A blog kezd kissé olyan lenni, mint egy bipoláris depressziós naplója: egyik héten hullámhegy, másik héten hullámvölgy. Asszem, múlt pénteken jutottam el arra a pontra, ahová Nite Owl a Watchmenben egy jól sikerült égő házból mentés, majd egy jó numera után: „A gyilkosságok, a háborúk:… ezek csak esetek… csak megoldandó problémák.” És bármilyen őrülten hangzik, szerintem az Equus billentett át a mélyponton (többé-kevésbé). Pont az a darab, amitől mindenki kifekszik és sokkolódik. Mondtam én, hogy fordítva vagyok bekötve.
A közszférában jóformán semmi nem egyszerű, még kilépni sem. Nem ám csak úgy „Holnap már be se jöjjön!” Az ember átvesz egy úgynevezett sétálópapírt, amire úgy huszonöt aláírást kell gyűjteni. Én a múlt héten vettem át, azóta legyalogoltam a lábamat.
Az első aláírásgyűjtéseket ott kezdtem, ahol tudtam, hogy semmi elszámolnivalóm nincs: lakáshitel, szolgálati lakás, fegyelmik, tanulmányi szabadság. A szolgálati lakásos tiszta lapomért háromszor kellett átmásznom az épület túlfelére (
Hogy munkaszemüvegem nincs, ahhoz az épület egy másik távoli végébe kellett zarándokolnom. Az illetékes szabadságon volt, a helyettese hozzám hasonlóan szintén a sétálópapírjával sétált, a kis ösztöndíjas, aki tartotta a frontot, majd a május 1-jei szünnap után ígért visszahívást. Nem hívott; én hívtam fel. Hát a szakember még nem jött be (10.30-kor). Talán szabin van? Hát, ő nem tudja. Mondtam, hogy nekem csak egy nullás aláírás kell, papírom van róla, itt a kezemben, hogy nincs munkaszemüveg-tartozásom. Hát, ő nem tudja, mindjárt megkérdezi… (telefon letakar, susog). Jaj, hát majd jön az az ember, csak ma később jön be. Egy óra múlva visszacsörögtek: most itt van az ember! Sprinteltem, mint a veszedelem, nehogy mire átérek az épület másik felére egy másik emeletre, a fickó megunja és lelépjen.
A rohanás közben pont akkor suhantam el a lift előtt, amikor a Legnagyobb Nagyfőnök épp kilépett onnan. Az, aki kitalálta a látványos létszámcsökkentést, tehát aki miatt egy hete szaladgálok a sétálópapírommal, én és a többi 70 ember a házból. Szerencséjére olyan gyorsan történt, hogy nem is kapcsoltam, hanem az udvariasságom jött elő, és azt mondtam, „Jó napot kívánok”, ahelyett, hogy a szívből jövő „Pusztulj el, te barom” jött volna a számra.
A begyűjtendő szignóknál jobban idegesítettek más dolgok. Például az informatikusok aláírása azt jelenti, hogy egyidejűleg leadom a hálózati jogaimat, hozzáférésemet és e-mailcímemet. De azok nélkül nem tudok dolgozni, márpedig dolgoznom kell, hogy 1. később lecsúsztathassam, 2. már nincs más, aki az én dolgaimat megcsinálná helyettem. Írásban kértünk további hozzáférést, amit meg is adtak, de viszont így nem fogják aláírni a papíromat! Gondoltam én kétségbeesve, és már felkészültem a hosszú szókaratéra, amelyben talán a főnökömet is rá kell majd uszítanom az ő főnökükre. Ezzel szemben szinte érthetetlen módon – mert az informatikusok még nagyobb bürokraták, mint a többi osztály – odatelefonáltam, odamentem, aláírták és kész. Nagyon csodálkoztam.
Gond volt még az ügyirataimmal is. Papíron nem lehet semmi a nevemen, mert az irattár csak így írja alá a sétálómat. Na de nem tehetek mindent irattárba, folyamatosan fut legalább tizenöt aktám, másik öt-tíz pedig néha felüti a fejét, mint a Loch Ness-i szörny! Ha pedig papíron, átadás-átvételi jegyzőkönyvvel minden aktámat aláírással átadom egy-egy kollégának – papíron szétdobták a munkakörömet – az két hét, mert mindegyik húzni fogja a száját, el kell nekik magyarázni, hogy mivel mit kell csinálni, miközben semmit nem kell csinálni, mert én csinálom tovább. Főleg a paraszt Marival való kommunikációtól óvakodtam persze, aki egyrészt tapló, másrészt rettentő ostoba.
A problémára zseniális módon Barbi találta meg a megoldást. Nem adunk át semmit – úgyis nálam maradnak az akták –, hanem elektronikusan megmódosítjuk az ügyintéző nevét! Így nem lesz akta a nevemen, mindegyiknek valaki más lesz az ügyintézője. Én továbbra is tudok levelet írni az ügyekben oly módon, hogy a sajátom helyett az új nevet írom az elektronikus iktatás ügyintéző rovatába. Ők nem is tudnak róla.
Egyetlen akta kivételével mindegyik ügyirat lekerült a nevemről. Ez a fennmaradó egyetlen egy hároméves akta, amit még a két évvel ezelőtti átszervezésnél adtunk át fizikailag is, gépileg is egy másik belső szervezeti egységhez, de ott azóta sem vette át (elektronikusan) a titkárnő. Negyedévente szóltam neki én is, az iktató osztály is, de azóta sem hajlandó. Most felhívtam, hogy kilépek, vegye már át azt a szart. Ő nem veszi át, mert őneki az az akta nem is került a kezébe. – Persze hogy nem, mert a 2009-es akta bele volt rakta a 2010-esbe, amit már ők irattároztak le. – Megint csak Barbi oldotta meg a problémát valahogy úgy, hogy az irattárosokkal zsírozta le telefonon a dolgot. Ezek után nulla ügyirat maradt a nevemen, és az irattár aláírta a kilépőpapíromnak azt a rovatát. Hogy Barbi nélkül mit csinálnék, azt nem is tudom.
A maceráknak még ezzel sem volt vége, mivel leltárfelelős is vagyok. Természetesen ez sem maradhat így, mivel hivatalosan megszűnök létezni. Terv szerint a Nagyfőnök titkárnőjének adtam át. Mire utánajártam, hogy hogyan, milyen papíron, milyen leltáríven, milyen aláírásokkal kell átadni egy leltárfelelősi beosztást, az megint csak hosszú kirándulásokat jelentett a leltáros osztályra, merthogy ott is szabin volt az illetékes, a helyettese pedig kevésbé volt képben.
Pedig nagyon igyekeztem minden problémásnak ígérkező dolgot direkt ezen a héten lezárni, mert a saját közvetlen főnökünk csak ekkor volt bent. Évek óta felgyűlt a szabadsága, amit eddig sosem vett ki – kirúgás esetén fizessék csak ki neki, gondolta, és igaza is van –, de most ráparancsoltak írásban, hogy tessékazonnal kivenni!! ő pedig bekeményített, és a kiírt szabadságát be is tartja és akkor tényleg nem jön be. Régebben bejárt, de mostanra odalett a motivációja. Nem csodálom. Viszont ha gondunk van, ő többnyire secperc alatt megoldja egy-két telefonnal, és ezért feltétlenül a dolgozós hetében akartam elintézni az összes nehézkesnek ígérkező feladatot.
Például aláírt néhány helyen a Nagyfőnök helyett, olyan dátummal, amikor az öreg tényleg nem volt bent. Így elkerültük azt, hogy leküldjem az aláírnivalót a tatához, aki még képes és elveszíti. Volt már példa ilyesmire, a 25 aláírást tartalmazó sétálópapíromat nem akartam kockáztatni.
Nagy nehezen kipasszíroztuk a titkárnőből a leltárfelelősi átvételes aláírásokat. Nem volt egyszerű, mert érthetően ő is ódzkodott tőle. Megértem, de mit csináljak? Ráadásul külön probléma jelentkezett, mert Barbinak pont a leltárátadás napján romlott el a telefonkészüléke, láthatóan megjavíthatatlanul – konkrétan eltört –, így igényelnem kellett még utoljára egy telefont, az utolsó napon, úgy, hogy mire átvesszük, már az utódomé a dolog; és úgy adtam át a leltárt, hogy ez az igénylőkönyv nem is volt ott az átadott iratok között, mivel a raktárban pihent. A telefon meg sem jött a hét végéig, mivel természetesen a raktárosok is szabadságon vannak.
Már ’csak’ a belépőkártyám leadása van hátra, ezt viszont igyekszem halogatni, mert utána érdekes lesz bejárnom. De ha nem adom le, nem kapom meg az utolsó aláírást, és nem vihetem a személyzetire a cetlit, hogy elszámolják a ki nem vett szabimat és számfejtsék a végkielégítésemet (pénzből élek, kérem). Majd’ minden kijáratnál mágneskártyás kiléptető van; reggelente bevárom majd Barbit és együtt jövünk, hazafelé pedig majd kiszivárgok a tömegben. De ha kimegyek ebédszünetre? Vagy ha Barbi rosszul lesz, és előbb megy haza? Vagy én megyek előbb haza? Állítólag van egy titkos kocsibejáró, ahol gyalog is be lehet hussanni kártyázás nélkül. Ezt még ki kell tapasztalnom, mert a számtalan kijárat közül ezt az egyet pont nem ismerem.
Azért mindent egybevetve jól állok. Hétfőn még előttem állt ez a sok elintéznivaló, és csak négynapos munkahét állt a rendelkezésemre, hogy megcsináljam őket. Péntekre pedig tulajdonképpen befejeztem a legmacerásabbakat. Jó, még van egy jelentés – mert noha létszámcsökkentés van és kirúgnak, de azért érdekes módon a feladataim csak tovább jönnek –, ami hétfői határidős, viszont hozzá sem tudtam még kezdeni. Majd hétfőn elkezdem, nem egy fontos dolog. És ha az lenne is csak két kezem van, és 24 óra a nap nekem is…
Szóval Barbinak és a főnöknek köszönhetően majdnem mindennel megvagyok (ami az én dolgaimat illeti). Még két hetet szándékozom dolgozni, aztán másfél hét tényleges pihenés. Ezt már nagyon várom, rám férne némi szusszanás, normális időben felkelés, kollégák nem látása, sok futás, séta, olaszul olvasás… illetve, ha az Ég is úgy akarja, talán addigra már egy angol nyelvű olvasnivalóm is lesz…
