Noha a betervezett rengeteg vasalás miatt nagyon koránra állítottam be az ébresztőt, mégis másfél órát ébren agyaltam az éjszaka közepén. A fejem is fájt, amit forgolódással próbáltam megszüntetni, de a fő ok az volt, hogy valami rossz álomból riadva nem bírtam visszaaludni. Este betoltam a maradék két deci cidert, lehet, hogy attól aludtam rosszul. Vagy menstruáció előtti depresszióm van, esetleg a harminchatodik születésnap nyomaszt. Ez utóbbira tippelnék leginkább.
Az kezdett fájni az éjszaka közepén, hogy nincs gyerekem. Ez még napközben is elkísért úgy, hogy hiába igyekeztem a vasalásra és a Maffiózókra koncentrálni, de olykor mégis bekönnyesedett a szemem. Rég nem fordult elő ilyesmi.
Nem a babázás hiányzik vagy a szülés, sőt inkább idegesítenek a kisgyerekes szülők életének részletei. (Egyes szülők is idegesítenek, erről már írtam, de ott arról volt szó, amikor ők cseszegetnek engem. Ez most más tészta, itt a saját életemen gondolkodtam.)
A gyerek és kutya nélküli életben az fáj, hogy senki nem szalad ide hozzám és mondja, hogy „mama” (vagy ugatja, hogy „gazdi”). Vannak, akik szeretnek, de senkinek nem én vagyok az első az életében. És ha öreg leszek – na, ez fixen a Maffiózók hatása – talán nem lesz senki, aki néha beköszön vagy elvonszol egy múzeumba. A kettő között pedig, amikor még gyerekszerű, de már lehet értelmesen kommunikálni vele, akkor lehetne vele törődni, meg vinni ide-oda, olvasni neki meg effélék.
Sok szeretet van bennem, de mivel többnyire félek az emberektől és zárkózott vagyok, gyakorlatilag alig tudok valakit dédelgetni. Valószínűleg ezért esem túlzásokba, amikor a tesómmal vagy a családi kutyával találkozom: olyan ritkán látom őket, hogy ilyenkor koncentráltan zúdítom rájuk az érzéseimet. Szegény kutya sosem érti, miért fojtom meg majdnem…
Biológiailag még évekig szülhetnék, de nemcsak erről van szó. Eleve fogalmam sincs, milyen szülő lennék? Én már annak is nagyon örülök, ha saját magamat úgy-ahogy a felszínen tudom tartani, akár érzelmileg, akár anyagilag. Egy gyerekért hogy tudnék felelősséget vállalni? Persze itt vannak a szüleim, ők segíthetnének, de anyámra őszintén szólva egy beteg hangyát sem bíznék jó szívvel, apám pedig most készül nyugdíjba, neki inkább pihenésre és nyugalomra lenne szüksége, nem kisunokát pátyolgatni, amíg túlórázom, vagy próbálok új állást szerezni a gyes után.
És ha egyikük meghalna? Ne adj’isten az, amelyikükre jobban lehet számítani – akkor én itt maradnék két ellátni valóval. Vagy ha én halnék meg, a szüleim maradnának itt egy csecsemővel.
Persze egy okos nő nem szül egyedül gyereket, de itt jön a másik problémám. Ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, sosem volt igazi kapcsolatom. Volt egy ember, akibe komolyan szerelmes voltam; egy másik, akivel jártunk pár hétig; egy szerencsétlen srác, aki szerelmes volt belém, de nekem egyáltalán nem tetszett; néhány randevú és néhány futó szex.
Ennyi volt az egész. Mindig féltem a fiúktól. Általánosban tök fiús vagy inkább androgün jellegem volt, később lányiskolába jártam, utána meg estibe, ahol minden fiúnak volt felesége vagy legalább menyasszonya, a munkahelyeimen pedig 90 %-ban nők dolgoztak, a férfikollégákról jobb nem is beszélni. Nem vagyok az a „szórakozni járó” típus sem (ez mi a lószart jelent amúgy? valami ezer decibeles, villogó fényű diszkót, ahol
Anyám már gyerekkoromban belém tette az ideget, nyilván jó szándékkal, de úgy elrettentett a teherbe eséssel való riogatással a spontán szextől, hogy nekem tinédzserkoromban eszem ágában sem volt – OK: lehetőségem sem – csak úgy lefeküdni valakivel. Sokkal, de sokkal jobban féltem attól, hogy terhes leszek, mint vonzott az, hogy bevágódjak a nagymenő csajoknál azzal, hogy már nem vagyok szűz. Különben sem tartoztam a menők közé, kábé mindenki leszarta, hogy az vagyok-e…
Tizenöt évesen jártam egy hónapig valami fiúval, aki a mozgólépcsőn szólított meg. Eleinte tök érdekes volt a tény, hogy „fiúm van”, de igazából egyáltalán nem tetszett a srác, és nem vártam sem örömmel, sem izgatottan, hogy jelentkezzen. Úgy éreztem, hogy nincs erre nekem szükségem. És kimondottan megkönnyebbültem, mikor valahogy útközben lekopott.
Tizenkilenc évesen szerelmes is voltam, a szüzességemet is elveszítettem, de előtte persze orvoshoz mentem és gyógyszert írattam. Hát ez volt az egyetlen dolog, amit esetleg kapcsolatnak lehetne nevezni az életemben. Én szerelmes voltam, ő nem, és összességében rossz emlékeim vannak a dologról. Először is, a szex egyáltalán nem volt olyan csodálatos és főleg könnyű, ahogy a regényekben írták. Sőt kudarcélményt okozott, ami azóta sem múlt el. Úgy gondoltam, az ilyesmit illik tudni, és a tény, hogy nekem nem ment valami királyul, nagyon rosszul hatott rám, teljesen elvette az önbizalmamat. Pedig az már előtte sem volt sok – eleve utálok mások előtt levetkőzni, már önmagában a vetkőzéstől halálosan ideges lettem.
Humoros, hogy ez tizenkilenc éves koromban történt, mivel más lányok ezt kb. tizenöt évesen élték át, és eddigre már odajutottak, hogy élvezték a dolgot, felpróbáltak öt-hat partnert és minden velem egyidős csaj már bőven eljutott addig, hogy élvezte is a szexet. Én meg még csak akkor alapoztam. De ezt persze titkoltam.
Végül a srác szakított velem, ami borzasztóan fájt, és vagy egy évig tartott, mire visszazökkentem a kapcsolat előtti életembe. Sokkal pocsékabb sivár életet élni úgy, hogy előtte már átéltél valami kis jó dolgot. Azóta ez az egyik, ami visszatart egy kapcsolattól: ha jól működik, mennyire rossz lesz, amikor majd vége lesz!
Tizenkilenc éves korom óta nem is nagyon foglalkoztam szerelmi dolgokkal. Eleve sokáig tartott, mire összeszedtem magam. Azt hiszem, akkor kezdtem „lemaradni”, ami stabilan tart azóta is.
Volt egy szerencsétlen fiú a főiskolán, aki valamiért belém esett. De ezt az istennek nem mondta volna, csak folyton odajött, meg moziba hívott, meg telefonált este. De úgy, ahogy a barátnőim szoktak, tehát semmi csajozós szöveg. Illetve, honnan tudjam én, milyen a csajozós szöveg… Picit azért gyanús volt még nekem is az állandó nyomulás, de gondoltam, ne legyek beképzelt már, hogy rögtön azt hiszem, szerelmes belém egy srác, csak mert majd’ mindennap felhív.
De őszintén, nem esett jól a hívogatása. Hazaértem holtfáradtan, épp enni akartam, erre ez a szerencsétlen megcsörget (még nem volt mobil) és egy órán át beszél. Vagy elhív mindenféle programokra. Nem éreztem jól magam vele. De hálás voltam, mert egy vizsgámhoz sok anyagot hozott nekem, tehát nem akartam udvariatlan lenni vele. Végül azon kaptam magam, hogy már miközben a meghívást mondja a telefonban, nekem azon jár az agyam, hogy milyen ürüggyel mondhatnék nemet, és akkor éreztem, hogy ennek itt a vége. Később aztán levélben megírta, hogy tényleg belém szeretett, ami nekem nagyon rossz érzés volt, legfeljebb annak örülhettem, hogy a megérzésem jó volt.
Olyanféle kapcsolatot soha többé nem akarok, amilyen ez volt. Vagyis amikor a fiú szeret, én meg nem szeretem, és kényszerítenem kell magam a jópofizásra. Ez egy munkahelyi vacsorán elmegy, de egy kapcsolatban, pláne házasságban nem. Megutálnám a fejét három nap alatt, és olyan zsémbes hárpia lennék, aki mindenben csak a hibát látja. Azóta is, ha úgy érzem, nem fogom jól érezni magam, nemet mondok. – Ezzel lehet, hogy ezt-azt elszalasztottam, de ez az eset legalább nem ismétlődött meg.
Ezután már csak pár internetes társkeresős randi volt. Semmi érdekes. Illetve, én mindig annyira izgultam, hogy csak azt vártam, legyen már vége és mehessek már haza. Tehát lehet, hogy érdekes lett volna, de addig el sem jutottunk. És mindegyik azt kérdezte, tetszett-e, meg lesz-e ebből valami. Hát honnan tudjam? Most látom először, és majd’ elájulok az idegességtől.
Később már az volt a gond, hogy most már csak azért sem pasizhatok, mert eddig nem pasiztam. Nem tudom a játékszabályokat, vagy amit tudnék, az a tizenhat éves kori játékszabály. Nem tudom, hányadik randin kell smárolni vagy szexelni, nem látok bele a fejükbe, nem értem őket. Lehet, hogy hosszan néz rám egy fiú, én azt hiszem, hú de tetszem neki, közben csak szólni akar, hogy lecsúszott a sliccem. Vagy ugyanez fordítva.
Volt olyan, hogy egy-egy fiú valamelyik tágabb baráti társaságból kicsit megtetszett. De mire egyáltalán megfogalmaztam magamban, hogy „nekem tetszik a Béla és esetleg el kéne hívni moziba”, addigra a Béla már rég összejött a társaságból a Csillával.
Bár a baráti társaságból való partnerválasztás nekem nem igazán tetszik. Ahol majd’ mindenki járt már mindenkivel, és a barátnőim már mind voltak az én jelenlegi pasimmal… hát, ez nem jön be. Persze biztos nem minden társaság ilyen, de a nálam szociálisabb haverjaim elbeszélése alapján gyakran történik ilyesmi.
És látom mások kapcsolatait is; annyi köztük a nem működő, meg a megcsalás, hogy ezektől nemigen kapok kedvet a dologhoz. Találkoztam egyszer egy egyetemista párral, fú, tök komolyak meg jaj; aztán a lány elment, mert dolga volt, a srác meg randizott a középiskolás barátnőjével, mert az állandó nője mellett volt azért neki még egy. Akiről az egyetemista persze nem tudott. De azt hitte, hogy az ő kapcsolata az egy tök jó, stabil dolog, és okos csaj volt.
Hát ha ezt az okos, és nálam nyilván több tapasztalattal rendelkező csajt át lehetett vágni, engem hogy ne lehetne? És én nem tudok játszmázni, nekem nem világos, hogy épp mit akarhat egy – mondjuk – férj: csak morcos? vagy szeretője van? vagy beteg? el akar válni? kirúgták? esetleg nagyon szeret, és féltékeny? Én nem tudok olvasni a pasikban, nekem mindent meg kell mondani, mert ezt egyszerűen nem tanultam meg eddig. (Gondolom, itt már némileg befigyel az Asperger is.)
Olyan 100 %-os kapcsolatot akarnék, amilyen a tesómmal van közöttünk. Persze az nem olyan :-) De a tesóm előtt soha nem kell megjátszanom magam, ő nem sértődik be, ha nincs frissen lakkozva a körmöm; káromkodhatok előtte, nem kell megválogatnom a szavaimat vagy erőltetetten vigyorognom, hogy „vidámnak nézzek ki”. És ha valamit kér, azt őszinte örömmel megcsinálom, nem fogcsikorgatva (kivéve ha éktelen hülyeség, de ez ritkán van). És azt sem hallottam még tőle, hogy megunt engem, és mostantól egy másik nőt akar nővérének.
Valami ilyenre vágyom, csak más minőségben. Ne kelljen megjátszanom magam, vagy azt figyelni, hogy mikor akar elhagyni, ne lássam, hogy a bőröndjei felé pislog, ha a gyerek két éjszakát végigbőgött. Számíthassak rá, ahogy a tesómra, és akkor én is tudom szeretni, és nem megjátszani – pl. biztonságért, családnévért – hogy szeretem.
Persze, ha ilyen embert találnék (sci-fi), és minden működne is, akkor egy idő után azon kezdenék rettegni, hogy elveszítem. Most is van pár pillér az életemben – tesóm, sógornőm, apám, Barbi – és gyakran félek attól, hogy meghalnak vagy külföldre költöznek. Ha valaki annyira jó helyen van az életemben, hogy faszán számíthatok rá és segít mindenben, akkor idővel felmerül bennem, hogy „Úristen, mi lenne velem nélküle?” és többé-kevésbé állandóan félek attól, hogy valami történik az illetővel.
Amikor a tesóm a leendő sógornőmhöz költözött, hetekig rémálmaim voltak arról, hogy meghal. Ez azóta is a fő fóbiám. Több regény van, amiket képtelen vagyok elolvasni, mert valakinek meghal benne az öccse. Pszichológussal is beszéltem erről, de megmaradt ez a félelem. Pár évvel ezelőtt a sógornőmmel kettesben utaztak el valahová, repülővel. Én akkor annyira aggódtam miattuk, rettegtem a repülőbalesetektől, hogy végül egy elegáns étterem kellős közepén jött rám a zokogás, ahová épp szülinapot ünnepelni ültünk be egy haverral.
Ha a tesóm elköltözése és repülőútja ennyire kiborít, akkor az esetleges partnerem lehetséges elvesztése nyilván az őrületbe kergetne, főleg ha gyerek is lenne. Talán ez még egy ok, amiért nem is próbálkozom, és nem is hiányzik. Mert most még elvagyok, de ha lenne, és elveszíteném, az sokkal rosszabb lenne.
