért a darab, és őrületes tombolás volt a végén. A beugró Illés Dániel akkora tapsot kapott, hogy majdnem beszakadt a plafon, és joggal. Nagyon nagyot alakított, csak így előrángatva a háttérből (és gondolom, most majd a többi előadáson is csak ő lesz, szegény).
Nagyon sajátos hangulatban hagytam el a színházat. A darab szuper volt és a helyszín csodás, de a baleset rányomta a bélyegét az egészre és én leginkább csak nyugtalan és aggodalmas voltam.
Az órámra néztem és meg sem lepett, hogy 23.05 van. Most hogy megyek haza? Akár gyalog, akár villamossal, de a Nyugati mindenképen útbaesik, rajtam pedig piros ujjatlan felső és miniszoknya van. De szerencsére a nézőtérről a többi ötszáz ember is mind a villamosmegállóba indult, úgyhogy a hatos villamoson szokásos őrjöngő, drogos csövesek most egészen elenyésztek a feldúlt színházi közönség tömegében.
Az Oktogontól viszont gyalog mentem, mert még mindig meleg volt és a földalatti már biztos húszpercenként jár.
Otthon nem bírtam megnyugodni. Úgy fel voltam dúlva, mintha velem történt volna valami. Ittam egy fél pohár száraz vörösbort, és megnéztem egy teljes epizód Dr. Csontot; aztán lezuhanyoztam, és ekkorra valamelyest eltompultam. De még álmos sem voltam, folyton a baleset járt az eszembe, és utána a lehúzott vasfüggöny.
…. Ja! A baleset után, amikor folytatódott a darab – ezt elfelejtettem leírni – eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, ki játszotta eddig a professzort. Megnéztem ugyan még este hétkor a szereposztást, de alapvetően csak Gézát és Herbertet figyeltem. A professzor különben sem érdekelt olyan szempontból, hogy ő mindig jó. De azért akkor is tudnom kéne a színészek nevét. Lazán gondolkodtam, gondolkodtam magamban, de csak az Illés neve jutott eszembe, míg végre aztán jó hosszú idő után beugrott, hogy Jegercsik Csaba! Biztos ő volt!
Kifelé menet aztán leellenőriztem a szereposztást, és csakugyan ő volt.
Otthon rákerestem a hírekre – még a Dr. Csont előtt – hátha írnak valamit erről a balesetről, és nagyon meglepődtem, hogy konkrétan a legnagyobb oldalakon már ott volt a hír. Valamiért tisztára meglepett, hogy ez az esemény, aminek a szemtanúja voltam, ekkora hír lesz; de persze normálisan végiggondolva persze hogy hatalmas hír, ha egy színész lezuhan a díszletről.
Még mindig nem tudtam, hogy végül is mi lett szegény Jegercsikkel; és hogy egyáltalán mi történhetett vajon? Én arra tippeltem, hogy a hevederrel lehetett valami, amin lógnia kell. Lehet, hogy Alfréd rosszul rögzítette; vagy rossz volt az az izé, amihez rögzíteni kellett; vagy a hevederrel volt valami baj; vagy nem is tudom… És nem lehet túl sokat bíbelődni ezzel ott a színpadon, hisz közben megy a zene, a karmester vezényel…
A film, a vörösbor, a zuhany és a hírek böngészése után feküdtem csak le. Illetve én is írtam hozzászólásokat, hogy micsoda döbbenet volt és hogy reméljük, jól van a színész; és hogy jobbulást neki stb. … Ezek után lefeküdtem, de már éjjel 1 óra is elmúlt. Akkor jutott csak eszembe, hogy a Jegercsikről nem is tudok semmit az égvilágon, csak hogy ő szokta a professzort játszani. Ezért már félálomban még rákerestem a neten és megdöbbenve láttam, hogy egészen pontosan KÉT NAPPAL idősebb nálam! Tehát neki is most lesz esedékes a születésnapja, szegénynek... Egész sok 1977-es szerepel ebben a darabban.
Annyira felzaklatott ez az eset, még soha nem voltam szemtanúja tulajdonképpen semmilyen balesetnek, színpadinak pedig főleg nem, különösen a kedvenc darabomban! Nem is bírtam aludni, inkább csak forgolódtam, és hiába 1.15-kor aludtam el, de már 7.01-kor felébredtem és tudtam, hogy a további alvás reménytelen.
Másnap aztán takarítottam, vásároltam, mostam és pakolásztam a nyaraláshoz. Napközben folyamatosan érkeztek az újabb hírek, és nagyon megnyugodtam, mikor olvastam, hogy a szegény színésznek eltört a csuklója és megműtötték, és most jól van (ahhoz képest). Őszintén szólva fejsérüléstől és még komolyabb sérüléstől féltem. Persze egy csuklótörés se jó, de azért a koponyaalapi törésnél kicsit mégis jobb.
És másnap a 350. előadás! Hát kíváncsi lennék, hogy játszották el a kriptajelenetet. (Úgy számolom, pontosan most tarthatnak ott, amikor e sorokat gépelem :-) Októberben természetesen újra megnézzük Katival az Erkelben; akkor majd megnézem, történt-e valami változás, vagy más lett-e valami.
Tényleg teljesen feldúlt a dolog. Még marha hosszú időnek kellett eltelnie, konkrétan délután lett, mire kicsit lenyugodtam, és az agyam átállt a csomagolásra meg a nyaralási gondolatokra. Hogy ilyesmi történjen, az én jelenlétemben, ez hihetetlen!!
