Csak. Azért, mert nekem is van. Nem tetszik, hogy neked meg nincs. Legyen azonnal!
Persze én nem felelhetem azt, amit szívem szerint mondanék: „Ne legyen gyereked. Mert nekem sincs. És nem tetszik, hogy neked van. Add őket árvaházba, azonnal!”
A hozzáállás szerencsére egyáltalán nem mindenkire jellemző, de elég sok kisgyerekes szülő, nagyszülő részéről tapasztalom, hogy unszolják az embert a gyerekvállalásra. Nem diszkréten. Nem olyanok, akiknek joguk lenne beleszólni ebbe. Egyáltalán: senki nem szólhat bele, csak az érintett nő vagy pár.
De ezt ezek nem érzik. Nemhogy nem tapintatosak, de kialakul bennük valami terrorista jellegű magatartás, talán még fegyvert is szorítanának a fejemhez az azonnali gyerekvállalás érdekében. Többnyire kollégák, távolabbi ismerősök és netes kommentelők köréből kerül ki ez az idegesítő, erőszakos, tukmálós réteg. Személyes sértésnek érzik, az életmódjuk elleni támadásnak, hogy valaki máshogy merészel élni, mint ők, és még jól is érzi magát úgy.
Most volt az esküvőtök? Na, akkor biztos nemsoká érkezik a baba. Már egy éves házasok vagytok, és még nincs baba? Na, majd biztos hamarosan! Már három éves házasok vagytok, és még mindig nincs babaaaa?? Csak nem beteg valamelyikőtök? Tudok egy nagyon jó orvost, aki… (Pár évvel korábban, ugyanezektől az emberektől: mikor mész már férjhez?)
Nem szülnek ezek a mai fiatalok. Pedig folyton mondom a lányomnak, hogy úúúúgy szeretnék már unokázni. De hát nem. Én az ő korában már kétgyerekes anyuka voltam, de hát ezek a mai lányok.
Már el sem tudja képzelni, milyen lehet gyerek nélkül. Elképzelhetetlen. Az nem is igazi élet. A saját, gyerektelenül eltöltött 30 éve is full értelmetlen és felesleges volt ezek szerint. Ugyan mi a fenét lehet csinálni, ha nincs az embernek gyereke? Minden este buliztok meg színházba jártok? Á, az mind csak pótcselekvés!
Nekem pedig kutyám van, nem is tudom elképzelni, hogy lehet anélkül élni? Majd minden kolléganőmet nyektetni fogom, hogy tessékazonnal örökbefogadni kutyuskát, tele vannak a menhelyek árva, ártatlan állatokkal. Kutya nélkül nem élet az élet. Kis tappancsok motoszkálása az ágyam körül, kedves csámcsogás, ahogy falja a tápot. Ez az igazi élet.
Nem elég a kisgyerekes szülőnek, hogy van gyereke. Örüljön neki, és hagyja békén a másikat. De nem elég, hogy csak neki van, legyen mindenkinek! Főleg annak, aki szülőképes korban van, van állása, esetleg párkapcsolata is. Mi az, hogy nincs gyereked?
Nem tesz különbséget aközött, hogy nem akarok, vagy nem lehet. Pedig csak ez a két lehetőség van. Nem akarok: mert nem szeretem a gyerekeket, nincs kedvem, időm … akármiért! Ez esetben tépheti a száját bármeddig, nem fogok leülni és elgondolkodva magam elé suttogni: „A Margitkának igaza van. Még ma szülök!”
Vagy nem lehet: mert valami betegségem van. Meddő vagyok, a párom meddő, nem szülhetek, genetikai betegségem van, öt munkanélküli családtagot tartunk el, hitelt fizetünk, a párom hallani sem akar gyerekről, feketén dolgozom, súlyosan veszélyeztetne a terhesség; csont nélkül kirúgnának már a terhesség alatt, ha akkor nem, akkor a gyes alatt.
Nincs bölcsőde, nincs óvoda, ahová a gyereket tenném, mikor visszamegyek dolgozni, vagy ha van, csak 8-16-ig van nyitva. Nincs nagymama, nagynéni, sógornő, akire nyugodtan rábíznám, aki meg van, az szintén dolgozik. Kapcsoljam ki a gyereket, vagy kloroformmal kábítsam el, hogy végigaludja a munkaidőmet + az utazás idejét?
De ezeket már el sem magyarázza nekik az ember, mert csak legyintenek. Ugyan! Nagyanyáink a világháború alatt is szültek gyerekeket, oszt mégis lett valahogy! Aha. Akkor talán a vakbelünket se vetessük ki, mert az ősembernek sem volt ilyen lehetősége, mégis lett valahogy.
Vannak párok, ahol az egyik fél – jellemzően a nő – akar gyereket, míg a másik – jellemzően a férfi – nem. Ezt pláne nem fogjuk elmagyarázni a kisgyerekesnek, mert végképp semmi köze hozzá. De ha mégis, akkor mit mondana? Ugyan! Majd meggondolja magát a Béla! Meglátod, majd ha a kezében tartja a kis gőgicsét, rögtön meglágyul a szíve! Mind ilyenek a férfiak, csak akkor akarják a gyereket, amikor már megvan! Hát csapd be egy kicsit, majd azt mondod, elfelejtetted bevenni a bogyót. Biztos nem haragszik meg érte. Ő is csak szeretne családot, ugye. Fogadok, hogy már anyósod is örülne neki.
Nem hiheti komolyan, hogy majd ezt a tanácsot épeszű nő megfogadja. Először is, rég megette a fene azt a kapcsolatot, ahol a másik háta mögött kell a fogamzásgátlót kiköpni, és kész tények elé állítani a pasit. Másodszor, mi van, ha a Béla tényleg komolyan nem akar gyereket, és még dühös is lesz, hogy átvágtam? Veszi a batyuját és megpattan, én pedig ott állok egymagamban egy gyerekkel. Hisz még olyan apák is megpattannak, akik maguk is akarták a gyereket, csak mikor már három éjszakát ordít át zsinórban, hirtelen rájönnek, hogy nem is így gondolták, ők még nem is éltek igazán, ezt ők nem bírják, és már csomagolnak is.
A tipikus kisgyerekesnek ezt nem lehet megmagyarázni. Blabla, kifogás. Irányítani kell a Bélát, legyél okos. Neki ugyan fogalma sincs, hogy is van ez másoknál, mert ő már húszévesen hozzáment a gimnáziumi padtársához, egy év múlva jött az első gyerek, két év múlva a második, a Józsinak most már esze ágában sincs lelépni tőle, hisz a fele fizetését elvinné a gyerektartás. Így mintegy páholyból osztogatja a tanácsait másoknak.
Másról nem is lehet beszélgetni vele, mert előbb vagy utóbb, de visszakanyarodik a gyerekvállaláshoz. Különben is csak munkáról érdemes társalogni vele, mert bármilyen magánjellegű téma (sport, filmek, egészségügy, könyvek) kétféle módon végződhet:
Különben sem célszerű a beszélgetés kisgyerekes szülő kollégákkal, mert a „tápszer, orvos, pelenka, játszótér, átaludta az éjszakát, hintőpor, büfi, gyes, gyed” témakörben ők úgyis profibbak, más most úgysem érdekli őket, és úgyis elő fog kerülni a „Neked mikor lesz?”
A netes kommentelők még riasztóbbak. Volt olyan férfi, aki leírta, hogy neki a nő csak akkor számít, ha gyereke van. A természet arra teremtette a nőt, hogy anya legyen, ezért aki harminc felett van és nincs gyereke, az neki nem létezik, azzal ő nem képes mit kezdeni, a létezésük is indokolatlan. Azért kedves volt és azt már nem írta, hogy az ilyen nőt agyon kellene lőni.
Gondoltam, megkérdezem, hogy neked van-e gyereked, és mennyi időt töltesz vele naponta? Tisztába teszed-e, eljársz-e szülői értekezletekre, otthon maradsz-e vele, ha beteg? Mármint nem egyszer, hanem rendszeresen! Aztán mégsem kérdeztem.
Még ennél a pasasnál is riasztóbbak azok a nők – anyák! – akik valami gonosz kárörvendezéssel kb. így írnak: „höhö, úgy kell neked, majd egyedül fogsz megdögleni, én mindig röhögök az ilyeneken, majd öregkorodban bánni fogod, de meg is érdemled!” Nem karikírozás, szó szerint ilyeneket olvastam. És ezek nevelnek gyereket... Biztos őket is így nevelték.
A párkapcsolatban élő gyerekteleneknél persze van még rosszabb, az egyedülálló gyerektelen. Ezt szinte fel sem tudják fogni, nem tudnak mit kezdeni az információval. Értelmezhetetlen kifejezés: „egyedülálló”. Ők férjhez mentek húszévesen a gimis padtársukhoz / huszonöt évesen a főiskolás csoporttársukhoz. Hogy lehet, hogy valakinek nincs pasija. Hihetetlen. De ennek ellenére csak nyomatják tovább a „szüljél gyereket”-mantrát. Kitől, hogyan, hová és miből, az mindegy, lényegtelen, nagyanyáink a világháborúban ugye.
Az más kérdés, hogy például én senkivel nem közlöm, hogy egyedülálló vagyok: aki számít, úgyis tudja, aki nem számít, annak köze sincs hozzá. De hallom, ahogy a többi egyedülálló lányt ugyanígy biztatják. Sőt a fiúkat is, ami még érdekesebb. Egy elszánt lány esetleg magára húz egy fickót a diszkóban, és kilenc hónap múlva szülhet, de egy fiú mégis hogy a fenébe csinálna gyereket egyedül?
Hát keressél valakit, és gyorsan alapítsatok családot! (= Már az első randevún rögtön közöld a pasival, hogy mielőbb gyereket akarsz, aztán nézd a mögötte felszálló porfelhőt.)
És hát persze egy gyerek nem elég. Már a kórházban megkérdezi, mikor jön a kistestvér. Ők négyen voltak testvérek, micsoda remek gyerekkoruk volt. Már kétéves a Kisbence és nincs testvére? Hogy lehet az? – Bár, ezzel kivételesen nagyjából egyetértek, mert nekem is roppant szórakoztató gyerekkorom volt a saját testvéremmel, de akkor eléggé más időket írtunk, amelyek, legalábbis a gyerekvállalásnak, jobban kedveztek.
Fogy a magyar. Hát azt akarjátok, hogy majd kínai meg román bevándorlók népesítsék be ezt az országot?! Ha csak két gyereket vállaltok, az még nem szaporítja a népességet! Legalább három kell, de inkább négy! Jellemzően olyan anyuka mondja ezt, aki csak viccből jár a közigazgatásba dolgozni, a férje több jól menő vállalkozás tulajdonosa (és mikor majd adócsalás miatt lecsukják, anyuka a közszférai fizetéséből és a családi pótlékból próbálja eltartani a derék nagycsaládot).
Ambivalens megnyilatkozások, akár egy mondaton belül: „Te szerencsétlen nyomorult, fogalmad sincs, mi az igazi öröm az életben” és „Te átkozott mázlista, hogy beülhetsz a Rudasba és színházba is eljutsz”. Vagy: „bezzeg engem eltartanak majd a gyerekeim öregkoromban”, ugyanakkor: „a gatyámat is ráfizetem a kölykökre”.
Hát döntsük már el, irigyeljük-e a gyerektelent vagy sajnáljuk? Győzködjük, hogy szüljön, de panaszkodunk, hogy mekkora szívás, mintha csak azért győzködnénk, hogy más is szívjon? Miért nem bírjuk elviselni, hogy a másik máshogy él? És honnan vesszük a bátorságot, hogy belepofázzunk a másik magánügyeibe? (Már, ha nem közeli családtag vagy barát.)
Én talán mondok neki olyant, hogy „figyelj, marhára irritál az a középső kölyköd, nem bírom a képét, szerintem add örökbe gazdag amcsiknak!” Vagy mondok olyant, hogy „pofád lapos, és törődj a magad dolgával”? Mert eddig ugyan nem mondtam, de nagyon kikívánkozott, így a jövőben lehet, hogy fogom mondani. Ha pedig valami főnökféle kérdezi, akinek ezt mégsem mondhatom, akkor sajnos hazudni fogok valami genetikai betegségről vagy petevezeték-elzáródásról. Ha ez kell, hogy nyugton hagyják az ember magánszféráját…
